A kezdetek, avagy minden kezdet nehéz. Vagy mégsem?

Az egész történet 2016 májusában indult, mikor gyereknapon kigondoltam, hogy veszek egy pergető felszerelést. A sok feederes kudarc után más szemszögből vágytam a Zagyvára nézni. Pontosabban jigfejek és twisterek aspektusából szerettem volna kitapasztalni az Alföldi kis folyó rejtélyes, sokszor már vadregényes vízét.

A következő nap hétfőre esett, a horgászbolt szinte rám várt. A pergetéshez cseppet sem értettem, nem tudtam milyen felszerelést igényel, így hát inkább a környezetet és a tényeket kezdtem el sorolni az eladónak, mire a kezembe nyomott egy 210 cm hosszú, erős, gerinces botot. Ekkor még nem sejtettem, hogy miért kell a csukákhoz ennyire merev bot, hogy miért támadnak ezek a krokodilok a színes gumicsalikra, és hogy miért kell drótelőke, mikor elméletileg ezek a halak nem esznek embert. Mégis figyeltem az eladó minden szavára. A bothoz egy 2500as orsót adott, melyre 0.20as monofil damil tekertem fel. Miért monofil, vagy miért ne? Ezt sem tudtam, de már akkor sem volt szimpatikus, hogy hiába szeretnék könnyű és finom felszerelést, mégis egy drótot kell a csali orrához kötnöm.

Másnap kiértem a Zagyvára, és találomra leültem egy helyre, ahol múltkor tanúja voltam,a hogy egy fiatal fiú fogott egy nagyobbacska csukát. Bedobtam a jigfejen felkínált színes Mann’s twistert, és még le sem süllyedt a csalim, de máris elkapta valami. Nem húzott, csak néha-néha bukfencezett egy nagyot. Meg is lepődtem, hiszen első dobásra egy 55 centis szörnyet csaltam ki. Második dobásnál éppen hogy csak belendítettem a gumit, még vezetni sem volt időm, megint kapás. De miért? Mit csináltam? Jó helyen voltam? Eltaláltam a csalit? Mint kiderült, a helyválasztás volt megfelelő. Egy hatalmas nádfal volt a túloldalon, és a kicsi Zagyva csendjét a nagy rablások törték meg. Május volt, meleg, napsütéses kánikula volt még 15-16 óra tájban is.

Jó pár napig ugyanarra a helyre jártam ki minden nap, nem is mozdultam onnan. Ha kellett 4-5 órát is magam elé dobáltam egy helyben ülve, egészen addig, amíg ki nem tudtam csikarni a kapást a nádlakó csukáktól. Napról napra egyre kevesebb volt a kapásom, mégis mindent megtettem, hogy az általam felkínált twister, -melyhez szorosan ragaszkodom szinte a mai napig- látványos legyen. A rejtély, hogy miért volt figyelemfelkeltőbb, az a Zagyva növényzetében rejlett. A kis folyó május végén az áradás után erőteljesen, gyorsan kezd el hínárosodni. A jigfej folyton beakadt, elakadt. Ez nem éppen étvágygerjesztő az amúgy is finnyásan táplálkozó csukáknak. Eleinte én készítettem bokorugró horgokat 14-es citerahúrból, de egy idő után ez sem volt elég. A szeretett kis helyem nem volt többé horgászható, útra kellett kelnem, vándorlásra kényszerültem, eddig nem látott módszereket kellet kifejlesztenem a növényzet ellen.

Helykeresés, antielakadásos horog

Sokáig jártam vissza a nádfallal körülvett helyre, de nem sok sikerrel. A hínár annyira belepte a folyót, hogy már a csali sem süllyedt le a víz tetejéről. Volt egy kanyar, fákkal körülvett, viszonylag gyorsabb folyással rendelkező rész, mely még nem volt annyira horgászhatatlan. Egész nap nem volt semmi kapás, kicsit lelkiekben már feladtam, ráadásul mindkét drótelőkémet beszakítottam valamibe. Immár megfáradva, előke nélkül felkötöttem az utolsó zöld twisteremet, leültem, áthajtottam a felkapókart és hagytam, hogy a sodrás tőlem távolabb vigye a néha-néha elakadó plasztikot. Visszaállítottam normál állapotába a felkapókart és elkezdtem bevontatni a csalit. Nagy meglepődésemre a monofil damil másik végén apró, de harciasan rugdosódó halacska volt. Mikor feljött a víz tetejére akkor láttam, hogy egy gyönyörű, csíkos kis sügér volt. Nem értettem, hogy hogyan fogtam sügért? Talán azért mert nem volt drót előke?

