Történt egyszer, hogy Attila cimborám egy hangüzenetet küldött. Eközben én a munkahelyen nyomtam az igát. Valahova kimentem és akkor hallottam a csipogást, mikor épp leültem. Na remek, állhatok fel és mehetek ki megint. Na jó, majd meghallgatom később…

Rútul elfelejtettem és véletlenül jutott eszembe pár nappal később. De milyen jó is, hogy eszembe jutott, mert meghívást kaptam egy hétvégi pecára.

E szerencsés fickónak kedves felesége szülinapi ajándékként kibérelt egy tavat egy júliusi hétvégére. Atti kb. 10 embert tervezett meghívni, köztük engem is. És ráadásul úgy, hogy nekem igazából csak magamat kell vinnem, semmi kötelezettségem nincs.

Be kell valljam, az ilyen meghívásokra általában nemet szoktam mondani. Kicsit magamnak való vagyok, de most úgy voltam vele, hogy ez egy kiváló alkalom, hogy egy kicsit nyissak a társasági élet irányába. Nem sokat haboztam, igent mondtam.

Készülni semmit se tudtam, mert lakásfelújítás közepén voltam. De most nem is volt rá igényem, hiszen kényelmesen a parton tudok szerelni. Időm lesz bőven.

Azon se sokat agyaltam, hogy mit vigyek. A gyerekkori élményt szerettem volna visszahozni: üvegbot és úszó. És, ha már Atti szülinapja, akkor egy olyan botot viszek, amit ő újított fel. 2,4m hosszú Tokoz üvegbot. Bitang jó cucc. Tömör üveghez képest könnyű. Rugalmas a spicc és csodás íve van a botnak.

Na, de mi ez a Soponya? Még nem hallottam róla. Egy kis település Fejér megyében, ahol van egy nagy park, tele kisebb-nagyobb tavakkal. A mi helyünk a Kádár-tó. A legkisebb tó és a neve nem véletlen, mivel annak idején Kádár János tava volt állítólag.

A környezet pazar. Minden zöld, minden csicsereg, zümmög, dalol. Festői. A tó partján egy kis házikó, ami eléggé felújításra szorul, de minket ez nem zavart egy cseppet sem. A többség hozott sátrat, nekem meg jó volt a kanapé.

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Pár szót ejtenék arról, hogy micsoda varázsa is volt számomra ennek a helynek. Mint írtam, lakásfelújítás van nálunk. Azon belül is a fürdő. A szokásos problémák nálunk is előjöttek: nem jön a szaki, vagy nem úgy csinálja meg, széthagyja cuccait. Egyik a másikat szidja, a másik meg az egyiket…napok múlnak eseménytelenül, nekünk meg még mindig nincs se víz, se wc, se fürdő. Nem volt kedvem elindulni, de feleségem erősködött, hogy most erre a hétvégére engedjem el a témát és kapcsolódjak ki. Persze mondani könnyű. Pláne, hogy az indulás napján reggel várjuk a szakit, aki persze nem jön és elérni se lehet. Így indultam el. A hangulatomat fokozta, hogy lezárások és dugók miatt hatalmas kerülőt kellett tennem. Az út elvileg 1-1,5 óra lett volna és lett belőle három. Soponya táblát elérve már szétbaszott az ideg. De mikor behajtottam a parkba és jobbról-balról hatalmas fák vettek körbe, mint valami mesebeli erdőben, egy pillanat alatt elfelejtettem mindent! Tátott szájjal gurultam a kocsival alapjáraton és csodálkozva szemlélődtem, mint valami gyerek. Amikor a tó is megjelent a láthatáron és kiszálltam a kocsiból, na akkor aztán végleg elfeledkeztem minden gondról.

Készítettem gyorsan néhány képet, majd elindultam a hangok irányába. Akik korábban érkeztek, már egy ideje be is vetették a cájgot, és halakat is fogtam szép számmal. Atti a bográcsnál ügyködött.

Végigjattoltam gyorsan mindenkivel, üdvözöltek, örültek nekem, mint valami rég nem látott rokonnak. Jó érzés volt.

