Igazi vénasszonyok nyara ígérkezett a mai napra. Noha kora reggel még tejföl borította a láthatárt, érezni lehetett, hogy a Nap sugarai hamarosan áthatolnak a sűrű bolyhokon és vehetem le magamról azt a sok hacukát, amit most induláskor kénytelen voltam még magamra aggatni. Csendben osontam a kocsi felé, amit már előző este bepakoltam. Nem akartam senkit felébreszteni. Egy búcsú ölelés a gyerekektől jól jött volna, de most tudják ők is, hogy apa horgászni megy. Majd ebédre visszatér.

Falta a kilométereket az autó, miközben a Beatles Help című albuma próbált ébresztőleg hatni rám. Azért ezt választottam, mert amikor apu először vitt engem egy napijegyes tóhoz, akkor ez szólt a kocsiban és mindig az a peca jut eszembe, ha felcsendülnek az első akkordok.

Úticélnak egy rég nem látott vizet vettem célba, ahol gyerekként sokat horgásztam. Nagyszüleim házától sétatávra volt, így minimális felszereléssel tudtam bármikor elindulni. Jó is volt, nem kellett ennyi hóbelebanc, mint most.

Megérkezvén a parthoz, semmihez sem hasonlítható friss levegőt szippanthattam magamba. Nyújtóztam egy nagyot és elégedetten néztem körbe, mondván: na, ami szép az szép!

Köd is felszállt, nap is kisütött, irány a földnyelv első lejárója, ha még nem foglalták el. De szerencsére nem. Kipakoltam, bedobtam és nemsokára már gyönyörködhettem is az úszó táncában, pont úgy, mint régen. Kárászok, bodorkák, dévérek jöttek vegyesen. Remekül szórakoztam, de volt valami hiányérzetem. Nem tudtam volna megmondani, mi az, de végig ott motoszkált a fejemben, hogy valami itt nem az igazi. Talán otthon hagytam valamit? Nem. Sőt, még több cókmókot is hoztam, mint kéne. Körbenéztem. Sehol senki. Azt hiszem ez az, ami hiányzik. Senki nem köszönt rám. Ilyenkorra már rég kint szoktak ülni az öregek. Sanyi bácsi a két fenekezővel és karikás kapásjelzővel. Jóska bácsi a ladik végén egy feltolós úszós szerelékkel. Tamás bácsi matchbottal. A másik Sanyi bácsi, akit csak Papának hívtak, szintén két fenekezővel. És Jani bácsi is ilyenkorra már körbepergette a tavat, saját készítésű villantóival. Hova lettek?

Összepakoltam és gondoltam elindulok sétálni. Én már itt megfogtam a magamét, hadd lelje más is örömét e helyben.

Elindultam a parton ellenkező irányban, mint amerre eddig jöttem a kocsiból. Csodálkozva láttam, hogy a part nagy része el van kerítve és bazinagy stégek sorakoznak most ott, ahol gyerekkoromban még mezitláb sétálgattam, hol egy hálóval a kezemben, hol egy Hokév Pajtás nevű kisbottal.

A két földnyelv alkotta derékszögben még szabad volt a part, gondoltam lenézek oda. Szeretek csak úgy minden ok nélkül nézelődni, miközben azon töprengek, hova dobjam be az úszót, hol lehet a hal, mi legyen a csali? Töprengésemet azonban megszakította egy öblös férfihang:

– Hé, mit csinálsz te itt?

– Jó napot kívánok önnek is uram! Csak nézelődök és tervezgetem, hova dobjak be.

– Itt te nem dobsz be sehol, huzzál innen másfele. Nem azért etetem a helyet, hogy te idegyere.

– Értem, ez esetben sikeres halfogást kívánok önnek. Viszontlátásra.

Nahát, micsoda alak….hogy lehet olyan hülye valaki, hogy egy olyan helyet etet napokig, ami mindenkié? Legalábbis elvileg mindenkié, hisz nincs elkerítve. És minek etetni egyébként is, Van itt hal bőven. Vagy állítson fel egy sátrat, akkor senki nem megy oda….Méghogy az ő helye….Én már akkor pecáztam itt, mikor ez a kis fasztojás még csak a csörgőjével játszott a babakarámban.

Annak ellenére, hogy még fiatal vagyok, lassan azt kezdem észrevenni, hogy mondogatom: „bezzeg az én időmben”. Most is eszembe jutott, hogy annak idején nem volt ilyen, hogy elküldtek volna. Sőt, többen invitáltak, akiknek vízparti háza volt, hogy jöjjek bármikor a stégükre, szívesen látnak. Emlékszem, egyik helyen egy néni még palacsintát is sütött. Máskor meg bundás kenyeret. Ott ismertem meg először az édes-bundást, amit a mai napig nem tudnak elképzelni sokan, hogy azt hogy lehet azt megenni…de isteni volt. Bárcsak most is bemehetnék egy ilyen házba….

Hé, egy pillanat! Nem is olyan rossz ötlet! Körbejárom a régi helyeket, stégeket, hátha találkozom valami ismerőssel. És most tuti nem alaptalanul mondják „Jé Csabikám, hogy megnőttél”. Na ja, széltében – tettem hozzá magamban.