Rengeteg videót megnéztem mire rájöttem, hogy a sügér a lehulló, éppen megállított csalira támad. A sodrásba bevetett zöld gumi éppen ezt csinálta, még ha nem is ez volt a szándékom a csalival kapcsolatban.

Egy héten többször is lementem általában iskola után. Ahogy telt az idő, már végképp meghorgászhatatlan lett jigfejjel a pici Zagyva. Kénytelen voltam más technika után nézni. Egy videóban szembesültem először a „cseburaska” szóval, az offset horog pedig már végképp ismeretlenül csengett számomra. Nem tudtam, hogy mi alapján választunk csebut, vagy horgot. A súly még nagyjából azonos a jigfejen használt ólom méretével, de a horog rejtély volt számomra. A „kampót” a twister hosszához mértem, mint utólag kiderült, tévesen. Rohantam ki a Zagyvapartra, hogy kipróbálhassam új szerzeményeimet. A cseburaskát remegő kézzel akasztottam az offset horogra, a kis öblű horgot pedig lelkesen rejtettem el a 10 centi hosszú, élénkzöld twisterem testében. Nagy meglepődéssel mustráltam, hogy a növényzetben nem akad el, ugyanakkor az erősen hínáros területeket továbbra sem tudtam meghorgászni.

A növényzetben nehezen találtam meg a csukákat, végül több jelentkező is érkezett. Szomorúan summáztam, hogy az 5 kapásból egyetlen egy akadt meg rendesen. Nyilván a horog lehetett az oka, de nem tudtam, hogy pontosan hogy is nézne ki az ideális horog a vastag testű twisterhez. Akkoriban magával ragadott a téma, és nem győztem olvasni, hogy mások hogyan is használják a cseburaskával kombinált offset horgot. Sokan javasolták, hogy vágjuk be a gumihal hasát, így könnyebben csúszik majd rá a horog öblére a krokodiloknak felkínált csali. Nekem ez a megoldás nem volt szimpatikus. Miért metszem meg a gumihalat? Hiszen vigyáznom kellene a felszerelésemre. Hosszú ideig tartott mire rájöttem, hogy a felszerelés halfogásra van, nem pedig arra, hogy megsírassak minden egyes plasztikot, amit a hínár vág meg, a csuka tép szét, vagy én vágom be a hasát. Utólag rájöttem, hogy igaza volt azoknak a sporttársaknak, akik a hasbemetszést javasolták a nem offsetre való gumiknál.

Találtam pár horgot, mely kicsit vastagabb húsú volt, hegyesebb, és hatalmas öblére szinte bármilyen plasztik kényelmesen rácsúszik, ezzel elősegítve a kapások fogásra váltását.

Ahogy jártam a pici folyó partjait, elérkeztem az úgynevezett Vashídhoz. A híd alatt nagyon sekély a víz, balra a túlparton egy vízmérce foglal helyet. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az új kedvenc helyem, augusztusig. Egy horgászat alkalmával egy hatalmas rablásra lettem figyelmes. A sekély vízben rabolt valami, de sokszor annyira hangosan, hogy a botot is majdnem elejtettem. A víz akkor már a Vashíd környékén is elég növényes volt, a nagy öblű offset horoggal felszerelt zöld twister szinte már követelmény volt. Rádobtam a rablásra, majd feszülten vártam, amíg a zöld gumi lesüllyed és elkezdhetem bevontatni. Talán az orsó karán kettőt tekerhettem, mikor a botom spicce szép lassan, de biztosan görbült. Se egy bukfenc, se egy rántás, csupán csak egy akadónak véltem. Nem küzdött, szinte várta hogy kiszedjem a vízből és megszabadítsam a horogtól. Próbáltam minél feszesebben tartani a damilt, közelebb mentem hozzá. Ekkor láttam, hogy egy hatalmas olajzöld csuka forgolódik komótosan a madzag végén. Alig mertem kiemelni a vízből, nehezebb volt, mint amilyen csukákat eddig fogtam. A parton lemértük, a centi 65 egységet mutatott. Egy seb sem volt rajta, ellenfelem egy egészséges, erős vadvízi szörnyeteg volt. A csata után a vízbe tettem, megvártam amíg magához tért, majd elúszott.

