A most következő történet ihletői az Alkotók közössége facebook csoportjának ikonikus tagjai voltak. Az ő képeiket felhasználva született ez az írás. Ez úton is köszönöm nekik a lehetőséget. Veres Árpád, Szanyi Katalin és Tóth Tímea.

A Vízpart hívó szava

Iszonyat ez a hőség, nem bírom ki. Szerencsére már csak pár hét van az augusztusból. Vagyis…nem is biztos, hogy az olyan jó….most jön a negyedik. Készülődés az érettségire. Belegondolni is rossz. Na meg majd jönnek azzal, hogy döntsem el mi akarok lenni. De hát honnan tudjam én? Még azt se tudom, hogy ma este mit fogok csinálni, nemhogy felnőttként….Még jó, hogy itt a telefonom, legalább tudok beszélni a haverokkal. Bár Zotya lassan kezd fárasztó lenni. Küldözgeti csak a fárasztó videóit, lassan az is unalmas. – így tűnődött szobájában Kristóf, mikor egyszer csak ajtó nyikorgása törte meg a semmittevő unatkozás csendjét.

• Szervusz fiam, mit csinálsz?
• Semmit
• Nagyszerű, akkor velem tudsz jönni segíteni.
• Őőőő, azaz, hogy nem semmit. Beszélgetek a haverokkal. Laca épp most forwardolta tiktokon, hogy mit fog vacsizni, én meg nyomok rá egy emojit.
• Nem mondom, hogy értem, miről van szó, de ha vacsorázik is az a valaki, akkor nem illik zavarni, ugye? Tehát ráérsz velem jönni.

Kristóf bosszankodva kászálódott ki az ágyból és ment apja után. Ki a kertbe, ahol még nagyobb volt a hőség.

• Neee, apa muszáj? Mit csinálunk?
• Hátramegyünk a sufnihoz. Kipakoljuk a lomokat, amit majd holnap elviszek vagy a szeméttelepre vagy piacra. De a lényeg: azért pakolunk ki, hogy hozzáférjünk a horgászcuccokhoz.
• Minek?
• Mert holnap horgászni megyünk.
• Biztos, hogy nem! Ebben a gatyarohasztó hőségben?
• Nem! Még mielőtt a Nap felkel. Hajnalban még elviselhető.
• Na azt meg aztán végképp nem! Te is tudod, hogy ilyenkor 10-nél előbb nem kelek fel.
• Tudom. És azt is tudom, hogy ezzel mennyi mindenről lemaradsz. De ezen most változtatunk. Nem ülhetsz naphosszat a szobádban mindenféle kütyüt nyomkodva.

Apa ezt nem értheti, – morgolódott Kristóf – Egyszerűen nem fogja fel, hogy ma már más időket élünk. Nem a lexikonban kell lapozgatni, ha valamit nem tudunk. Nem kell megvárni az esti híradót, hogy tudjuk, milyen idő lesz holnap. És legfőképp: nem csak a téren, buszmegállóban vagy mittudomén hol tudunk egymással beszélgetni, hanem bármikor bárkivel. A telefon az életem. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle.

Kénytelen, kelletlen pakolt Kristóf mindenféle lomot, szerszámot, amiről apa időnként sztorizgatott, de fiát nem igazán érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy vajon milyen reakciók érkeztek a legutóbb feltöltött videójára és frusztrálta, hogy nem nézhette meg. Már arra gondolt, bemegy azzal az indokkal, hogy wc-re kell mennie és akkor gyorsan megnézi, mik történtek. De mikor ezt kigondolta, előkerült a pecabot és apa így szólt:

• Ez az, ez volt a kedvenc botom. Hokév Universal. Suhanckorom óta megvan.
• Ez? De hát ez nehéz, mint a dög és merev, mint egy babkaró, mit akarsz ezzel?
• Majd meglátod. Jó kezekben, rugalmas, mint a vessző.
• Én aztán nem látok meg semmit. Nincs kedvem hozzá, nem érdekel.

Azzal Kristóf már ment is volna el, de egy markáns tenyér megállította, cingár kis vállánál fogva. Apja volt az, mélyen a szemébe nézett és nagyon halkan, de határozottan így szólt:

• Jössz!