Először az irányba mentem, ahol legtöbbet pecáztam: Jani bácsi stégje a sarokban. Gyerekként csak kiültem a stég szélére egy bottal és egy merítővel és tucatszámra fogtam a halakat kenyérgalacsinnal. A stég azonban sehol….Helyette valami betonförmedvény bográcsozóval, hintaággyal, vizibiciklivel, csónakkal. A stégen szétköpködött szotyitenger és otthagyva három bot elektromos kapásjelzőn. Szörnyű látvány.

Nem volt szokás otthagyni a botot és csipogóssal se volt szokás e kis helyen zajongani. Ráadásul ez a három bot kb. 4 stégnek dobott keresztet. Lévén, hogy ez a hely sarokban van, sose volt ildomos 20m-nél nagyobbat dobni. És nem is volt rá szükség.

Mentem tovább. Elhaladtam Jóska bácsi háza előtt. Mindig kint ült a verandán és nézte a vizet. Most nem láttam. Emlékszem, többször azt mondta: „aki itt lakik, az 12 hónapból csak 11-et öregszik”.

Van benne valami. Nem véletlen gyerekkori vágyam odaköltözni. De lehet, hogy abból a 11 hónapból is sok eltelt, mióta utoljára láttam. Most kapcsolok, hogy az ittlétem hasonló ahhoz a jelenséghez, mikor éveken keresztül nézem a ’90-es évek filmjeit és egyszer csak megdöbbenek, mikor egy újságban meglátom a színész mai képét: „te jó ég, hogy megöregedett!”.

Milyen buta is vagyok, hogy itt ugyanazokat az embereket akarom megtalálni, akikkel tizenéves koromban voltam baráti vagy köszönőviszonyban….Vajon azt gondoltam, hogy ha én lelassultam, kopaszodtam, pocakot eresztettem és őszülni is kezdtem, akkor ők nem változtak semmit? Akik akkor 60-70 között voltak, ma már…..inkább nem írom le.

A felismeréstől egy könnycsepp gördült végig az arcomon és siető léptekkel haladtam el a többi ismerős stég mellett, ha még megvoltak.

Hol vagytok öregek? -kiáltottam magamban. Hol vagytok? Itt vagyok, emlékeztek? Feri bácsi unokája! Szeretném megint elmesélni, mit fogtam!

Sehol senki. Zihálva állok meg a tó ellenkező végében, mint ahol nemrég pecáztam. Milyen jó peca is volt és most micsoda szomorúság lett úrrá rajtam. Oké, végülis az érhető, hogy a régi öregek közül már nincsenek itt, de hol vannak a fiaik, lányaik? Most ők lehetnek 50-es 60-as éveikben. Hogyhogy nem ül közülük itt senki? A tudás, a felszerelés, a stég, na meg az illemtudás, hogyhogy nem szállt apáról fiúra és lányra? Hol vagytok, ti öregek? Kihez szólok én most egy jó szót? Bárcsak még egyszer láthatnálak titeket! Bár hallgathatnám megint a meséteket! Hiányzik, hogy ismét valaki széles mosollyal vállonveregessen megkérdezze: mit fogtál, kishaver?

Hiányzik, hogy valaki visszaköszönjön, amikor én is köszönök. És ki fogja most nekem megmondani, mikor látott pontytúrást a tökleveles mellett? És hol vannak azok a nénik, akiknél mindig volt egy tálca sütemény? Rájöttem, nem is konkrétan azokat keresem, akiket ismerem, hanem azokat a nagyszerű jellemeket. Teljesen mindegy és érdektelen számomra, hogy hazavittek minden halat és hogy némelyik még a kilós dévért is röptette….ők hozzátartoztak ugyanúgy a régi élményeimhez, emlékeimhez, akárcsak a halfogás. Halat tudok még fogni, de az emberek sokat változtak.

Megyek vissza a kocsihoz. Látom, hogy ahol korábban pecáztam, valaki kipakolt egy horgászboltnyi cuccot és bombázza a tó túloldalát, nem törődve semmivel és senkivel. Ez lenne az utánpótlás? Remek…..

Már épp indultam volna hazafelé, mikor hallom, hogy valami koccant a kocsiajtón. Kiszállok, hogy megnézzem mi az. Két kisgyerek állt előttem megszeppent arccal. Az alacsonyabb, szőke, kerekarcú kisfiú kezében vödör és egy kis horgászládika, a magasabb, szeplős, göndörhajú srác kezében egy mogyoróbot és egy merítő. Ez utóbbi fiúcska igen csibészes kinézetű. Szeme se áll jól, de mégis rendkívül szimpatikus. Valószínűleg az öccsével érkezhetett. A magasabbik kisrác szólalt meg:

– Bácsi, ne tessék haragudni a vödör véletlen hozzáért az ajtóhoz.

Még inkább elcsodálkoztam. Nem tegezett le és még bocsánatot is kért. Így szóltam:

– Semmi gond, előfordul. Hova mentek?

– Ide le baloldalt.

– Mutatok egy jobb helyet, gyertek velem!

Elkísértem őket egy olyan lejáróhoz, ahol annak idején aranykárászt és compót is fogtam. Tudtam, hogy hirtelen mélyül így azzal a rövid bottal is tudnak halat fogni. Mindketten megköszönték a segítséget, majd csókolommal elköszöntek. Visszafele sétálva még hallottam az első kiáltást „ez megvan, hű mekkora!”

Így már mindjárt más. Ez a két kisember bebizonyította: van még remény. Talán mégse mindenki hidegült úgy el egymástól, talán lesz még aki tudja a jó modort és a vízparton szerzi valódi tapasztalatait a horgászatról.