Később a Vashíd környékén keresgéltem a halakat, és próbáltam elkerülni az akadókat. Egy dobás alkalmával bekövetkezett a legrosszabb; elakadtam. Erősen cibáltam, kipattant az offset horog az akadóból, majd egy hirtelen fejcsóválást éreztem. Ez egy hal!- kiáltottam fel izgatottan és értetlenül. Az akadóba meg sem próbált menekülni ellenfelem, szépen hagyta magát fárasztani. Ekkor döbbentem rá, hogy a csukák nem csupán növények csapásaiban állnak lesben, hanem töklevelek és gallyak közelében is lapulnak. Tehát keresnem kell az akadót, így végül azt az alapszabályt véstem a kobakomba, hogyha csuka, akkor cseburaska!

A fluorocarbon csodái

Több csoportban olvastam a fluorocarbon előkéről. Nem csak pergetők, hanem bojlisok is eredményesen alkalmazzák. Felvettem egy úrral a kapcsolatot, aki hamarosan küldte a csukaálló előkéit. Ez az anyag kopásálló, harapásálló, szinte láthatatlan, és már első látásra szimpatikusabb, mint az a drót előke, mely olyan vastag, hogy tompítja a csalim érzékelését mind a hal felé, mind a horgász felé.

Nyáron, a sekély és tiszta vízben szinte láthatatlanul hasított a plasztik a növények között. A csuka éles látása is kivédhető ezzel -a csak fc előkének becézett- kemény anyaggal.

A partról szemlélődve többször is láttam, ahogy a csukák lesben állva, a hínárosban úgynevezett „csapások” szélére beállnak és mozdulatlanul várnak áldozataikra. Számos alkalommal hallottam már azt a téves infót, hogyha a csuka lefelé néz, nem éhes, ha a víz felszínét vizsgálja, annál inkább étvágyánál van. Ezt cáfolnám. A Zagyván nagyon lassú bevontatásnál ha veret a csali, a csuka megfogható.

Többször próbálkoztam a sekély és tiszta vízben békával, kacsával és egyéb felszíni csalikkal, nem sok sikerrel. Egyetlen egyszer indult meg a kacsa felé egy kiscsuka, de gyanút fogva inkább odábbállt.

Nem messze a Zagyva híd után egy köves, fás rész ékeskedik. A fák árnyékában folyamatos rablás volt hallható. Sokszor 2-3 csuka is egyszerre rabolt a víz felszínén hangos csobbanásokkal. Más csali híján, a zöld twisterrel próbálkoztam viszonylag gyors tekeréssel és emelt spiccel a víz felső rétegében szándékoztam elhúzni. Többször is volt rávágás, de mind mellément. Balinokra gyanakodtam volna, de miután láttam egy gyönyörű, pettyes színű olajzöld csukát kiugrani a vízből nem volt kérdés. A rablásokon igyekeztem túldobni, esetleg a bokrosabb helyeken vezetni a csalit, mely már offset horoggal elérhető célnak látszott. Nagy pontossággal a túlpart fele dobtam, majd lassan és egyenletesen elkezdtem kitekerni a csalit. Mikor a parti bokros részhez ért észrevettem, hogy valami követi a plasztikot. Nem csupán a kristálytiszta víz miatt észleltem a halat, hanem mert érdekes vízgyűrűt hagyott maga után a hal hátuszonya, ahogy karcolta a felszínt. Levegőt visszafojtva próbáltam érdekesebben vezetni a csalit, majd ahogy megállítottam és újra elindítottam: durr, rárabolt a csuka. Egy nyúlást éreztem, majd a hal elment. Nem értettem mi történt. A hal csak a farkát harapta le a csalinak, sajnos a horogig nem értek el a tűhegyes fogai.

Fonott vagy monofil?