Mindezt olyan komolyan mondta, hogy hirtelen torkán akadt a kamaszos flegma ellenállás és csak annyit tudok rá mondani néhány másodpercnyi szünet után, hogy: „Jó. Ok, rendben.”

Egy megoldás maradt, gondolta, miközben már belépett a házba: Anya. – Anya talán tud hatni rá. Sietett is hozzá.

• Anya, te tudtad, hogy ez engem hajnalban akar holnap kelteni és horgászni vinni?
• Először is: apádra nem mondod, hogy ez! Másodszor: igen, tudtam és örülnék, ha vele mennél.
• Ne már! De hát te is utálod a halakat, meg a horgászatot.
• Nem, ez így ebben a formában nem igaz. Nem utálom, csak nem nekem való. De apádnak fontos és ezt tiszteletben tartom. Mielőtt megszülettél, apádat én is sokszor elkísértem. Menj kérlek!

Na, most aztán főhősünk jól benne van a slamasztikában….ketten egy ellen….de talán csak nem rángatják ki az ágyból. Ebben reménykedett.

Este még chaten beszélt pár haverral, hogy micsoda szörnyűség vár rá és hogy az apja „tökre bezombult és megzakkant”. Egyesek csak nevető, mosolygós képeket küldtek neki, mások meg szinte nem is reagáltak rá, hanem folytatták a maguk bajának elbeszélésével. Meg is unta ezt a mélyen szántó eszmecserét és elnyomta az álom.

De alig hogy lefeküdt, már valaki rázogatta is a vállát, hogy ébresztő. Legalábbis az volt az érzés hogy most feküdt csak le, pedig 8 órát is aludt.

• hű, ez rosszabb lehet, mint a katonaság. Hol vagyok, hány óra, mi ez az egész?
• Indulunk horgászni. 5 óra van. Én ilyenkor már kint szoktam lenni, de gondoltam hagylak egy kicsit tovább aludni.
• Nagyon jó ötlet, akkor alszom is tovább.
• Velem jössz. 10 perc múlva legyél kész, ha nem pizsamában akarsz jönni.

Apa kiment, rágyújtott egy pipára és várt. Kristóf két perc fetrengés után úgy érezte, ennek a fele se tréfa és inkább felkelt. Úgy kóválygott, mintha péklapáttal verték volna tarkón. Egy gyors reggeli és kávé kicsit helyrebillentette és tántorgott a kocsi felé, azonban útját állta egy elé dobott gumicsizma pár.

• Ezt vedd föl, hasznodra lesz!
• Dehogy veszem! tudod, milyen hülyén nézek ki benne? És ebben a melegben belerohadok, nem kell nekem. Jó lesz a szandál.
• Hát ha te mondod….

Kocsiba ültek, de mielőtt apa beindította volna a motort, így szólt:

• Telefon, karkötő, óra meg minden egyéb ilyesmi itthon marad.
• Na, azt már nem! Hát mit fogok én csinálni a telefonom nélkül?
• Ugyan, kit hívnál, ott leszek melletted, nem veszítjük el egymást.
• Jajj, a telefon nem hívásra való!
• Akkor pláne nem fog kelleni. Itt marad.

Anya nyújtott tenyere jelezte az einstand határozottságát és hogy ellentmondásnak itt helye nincs. Duzzogva-puffogva kerültek a modern kütyük a kézbe, majd az autó elindult.

3 perc után Kristófnak szinte bizsergett a tenyere. Furcsa volt, hogy nincs benne semmi. Úgy nyomkodna pedig valamit, nézegetne, görgetne, chatelne, de semmi! Az ujjai türelmetlenül mozogtak össze-vissza. Úgy érezte megőrül ebben a semmittevésben. Apa még fokozta azzal, hogy

• Nézd csak fiam, milyen szép az ég!
• Na ja. Ordítja szinte, hogy mi a fenét csinálunk itt, ahelyett, hogy aludnánk.

Nem mondta ki, csak gondolta: Na, jó, azért jobban megnézve…maradjunk annyiban, hogy nem rossz. Nem rossz. Így még sose láttam. Legalábbis egy jó ideje nem. Más mikor suliba megyek reggel. Olyankor igazából nem is nézek fölfelé, csak előre. Talán hiba volt….Na mindegy, csak érjünk már oda….