Hűtőbe tettem a söröket és sétáltam egy kört a tó körül. Meglepődve láttam, hogy közvetlenül a tó egyik sarka mellett egy sokkal nagyobb tó is van, amiben ráadásul hemzsegnek a halak. El is fogott vágy, hogy mi lenne ha arra repülne időnként véletlen az úszó….de kicsinyes szabálytalanságnak éreztem a dolgot. Itt vagyok egy szép helyen úgy, hogy még napijegyet se kellett fizetnem, akkor ne legyek telhetetlen.

Letelepedtem az egyik padhoz és komótosan elkezdtem felszerelni a botot. Sokkal jobb így természetes fénynél, mint este a szobában az ágy végében, miközben már mindenki más alszik. Pikkpakk végeztem is és elindultam beállítani az úszó súlyozását. Ez azonban nem tűnt egyszerűnek, mert az úszó sehogy sem akart beállni. Alig volt egy méter az ereszték, de az úszó csak feküdt. Mi a rossebb nyavaja? – csodálkoztam.

Mondja az egyik spori, hogy nagyon sekély a víz, túl hosszú az előkém. Na ezt nem gondoltam volna….Úgy vagyok vele, hogy a jelzőólomnak kell legalább 30 centi a horogtól. Az felett még egy sörét 30 centire és további 30 centire a főólmozás. Az úszó pedig olyan távolságra, hogy az antenna ne érje el az ólmokat a dobásnál. Ha ezeket összeadjuk, akkor kijön kb. egy méter, de ez sok volt. Méginkább összébb kellett húznom az ólmokat.

Közben elkészült az ebéd, egy kiváló gulyásleves formájában, így a botot félretettem. A jó levegőn, jó társaságban rendkívül ízletes volt a leves, amihez egy kis pogácsát is lehetett nyammogni. A leves után még süteményekből is lehetett választani. A gurmézást végül egy hideg sörrel zártam le.

Mindeközben folyamatosan mozgás volt: csipogott a jelző, görbült a bot, vernyákolt a fék.

Lassan ideje, hogy én is bevessem a cájgot. A tó egyik sarkába vonultam. A nagy meleg ellenére, az árnyékos sarok elviselhető volt. Valamikor 5 és 6 óra között tudtam megkezdeni a horgászatot. A fényviszonyok nem kedveztek, alig láttam az úszót. Azt azonban igen, hogy mindenütt pontytúrás volt, amerre néztem. Talán etetni sem kellett volna, de biztos, ami biztos alapon egy fél zacskó kukoricát elszórtam az este. Minden második dobás után egy kis adagot csúzlival.

Nem kellett sokat várni a halakra, hamar megtáncoltatták az úszót, én pedig élvezhettem az üvegbottal való fárasztás élményét, amelyre már régóta vágytam. Eddig többnyire keszegek, kárászok jöttek az ilyen botokra és nem nagyon dolgoztatták meg az öreg harcosokat. Most ezek a vehemens kis pontyok meghúzták rendesen. Úgy rugózott a spicc, úgy nyúlt a hal után, mint valami modern felsőkategóriás karbonbot. Az orsó is remekül tette a dolgát, szóval a felszerelésen semmi sem múlott, csakis rajtam.

Egy dolgot még nem meséltem: Attila remek ötlete volt, hogy a legszebb és a legnagyobb hal fogóját megjutalmazza egy általa készített cseresznyepálinkával. Mindössze egy fotót kell küldeni a közös csevegő csoportba és majd egy független női szempár (Attila felesége) eldönti, hogy kié a legszebb hal. A legnagyobbat könnyebb eldönteni, hiszen azt csak le kell mérni. Az egyik horgásztárs már akasztott egy 4 kiló közeli amurt, így én ezekkel a kispontyokkal a második kategóriára voltam esélyes. Na, gondoltam egy kicsit reklámozom is a fogást, így az első hal szákolása után ezt írtam a fotó mellé:

Elindítom a legszebb hal versenyen:

– hibátlan pikkelysor
– méltóságteljes tekintet
– szuperizmos uszonyok
– kackiás pontybajusz
– hálószaggató bognártüske

Nyilván ez inkább csak tréfa és a többiek szórakoztatása, hiszen ilyen zsákmánnyal más helyzetben nem igazán büszkélkedik az ember.