Amíg nem volt alkalmam kipróbálni a fonott zsinór, addig a monofilra szavaztam. Mivel egy jó minőségű pergető monofilt kaptam kézhez a boltban, addig nem is szerettem volna váltani. A sok dobálás miatt viszont elvékonyodott, megfáradt a nejlon. Tudtam, hogy muszáj lesz cserélnem, és mivel olyan sokan csak dicsérik a fonottat, gondoltam megpróbálom. Azt szeretném tisztázni, hogy mindkét kanócnak vannak hasznos tulajdonságai. Kezdőként nem bántam meg, hogy monofilt nyomtak a kezembe, hiszen az ügyetlen fárasztási technikát szépen kiküszöböli a monofil nyúlása, de most mégis úgy gondoltam, hogy adok egy esélyt a fonott zsinórnak. Másnap lóhalálával igyekeztem a boltba, ahol az eladó egy Carp Zoom allround –tehát mindenes- zsinórt ajánlott nekem 0.12es méretben. Egyből szembetűnt, hogy ez a vastag, szinte zsineg, jobban látszik, mint a monofil. Eleinte nem volt szimpatikus, viszont ezek után alaposan megváltozott a horgászat.

Nyári délután, már-már szinte naplementére értem ki az új kedvenc helyemhez, a Vashíd alá. Rablás nem volt, de tudtam, hogy a „csapásokban” ott lakoznak a ragadozók, melyek csak az Én pici zöld twisteremre várnak. A szokásos módón a túlpart közelébe dobtam, vártam, majd lassú és egyenletes bevontatással elkezdtem úsztatni a csalit. Sokáig nem tudtam megkülönböztetni az akadót a haltól, erre is a fonott zsinórral jöttem rá. A bevontatás közben éreztem egy kis kapás-szerűséget, de épphogy csak „koppintott” egyet, viszont folytattam a bevontatást. A koppantás után 2-3 másodperc után már egy határozott rávágást éreztem, melyet egy kisaligátor okozott. A következő dobásnál a kapás előtt ugyanezt tapasztaltam. A monofil nyúlása mellett ilyet nem éreztem soha, a fonott viszont olyan magabiztosan közvetítette a csalim minden rezdülését, hogy pontosan tudtam a víz alatt mi történik. A negyedik rávágás előtt már próbáltam gyorsítani azzal a kapás folyamatát, hogy amint megéreztem a koppintást, megállítottam a csalit, amivel egy gyors, határozott rávágással reagáltak a halak. Az akadók nem produkálnak ilyen koppintást, mielőtt nekiszaladna a csebuval szerelt offset fegyverem. A kezdetekben az mutatóujjamat a blankra helyeztem, ezzel még jobban érezhettem a finom a rávágásokat, később már berögződött, hogy mi az akadó, és mi a kapás.

Természetesen a fonott madzagok között is vannak jók, és jobbak. Ezt inkább a Tiszán tapasztaltam ki, ahol a csalit elengedve , a wobbler álló helyzetben való veretését is szépen közvetítette némelyik fonott, míg egy másik, vékonyabb kanóc ezt teljesen elnyelte és vakon vezettem felszerelésem horgos tagját. A Tiszán volt szerencsém szintén kipróbálni a nyolcszorosan (8x) körszövött zsinórokat, mellyel vékonyabb zsinórt, nagyobb szakítószilárdságot és tökéletes kör alakú metszetet vásárolhatunk viszonylag 2-3 doboz rossz minőségű fonott árán. Ez az újfajta madzag teljesen csendes, nem ad ki surrogó hangot bevontatásnál, simábban fut ki a gyűrűkből bedobásnál, mellyel hosszabb dobástávot érhetünk el. Utóbbi sok helyen jól jön, a Zagyván mégsem emiatt alkalmaztam. Finomabb tőle a felszerelés, Jól közvetíti a kapást és csendes.

Vezetési technikák

Mint a Kezdetek című bejegyzésben is írtam, eleinte nem számított hogy vezetem a csalit. A falevélként aláhulló twistert egymás szájából marták ki a krokik, nem volt fontos sem a csali színe, sem a sebessége, mellyel szeli a vizet.

Egy időben a leglassabb bevontatás mellett döntöttem, mely a lusta csukák biztos csapdája. Sokszor estem abba a hibába, hogy a csalival nem egy élőhalat utánoztam, hanem egy műanyag valamit, ami újra és újra keresztben úszik a vízközt. Egyik alkalommal a torkolat fele, egy egyenes partszakaszon próbálgattam az egyenletes vontatást, de csak a hátrányait tapasztaltam. Szinte minden dobásnál más és más gyanút fogó kiscsuka követte ki a partra a nem életre keltett, rosszul vezetett csalimat. Erre a megoldás a néhány karfordulatként kivitelezett egy-egy pöccintés, vagy megállítás. Az víz tisztaságához alkalmazkodni kell. Attól hogy csukákat szeretnénk fogni, nem kell a legélénkebb színű, legérdekesebb csalinkat használni. A tiszta vízben a harsány színű csali sokszor gyanakvást kelt a halakban, ahogy a monoton vezetési stílus is.