Fél óra autóút után egy nagy nádas mellett parkoltak le. Apa magához vette a hátitáskáját, amin rajta lógott a merítőháló, felmarkolta a botot és egy vödröt, majd elindult be a sűrűbe.

A fiú tanácsatalanul álldogált. Nem számított rá, hogy majd a dzsindzsásba kell caplatni. Nem is akart elindulni, de lassan ideje volt, mert még néhány lépés és apa eltűnik. Akkor meg már inkább megy utána, nem fog itt ácsorogni egyedül.

Az első néhány lépés után kezdte már kapizsgálni, hogy ez a szandál mégsem lesz az igazi. A nádszálak üvegszilánkként „cirógatták” piszkafa vádliját. Próbálta kikerülni, ahogy tudta, ám nem sejtette, hogy ahol ritkásabb a nád, ott sűrűbb és hígabb a sár. Az első átgondolatlan manövernél bokáig süllyedt a mocsárban, ami nem csak egy kellemetlen érzés volt, de szunnyadó szúnyogok hadát is sikerült idő előtt felébresztenie, akik mindenféle tárgyalás nélkül hadiállapotot hírdetvén rútul megcsípkedték az önkéntes véradót.

Egy erős, határozott kéz húzta ki a sárból, majd egy másik kéz ismét elédobott egy pár gumicsizmát.

• Hát elhoztad?
• Persze, tudtam én, hogy szükség lesz rá.

Bár elég idétlenül néztek ki a kis cérna lábak a nagy csizmában, most életmentőnek bizonyultak. Hamarosan parthoz értek.

A horgászhely kitaposott és már sokkal szárazabb volt, mint pár méterrel arrébb. Mintha valaki itt már kitaposta volna az utat. Lehet is talán sejteni, ki volt az a valaki. Farönkből még ülő alkalmatosság is volt. Kristóf rögtön meg is pihent az egyiken, míg apa komótosan szerelte össze a botot.

Hamarosan lendült is egy kisebb etetőkosár és jó 30m-re el is tűnt egy placcsanás után. Az öreg feltette a kapásjelző karikát, leült és várt.

Kristóf így gondolkodott. Na lássuk csak. Itt vagyunk a nagy semmiben. Hajnalok hajnalán felkeltettek azért, hogy összevágjam magam a náddal, belesüllyedjek a dagonyába, összecsipkedjenek a szúnyogok és asszisztáljak ahhoz, hogy apa meredten nézi a botot, ami meg se mozdul….hát mondhatom remek.

• Hallod-e már fiam?
• Mit?
• Akkor még nem hallod. Na várj csak, szerintem nemsokára hallod te is.

Tudtam én, hogy nem kellett volna ilyen korán kelni, most már képzelődik is, halucinál, hangokat hall. Te jó ég, hogy fog ez hazavezetni így? Talán menjünk busszal visszafelé. Ha egyáltalán jár erre valami. És még a telefon sincs nálam. Na jó, arról ne is beszéljünk inkább. Csak tudnám, mi olyan jó ebben. Ott ül és néz….hihetetlen. De azért….bevallom egy kicsit irígylem. Vagyis, nem is kicsit. Én nem tudnék ilyen lenni, túl izgága vagyok. De ő hogy csinálja? Istenem….milyen nyugodt most. Milyen férfias és erős. Hát igen. Még ha nem is mondtam neki, mindig csodáltam, felnéztem rá. Ő az én apám. Megvéd mindentől. Haha, még a nádtól meg a sártól is. Vajon lesz neki kapás? Nem volna rossz. A halat szeretem. Ebédre jó lenne. De bassza meg, ez a csend is jó. Be kell valljam, hogy jó. Lassan kezdem pedzegetni, mit szeret ebben apu. Itt olyan nyugalom van. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Vagy inkább másik bolygóra, mert ember nincs a közelben. Nem zúg, nem csipog semmi. Na jó, az igen, a madarak, de semmi kütyü, meg gép meg ilyenek. És nem kér számon senki sem, hogy mit csinálok miért. Legfeljebb, ha a halőr jön, de az megint csak más. És milyen szép ez a sok zöld, meg az a sok kék. A fenébe, basszus, most mondjam meg neki, hogy mégis jó? Na nem, azt azért már nem! Majd odabiccentek egy olyat, hogy „elmegy”. Nálam már az is nagy szó. Tudja ő is.