A második hal viszont már nem volt tréfa. Iszonyat mázlim volt, de egy tényleg nagyon szép spanyol mintás potyka került a horgomra. Ennek pikkelymintázata mindig a régi idők sajtos kifliére emlékeztet. Na, ezt már érdemes komolyan elindítani a versenyen, így ezt írtam a kép mellé:

Itt a spanyol Don Juan,
Görbíti a botot ám.
Ritka mintás, igen testes,
Nem kérdés, hogy ő a legszebb!

Fogtam egy harmadikat is, ami olyan volt, mint az első. Már nem akartam sok lenni a többieknek, így ennek fotóját nem küldtem körbe.

Furcsa volt az esti horgászat. Sok-sok éve csak hajnalban járok ki, mert akkor kevesebb a szúnyog. Már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor fokozatosan szürkül, sötétedik és csendesedik a táj. Az úszót egyre kevésbé látom, de víz szó szerint pezseg. Minden kitekerés után előjön a gondolat: csak még egy utolsó dobást. Egészen addig, amíg már tényleg nem látok semmit és elérkezik a pakolás ideje.

A bográcsban még pont egy adagnyi gulyás maradt, ami az én tányéromban kötött ki. Jó befejezése volt a napnak.

Többen már bekuckóztak a sátorba, de volt, akiknek még be volt vetve a bot. Az esti készülődéskor imitt-amott még csipogott a jelző.

Nekem nem volt sátram, de jutott hely alvásra a kis házban lévő kanapén. Mivel egész nap nyitva volt a ház ajtaja, tartottam tőle, hogy szúnyogok hada fog az elalvás előtti végső pillanatban a fülembe hegedülni. Ezért magam mellé tettem egy riasztó lámpát, ami már többször hatékony volt a tóparton. Nem is hallottam egyetlen zümmögést sem.

A nagy meleg miatt alaposan hidratáltam magam sörrel, ezért úgy gondoltam, hamar el fogok aludni. A napok eseményei azonban még nem ülepedtek le, így hiába voltam nagyon fáradt, nem sikerült az elalvás. Forgolódtam össze-vissza és nem értettem, miért van ilyen meleg a szobában, mikor nyitva van az ablak. Bosszankodva hánykolódtam, de csak másfél óra elteltével jutott eszembe, hogy megnézzem azt az ablakot. Basszus ez dupla! Persze, hogy nem jön be levegő, ha csak az egyik van nyitva…Kinyitottam a másikat és rögtön jobb lett a helyzet. Már amennyiben jobbnak lehet nevezni, hogy lábam fázik, a fejemnél pedig még mindig meleg a levegő. Összességében akkor is jobb, de elaludni nem sikerült. Fél 1 volt már, amikor úgy döntöttem, az ébresztőt mégse 03:30-ra állítom, hanem inkább 04:50-re. Igaz, hogy így lemaradok a fényváltásról, a derengésről, de még mindig jó időben fogom megkezdeni a pecát és ha még aludni nem is sikerül, legalább többet leszek vízszintesben.

Éjjel 1-kor felébredtem a félálomból. Felpörögtem és nem bírtam magammal. Ki akartam menni a partra, de nem volt mivel világítanom, így muszáj volt várnom. De alig bírtam kivárni. Nagyon-nagyon lassan telt az idő. Unalmamban a telefonom nézegettem és kitaláltam, hogy reggel egy kicsit felvidítom a csapatot. Feltöltöttem egy képet a chatgpt-re a tóról és kértem, hogy helyezzen rá karibi táncos lányokat. Majd reggel körbeküldöm azzal a szöveggel, hogy: micsoda jó nap volt a tegnapi, sajnálhatja, aki lemaradt. Vagy valami ilyesmivel.

Elkészült az első kép.

Pazar csajokat tett oda, de túl sokan voltak, így kértem, hogy csak hármat tegyen oda inkább. Ez már jobban sikerült. Alig vártam, hogy elküldjem.