A szétpergetett vizeken kevés olyan vezetési módot találtam, amelyre a nagy, öreg és tapasztalt csukákat eredményesen be lehetne csapni. Mikor a fonott zsinórnál megtapasztaltam a koppintásokat, majd megállítottam a csalit, ekkor jelentkezett a kapás.

Sokszor 3-4 hajtókarral végzett tekerés, majd 2 másodperces szünet; ez volt a stratégiám. A csukák nem éppen epekedtek a gyorsan felfele száguldó, majd aláhulló csali után. Miután csak egyetlen egy halat sikerült így kicsalni a vízből, így ezt a módszert is elvetettem. Számtalanszor kalandozott el a gondolatom olyan kérdések körül, hogy például hogy vezethetném a csalit állóhelyben lassan, étvágygerjesztően. Erre a válasz csak később érkezett, és az áradó Zagyva hozta meg azt.

A dropshot technika egy egészen más világ. A lusta, passzívan táplálkozó csukáknak szinte egy helyben táncoltatva kínáljuk fel a csalit, ezzel elősegítve a kapást. A sima dropshot, vagy offset horoggal felszerelt csalit ingerlően tudjuk elhúzni a meder felett a nekünk tetsző ólom-csali távolsággal. A Zagyvai áradásokkor különösen ajánlom ezt a technikát. Ilyenkor a parti nádas víz alá kerül, a folyócska eredeti medrét pedig szinte lehetetlen meghorgászni a partról állva. A dropshot szereléket jó helyre juttatva, meg kell várni míg lesüllyed, majd lassan, egy helyben bábozva a plasztikkal számos kapást tudunk ilyenkor kicsikarni a zavaros, sáros vízből. Ilyenkor nem ajánlatos másféle szerelékkel vadászni ragadozóinkra, hiszen a parti nádas, illetve az eredeti meder két széle is a csalink útját állhatják. Ez kizökkenthet minket, gumihalunkat és az esetleg már éppen lopakodó krokodilunkat, alaposan csökkentve a esélyünket a halfogásra.

A dropshot szerelék miatt félretettem a twistert, és az úgynevezett „no action”, tehát villásfarkú, dropshot csalik után nyúltam. Először csak kisebb gumikat mertem kipróbálni, hiszen a dropshotozásnak lelke van. Nem a 20 centiméteres gumikról szól, gondoltam én. Később már bátran használtam a zöld twisterrel megegyező méretű villásfarkú plasztikokat. Mivel nincs akciója, tehát nem veret, így remek módon fejleszti a csalivezetési készségünket. A bot spiccével piciket pöccintve húzzuk magunk fele, a hajtókar szinte fél percenként alig fordul. Ezzel elérhetjük, hogy a csalink az általunk kiválasztott helyen tudjon táncolni, kelletni magát az éhes, lusta, esetleg tapasztalt csukák előtt.

Zagyvai kihívások és az áradás

Májusban a kis folyónk hatalmas lesz. Megkezdődik a Tiszán levonuló zöld ár által okozott kaotikus áradás, mely a Zagyva halfaunájába életet lehel a hideg tél után. A kis Alföldi folyó ilyenkor alaposan kilép a medréből és egyes helyeken, meredek domboldalakon szinte lehetetlenné teszi ezáltal a horgászatot. A hatalmas vízhozam alaposan hozzájárul hogy az alig folyó, szinte tónak minősülő Zagyva kilépjen medréből, és a Vashíd alatt a két gát tartsa kordában. Ilyenkor a gát előtti kis lapos rét, melyet fák tarkítanak hangos csatatérré változik, elnyomja a madárcsicsergés és a vonatok hangját a balinok agresszív rablása. A bal oldalon, a város felé eső részen az őnök elérhetetlen távolságban rabolnak a 30-40-50 centiméteres vízben. Süllyedő wobblerrel lehetetlen meghorgászni, hiszen az alacsony vízállás miatt a gyorsan alászálló fahalunk könnyen beleakad a fűbe, gallyakba. A felszíni csalink ugyanakkor a könnyűsége miatt nem eldobható 50-60 méterre pontosan, a fák alá, ezzel nehezítve az agresszív balinok becsapását. A Vashíd lépcsőjéről eredményesen dobálhatunk felszíni, úgynevezett walk the dog csalikkal. Ezek a wobblerek azok ágensébe tartoznak, melyek lebegnek és nem rendelkeznek terelőlappal. Ezekkel megpróbálhatjuk imitálni apró pöccintésekkel a sérült kishal vergődő mozgását, melyre előszeretettel csapnak le békés kis folyónk kevésbé békés szörnyetegei. Esetleg a halkan kivitelezett gázlós peca is szóba jöhet amennyiben biztosan ismerjük a terepet és nincs felázva az alapból füves terület.