Hosszan merengett Kristóf, csodálta a természetet. És bár nem akarta bevallani, apja pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

Egyszer csak megtört a csend:

• őööö, apa! Ő, lehet hülyeség…..de látok és hallok valamit. Mintha….mintha valami vagy valaki zenélne nekünk! tudom, hogy nincs ott semmi, de mégis látom magam előtt és hallom. mi ez?
• Ez fiam, pontosan az, amiért én idehoztalak. Ez nem más, mint a vízpart hívó szava. Csak az hallja, csak az látja, aki érdemes rá. Aki kellő alázattal tekint a természetre.
• Akkor az valami olyasmi, mint az Odüsszeiában a Szirének éeke?
• Igen, pontosan olyan. Hív téged, de a Szirénekkel ellentétben nem tart fogva. Csak hív, de bármikor elenged.

• Csodás élmény apa, köszönöm, hogy elhoztál!
• Nagyon szívesen fiam.
• De miért mozog az a karika, amit a damilra tettél?
• Na ez a másik, ami miatt jöttünk!

Apa villámgyors mozdulattal ugrott a pecabothoz és megkezdte a küzdelmet az ismeretlen ellenféllel. A korábban babkarónak csúfolt pecabot valóban rugalmas volt. Sőt, szinte karikába hajlott. A feszülő damil zenélt a szél suhogásától, a víz fodrozódott az egyre közelebb kerülő pikkelyestől. Kristóf felkapta a merítőhálót, és egészen izgalomba jött, hogy vajon mit sikerült fogni. Apa határozottan, de ugyanakkor kíméletesen húzta egyre közelebb és közelebb a halat, aki hamarosan elfáradt és egy ügyes merítés után a puha füvön pihent és várta a horogszabadítást.

• Gratulálok apa!
• Köszönöm! Ez bő 5 kiló körüli ponty lehet. Remek halászlé lesz belőle.
• Az remek.

Mindkettőjüknek összefutott szájában a nyál, ám Kristófon hamarosan valami egészen más érzés lett urrá. Nézte a pihenő, pihegő pikkelyest és eszébe jutott:

• Apa! Olyan szép ez a hal. Olyan nagy és erős. Derekasan küzdött. Hadd ússzon tovább! Kérlek!

Hát, apa mindenre számított, csak erre nem. Legszívesebben azt mondta volna, hogy szó se lehet róla, semmilyen zsákmányt nem pazarlunk el. Aztán eszébe jutott, hogy csupán néhány röpke óra alatt, micsoda változás ment végig a fián….idehozta a hajnalban ezt a lézengő, kütyünyomkodót, aki még egy fogorvoshoz is szívesebben ment volna, mint ide. Most meg tessék. Mintha kicserélték volna. Hát akkor már csak illik teljesíteni ezt az egy kérést, nem?

• És mit mondunk anyának?
• Hát…hogy…elúszott. Mármint nem anya, hanem a hal.
• Meg az ebédünk. Na, egye fene, ússzon. Engedd vissza, mi meg lassan induljunk vissza, mert a Nap megy egyre feljebb és itt fogunk megfőni.
• Köszönöm apa. Jövünk máskor is?
• Ha nem baj, hogy korán kelünk?
• Dehogy. akkor hallani szerintem igazán a Szirének muzsikáját. Ugye zenélnek még nekünk?
• Aki egyszer már hallotta, hallani fogja máskor is. Na de siessünk, mert már biztos sok üzeneted érkezett a telefonra.
• Hát érkezzen. Elvan az ott, kenyeret nem kér. Úgysem fontos egyik sem. Be kell valljam apa, nagyon nehéz volt a telefon nélkül elindulni, de sose éreztem még ilyen jól magam, mint most nélküle. Úgy érzem sűrűbben kell, hogy félretegyem, hogy ne maradjak le a valós élményekről.
• Le vagyok döbbenve fiam.
• Egy kicsit még én is. Anya meg szerintem még jobban meg fog lepődni.
• Ó, az anyák megéreznek mindent előre. Sejtette ő, hogy ez lesz.
• Tényleg?
• Igen, csak a halat kell majd megmagyaráznunk.
• Hát…az bizony elúszott.
• El, de ennél nagyobb bajunk sose legyen.