Fél 2-or apró lépteket hallottam. Ki a fene lehet? Úgy teszek, mintha aludnék. Nem akartam elárulni, hogy ébren vagyok, mert ha beszélgetésbe kezdek, akkor még kisebb az esély, hogy alvás lesz. Az viszont nem hagyott nyugodni, hogy megtudjam, ki jött be. Óvatosan körbajárattam a szemem. Se jobbra, se balra nem volt senki. Lenéztem a földre és megtaláltam a tettest: Picur volt az. Az egyik horgásztársunk kis kutyája. Letelepedett mellém. Már vártam, mikor fog rámugrani és összenyalni, de szerencsére ő is fáradt volt. Kis idő múlva jött a gazdája egy sörért és a kutya ment ki vele.

2-kor ismét egyedül voltam és úgy nézett ki, majdnem sikerül elaludni, mikor egy fickó fejlámpával a fején bejön, rámirányítja tekintetét és így szól:

• Na, mára elég volt a pecából!

Én meg úgy éreztem magam, mint amikor a hadifoglyot álmából felébresztve fénylámpával vallatják. Nem győztem takarni a szemem. Bóklászott még egy kicsit az illető, majd lefeküdt a földre egy matracra. Így már biztos volt, hogy nem leszek az éjszaka maradék részében egyedül. És fingani se lehet már olyan igazán öblösen, szabadon.

Fél 3-kor megszólal az alvótársam:

• Téged nem zavar ez a zaj?
• Milyen zaj? – kérdeztem vissza.

Semmilyen zaj nem zavart eddig, legfeljebb az, hogy megkérdezte, nem zavar-e az a zaj. De rájöttem, a hűtőre gondolt, ami úgy búgott, mint valami fűnyíró. Csak én már megszoktam. Szobatársam azonban finnyásabb volt, így kihúzta a konnektorból. Iszonyat csend támadt, és csak a fülem zúgását hallottam. Most jobban zavart a csend, mint amikor zúgott az a szar. Mindennek hirtelen hangja lett: a forgolódásnak, a sóhajtásnak, a levegővételnek és öt perc után a szobatársnak is, aki úgy rázendített, hogy horkolása legalább 87 decibellel meghaladta a hűtő búgását. Na remek, már csak ez hiányzott. A hűtő legalább egyenletesen szólt, de a spori 14 különböző szólamban és többféle ritmusváltással nyomta a horkolást. Totálisan retro nyári éjszakai hangulatot hozott nekem. Azokra az éjszakákra emlékeztetett, amikor a nagypapámmal együtt aludtam a dunavarsányi nyaralóban. A papa is mindig rútul rázendített. Pont mint most a kolléga. Hogy lesz ebből alvás, nem tudom.

Nem sokkal később beájulhattam, mert az éjszaka többi részéről semmi emlékem nincs már, csak annyi, hogy már világos van és szól az ébresztő. Próbáltam körbenézni, de annyit láttam csak, mintha valami tejüvegen keresztül szemlélődnék. Nekiindultam a wc féle, tántorogtam jobbra-balra és úgy éreztem, mint akit péklapáttal vertek tarkón.

Nem tudtam, hogy pecázzak-e vagy visszaaludjak. Nagy meleget jósoltak, így ha horgászni szeretnék, akkor most kell menni. És ha fel szeretnék ébredni, akkor kézbe kell venni a botot, meg a merítőt, mert mire odaérek a kiszemelt helyszínre, már teljesen józan leszek, még ha ez akkor abban a pillanatban teljeséggel hihetetlennek is tűnt.

Kicuccoltam és mindenféle szerelés nélkül már dobhattam is be az úszót, ami ugyanaz volt, mint tegnap. Meglepő módon az úszó állt, mint a cövek, amiből arra következtettem, hogy az új helyen mélyebb a víz egy kicsit. Ennek nagyon megörültem és úgy gondoltam, itt mindenképp lesznek halak. Ebben a sekély tóban kincs lehet nekik az olyan hely, ami kicsit mélyebb az átlagnál. Nagyjából fél6 és 6 között járhatott az idő. A parton még viszonylag csend és nyugalom volt. Csak a sátrak hörögtek, röfögtek. A tó túloldalán volt egy kis mozgolódás, de még nem kezdték meg a pecát. Nekem a második dobásra kapásom lett. A görbülő bot és a nyekergő fék felhívta figyelmét az addig kókadozva bóklászó túlpartiak számára:

• Némmá! Megvan a nap első hala! Basszus, Csaba fogta az elsőt.