A helyi legenda szerint ilyenkor kihúzódnak a csukák a partra és onnan várják áldozataikat. A sokszor 10-20-30 centis vízben,de a nagy sodrásban és víztömegben kevés sikerrel találom meg a csukákat. Egyik alkalommal egy piros farkú twisterrel pergettem, mikor a tiszta, sekély vízben megláttam, hogy egy apró csuka iramodott meg a csalim után, és amilyen gyorsan úszott utána, legalább annyira volt óvatos. Alapos figyelemmel és türelemmel figyelte ahogy a piros farkú twister veret. Hiába állítottam meg, nem kapott rá. A sekély és átlátszó vízben nagyobb figyelmet kellett volna szentelnem a gumihalam színének megválasztásakor. Az egyébként áradó, halban bővelkedő kis folyócska olajzöld lakója nem éhes volt, csupán csak kíváncsi. Pontosan tudta fiatal kora és kis mérete ellenére is, hogy ez nem egy igazi hal, hanem valami más. Egy sötétebb, realisztikusabb színű plasztikkal, vagy wobblerrel eredményesebb lettem volna.

Nyáron, legtöbbször nyári szüneteim nagy részét horgászattal töltöm. Május végén, ahogy beköszönt a melegebb időjárás és vizeinket alaposan felpezsdíti az első kánikula. a Zagyva gyorsan apad, a csukák pedig élvezik a küszök által okozott paradicsomi létet. A Zagyvát gyorsan benövi a gaz, oldalról pedig a nádas védi a vizet a horgászok ellen. Sokszor előfordult, hogy a víz alatti kis ösvényeken a lesben álló, mozdulatlan csuka számomra elérhetetlen volt még offset horoggal is. ilyenkor békalencseszerű töklevél és egyéb más számomra ismeretlen növény vonult a víz felszínén a sodrással lefele. Csak néhány elég nagy, vagy gallyban megakadt zöld növény jelezte, hogy az alattuk levő rejtekhelyen bármi megbújhat. Lelkesen, a 210 centiméteres botommal kb. egy 1,5 méteres zászlót hagyva lengettem a műcsalit a part széléről az úszó növények alá. Egyik helyről a másikra mentem, de nem sok sikerrel. Egyik alkalommal figyelmetlenül belógattam egy terebélyes, tavaszizöld színű békalencse halmaz alá a hűséges társamat. Egy hatalmas csobbanásra lettem figyelmes mellyel párhuzamosan már éreztem is az erős rávágást a zöld plasztikra. Nem vágtam be, sokszor bevágás nélkül is alaposan megakad az öblös offset horog a csukák szájában. Sajnos a rablás pillanatában figyelmetlenségemben még a fékem sem volt jól beállítva, így a horog rögtön ki is csúszott a nagy meglepődést okozó csuka állkapcsából. Ott álltam a part szélén, már tudtam, hogy be kellett volna vágnom… nem értem miért nem tettem, és hogy a fékemet miért nem precízen állítottam be. Reményekkel telve újra visszadobtam a kupac alá és újra nekivert valami. Bevágtam, immár jó fékkel, még sem akadt meg. Nem baj, nem adtam fel, újra odadobtam. Feszült figyelemmel követtem csalim mozgását a tiszta vízben mikor egyszer csak feltűnt a rejtekhelyéről újra és újra kiúszó, agresszív és éhes aligátor. Hatalmas koppintást éreztem, melyre egyből bevágtam. Talán életem legnagyobb bevágása lehetett, mely gyönyörűen akadt a kiscsuka „csőrének” tetejébe. Alapos sebfertőtlenítés után visszaengedtem a sovány, nagy megbecsülésnek örvendő kiscsukát, mely háromszor is ugyanolyan lelkesedéssel vágott rá a szerencsét hozó zöld twisteremre minden alkalommal.