Ezt pont az mondta, akivel egy szobában aludtam. El is küldtem a csoportba a halas fotót: „Szembeszomszéd éjjel horkol, első halért csak nem korhol?”

Aztán, hogy fokozzam még a túlparti zsizsegést, nem sokkal később fogtam még egyet.

• Némmá, egymás után szedi ki a halakat!

A második hal okozott egy kis gubancot, így meg kellett álljak egy kis szerelésre. Időközben megérkeztek azok is, akik csak egy napra tudtak jönni. A sátrakból is előbújtak a szendergők. A tűzrakó helynél reggeli szalonnasütéshez készülődtek. Rútul csábító volt csatlakozni a sütögetéshez, ezért nagy dilemmában voltam. Ha átmegyek enni, akkor lemaradok egy reggeli jó periódusról, mert mire visszaérek, már túl meleg lesz és a halak sem lesznek olyan aktívak. De ha maradok, akkor éhes maradok. A hajnali, reggeli peca most csábítóbb volt, mint a sült szalonna, Már régóta vágytam rá, hogy minimális felszereléssel, hajnalban együtt ébredjek a természettel és a nyugodt, párás víztükrön lássam az úszót oldalazva elmerülni. Itt most minden adott volt, hogy a vágyam teljesüljön. Nem szerettem volna holmi reggeli miatt erről lemondani.

Átjöttek páran az én oldalamra is, ennek köszönhetően szemtanúm lett a legnagyobb hal akasztására. A bevágást követően súly nehezedett a botra. Az eddigiektől szöges ellentétben a hal nem rohant el, vagy cikázott össze-vissza, hanem „lehorgonyzott” és a fenéken maradt. Nem igazán tudtam felemelni, pipáltatni. Amikor a partközelbe ért, akkor is csak lomhán úszott jobbra-balra. Mellettem ott termett egy segítő, merítőszákkal a kezében. A túlpartról megint rám terelődött a figyelem.

• Megint halat fogtál?
• Ez a nap hala lesz, megdönti a rekordot! – kiabálta át a segítőm.

Valóban sokkal nagyobb volt, mint az eddigiek, ráadásul pikkelyes és nem tükrös. Mármint a hal, nem a segítőm. Izgatott lettem és az futott végig az agyamon, amit aztán a túloldalról valaki oda is kiabált:

• Arra hajtasz. hogy tied lesz majd mindkét pálinka? A legnagyobb és a legszebb halért járó?

Hajt rosseb, csak ki szeretném húzni, mert mindketten jobban járunk, ha én engedem vissza, mintha leakad. De, ha mégis mindkettő az enyém lenne, akkor biztos, hogy az egyik páleszt odaadnám valakinek. A halam eközben derekasan küzdött, én pedig nem mertem eröltetni. Egészen közel jött a parthoz. Ha a cimbora mellettem bedugná a merítőt, akkor bele is úszna talán a hal. Persze az is lehet, hogy megriad és torpedóként kilő, bár ez inkább amurra jellemző. Nem tudtam, hogy kockáztassak vagy pipáltassak….mellettem nem dugta be a merítőt. Egy próbát talán megért volna, még ha nem is túl elegáns. A fárasztás lassan abban a fázisban volt, hogy a hal fáradni látszott és eljött az idő a pipáltatásra. A halat óvatosan megemeltem, mire a horog nyílpuskaként kilőtt a vízből, az addig görbülő botom kiegyenesedett, a túlparton pedig egyszerre legalább hat ember hördült fel:

• hőőőőőőőőő

És ebben a pillanatban legszívesebben földhöz basztam volna a botot és egy jó nagyot bele is rúgtam volna. Nem azért, mert annyira bánt, hogy elment. Máskor is előfordult már. Ahhoz viszont nem vagyok hozzászokva, hogy más is lássa. Most pedig egy több fős közönségem is volt. Bár biztos vagyok benne, hogy szurkoltak nekem és velem együtt örültek volna, ha meglesz….most mégis úgy éreztem, bár ne látták volna.