Minél többet tanultam, olvastam és tapasztaltam a horgászatról, annál inkább nőttek az igényeim és szerettem volna hódolni a divatoknak. Rengetegszer merült fel a mások által megosztott képek felett, hogy UL bottal és ultralight csalival fogta. Nem egy embernél láttam, hogy elköteleződve a finom pergetés iránt csak egy puha, kis dobósúlyú szinte nem bottal, hanem pálcikával járja a partokat és eredményesen szedi a halakat.

Egyszer ajándékba kaptam pár kis méretű, no action gumikat, melyeket balinra, sügérre, vagy éppen csukára szántam. A mindössze 1 grammos gumit egy 3 grammos csebuval egészítettem ki, így aggattam ezt a szereléket a vastag, csukázó bot végére. Siettem ki a partra, szokásos nyári délután volt. A nap erős, meleg sugarakkal sütött, felhő sehol az égen. A Zagyva már javában horgászhatatlan volt helyenként, de kis 4-5 centis csalikkal nem volt nehéz ezeket kicselezni. A stratégiám egyszerű volt; 10 dobás, majd odébbállok. A kis gumikat egyenletesen, lassan vontattam be, ahogy már kitapasztaltam. Több érdeklődő is volt, de nem akadtak a kis offset horogra. Egyik alkalommal e helyváltoztatás közepette egy gyakran horgászott kanyarhoz érkeztem. Mindkét oldalon zord gallyak akadályozták csalim útját. A kis daiwa gumihalamat megpróbáltam a sodrással beúsztatni egy gallyacska alá, ahol a kivontatás közepette az egyik pöccintésre egy hatalmas elnehezedést éreztem. Bevágtam, egy pillanatig rajta volt a horgon, majd berohant az akadóba hal, az immár lecsupaszított horog pedig beakadt a gallyba. Kihúztam, a horog kihajolt, az újonnan kapott gumihalam pedig sehol sem volt. Kicseréltem a szereléket egy hasonlóra, ugyanilyen vékonyhúsú horogra a kis gumihallal. A taktika megegyező volt. Beúsztattam a gallyak közé, majd szintén egy hirtelen húzást éreztem. A fékemet szorosra állítottam, hogy a hal ne tudjon az akadóba menekülni, és egy erős bevágással reagáltam a kapásra. A hal biztosan ült a horgon, hiszen a szája tetején kikacsintott a horog fénylő vékony hegye. Igaz alaposan összeszedte a part körül burjánzó gazt, de így is egy gyönyörű csukát köszönhettem az ultralight gumihalnak.

Másnap lelkesen, fütyürészve siettem a boltba, hogy nekem szükségem van egy UL botra. Mindenki le akart róla beszélni, hiszen elméletileg tűspiccel nem lehet akkora erőt kifejteni, hogy a horog átüsse a csuka kemény, csontos állkapcsát. Én ezt nem hittem el, hiszen annyian fognak Ul felszereléssel halat, hogy nem volt kérdéses, hogy szükségem van-e a botra. Különösen tetszett egy cikk, ahol egy úr arról írt, hogy durva felszereléssel nem fognak halat a horgászok, ő pedig megy utánuk könnyű bottal és tarol. Ezen cikken felbuzdulva, erősen motiválva megvettem egy tűspicces gyönyörű botot, melynek márkaneve is mutatja, hogy köze sincs a csukákhoz, ugyanis a blankra matricázva a Frenetic Perch szó látható. A boltban elég feszes botnak látszódott, örömmel hagytam ott cserébe egy kisebb vagyont. Fejvesztve rohantam vele a partra, hiszen az UL csalival is mekkora sikerem volt, az UL csalival kombinált UL bottal pedig a teljes sikert vártam.