Volt, aki még viccelődött: „mért nem mondod inkább azt, hogy nem szereted a pálinkát?”.

Én meg csak annyit mondtam: majd a következő.

Mivel kis pontyokra számítottam, így feltételezem kicsi volt ennek a halnak a 10-es horog. Bár fogtam már ilyennel 7 kilós amurt is….Szóval az is lehet, hogy nem akadt rendesen. Fene tudja.

Újra szereltem, mert lett egy kis gubanc, de a halak már nem voltak olyan aktívak. Eljött a „csak még egy utolsó dobás” ideje. Az egyik ilyen utolsó dobásnál fogtam még egy pontyot. Visszanegedés után be is fejeztem a pecát. Megfogtam a magamét, így nagyobb kedvem volt ahhoz, hogy körbejárjak a parton és beszélgessek egy kicsit. Na meg ahhoz is, hogy meglessem a többiek szerelését. Mindenki valami különlegessel érkezett, de nem valami ByDuma vacakkal. Volt üvegbot tömör is, cső is. Volt nádbot is meg régebbi karbon. Éééés horkoló szobatársam a Bodorcompó botttal lengőzött. Izgultam, hogy milyen lesz a teszt, de nagy örömömre meg volt a bottal elégedve.

Elhelyezkedett a parton Zalán is, akivel már volt néhány közös pecám. Autentikus nádbot volt nála és egy Tisza tároló orsó. Ő is úszózott. Jó helyen ült le, mert egészen a partközelben is tudott halat fogni és még árnyékban is volt. Éppen tanúja voltam egy szép, oldalazva merülős kapásnak és a fárasztásnak is. Készítettem néhány fotót is.

Visszamentem a túlpartra a padokhoz, ami mellett készülőben volt egy bográcsos halászlé az előző napi fogásból. Nem sok volt már hátra és úgy gondoltam, remekül el lehetne tölteni ezt az időt egy kis olvasással. Elkezdtem hát egy új könyvet. Karl May a szerző, a címe pedig: A szerencsét hozó almásderes. Ez a rövid kis könyv kevésbé ismert, mint mondjuk a Winnettou regények. A stílusa is más. Kicsit talán Rejtőhöz hasonlítanám. Humoros. Jókat derültem rajta olvasás közben. Mire a fejezet végére értem, kész lett a halászlé. Jó lett volna egy kis csípős is bele, de sajnos otthon maradt. Sebaj, így is nagyon ízletes volt.

Ebéd után kiderült, nem maradok pálinka nélkül, mert az előző napi spanyol Don Juan pontyot ítélték a legszebbnek. Bevallom egy kicsit potyapálinkának vagy szerencsének éreztem a dolgot, hiszen az hogy kié a legszebb, az nem a horgászon múlik, hanem puszta véletlen műve. De tulajdonképpen itt nincs is jelentősége a dolognak. Ez egy nagyon kedves gesztus, egy ajándék, amit bárkinek szívesen odaadott volna a házigazda, de valahogy mégis kell egy szempont. Szerintem remekül kitalálta. Én nagyon örültem, hogy hozzám került. Nem csak azért, mert kifejezetten jó lett a nedű, hanem azért, mert tudom, hogy milyen örömmel és lelkesedéssel készülhetett a pálinka is és a palack is.

Még sokat mesélhetnék a hétvégéről, de nem akarom untatni az olvasót. Olyan volt ez, mint valami osztálytalálkozó a nyugalom szigetén. Egy maroknyi kis csapat az ország különböző részéről most összejött és jól érezte magát. Összeköt minket nem csak a horgászat, hanem a régi, öreg, antik, retro horgászeszközök szeretete is. Az idő gyorsan elrepült. Nehéz volt visszatérni a hétköznapokba, de az biztos, hogy más emberként tértem vissza. Kipihenten és sok új élménnyel gazdagodva.