Egész nap lelkesen dobáltam az új bottal, de szomorúan jegyeztem, hogy a bot a legkisebb akadó miatt is majdnem karikába hajlik. Nem mertem a finom pálcával nagyot dobni, nehogy az érzékeny bot megsérüljön. Mivel nem kifejezetten a csuka volt a célpontom, hanem bármilyen hal, – de főleg egy pontyra vágytam- ezért azt a vezetési stílust alkalmaztam, ahol a csali aláhullik viszonylag hosszan, így a sérült kis(gumi)halra talán még egy ponty is megéhezhetett volna. A növények között a bot spicce zavartan bukdácsolt, a szél pedig nem segített a könnyű plasztik dobálásában. Egyik alkalommal bevontatás közepette egy rávágást éreztem, melyre egy gyenge bevágással próbáltam a csalit a rejtélyes hal szájába beleakasztani a teljesen élethű gumihalat. A laza fékem sajnos nem akart segíteni a halfogásban, így sajnos a bevágási kísérletem esélytelen volt. Megjegyeztem, hogy hol érte utol a rejtélyes gumihalevő szörny a csalimat és egy új dobásnál próbáltam ugyanott vezetni a lazacutánzatú álhalamat. Nem mertem megmukkanni, mikor éreztem, hogy a kiszemelt helyen újra egy koppintást éreztem. Elképesztő erősen bevágtam, a fékem szoros volt, de csak a bot görbült, a damil nem feszült meg, annyira puha volt a tűspicc a pálcám végén. Megint lemaradt a hal…hiába vezettem arra a újra a plasztikot, vagy bármi mást, már nem tudtam becsapni és kapásra bírni.

Ezen események után kénytelen voltam belátni, hogy azzal a bottal nem a csukákat kellene megcélozni. Természetesen az UL horgászatot nem hanyagolom, de az tény, hogy nem alkalmas a csukák állkapcsába beleültetni a kampót.

A bevágás fontossága és a halvédelem

A pergetés alapjaiban változtatta meg ehhez a sporthoz és a halakhoz való hozzáállásomat.

Lelkes horgászként nem csak pergetek, feederezem is. A békéshalas horgászatnál nincs szükség a kapásoknál a bevágásra, helyette a hal- és szájkímélő ráemelés alkalmazandó. Miért? A hal a spicc görbítéssel már azt jelzi, hogy a horog megszúrta, azzal hogy ráemelünk, nem kitépjük a száját és abból a horgot, hanem mélyebbre ültetjük benne azt.

Sajnos a csuka megakasztása nem éppen a kedves, teadélutános „ráemelésről” szól. A merev bot ellenére is, mely viszonylag kemény spiccel rendelkezik, nem garancia, hogy a fedetlen jigfej át fogja ütni a csuka kacsacsőr szerű csontos állkapcsát. Az offset horogtól pedig végképp nem várhatjuk el, hogy a gumiban elbújtatott horoghegy megakasztja nekünk a halat. Tipikus hibám volt mindig is, hogy mivel próbálok vigyázni halainkra, nem vágok be nekik. Ez rendszerint leakadással végződött. Fontos, hogy rájöjjünk, hogy nem azért vágunk be a halnak, mert nem tiszteljük, hanem mert számunkra nemcsak a kapás, hanem a hal partra segítése is fontos. Sokkal többet tehetünk az általunk megakasztott csuka, vagy bármilyen halért, hogy a partra egy merítővel segítsük elő a gyors horogszabadítást, vagy ha nem szorulunk merítőre, akkor kezünkkel tarkójánál megragadva a halat puha fűre, vagy matracra fektessük. Nem vagyok híve a képmutatásnak, régen kézzel emeltem ki a gyakran még nem teljesen kifárasztott halat, aminek az lett az eredménye, hogy kirúgta magát a kezemből és elejtettem. Ez a halnak sem jó és nem is tisztességes a már legyőzött ellenfelükkel szemben. Nagy hangsúlyt fektetek a sebfertőtlenítésre is, habár a csuka nem éppen egy beteges hal. sok beszámolót olvastam arról, hogy olyan csukát fogtak, melynek a szájában egy drótelőke rozsdásodott.

A szakállas- nem szakállas horog témáját csak egyes esetekben tartom teljesen indokoltnak. A sügér és a balinhorgászat mind az az ágense ennek a sportnak, ahol percenként lehet kapásunk. Ebből kifolyólag balinozásnál ajánlanám az egyes horgot (természetesen nem a méretére vonatkozik, hanem a horgok darabszámára), sügéreknél pedig a lenyomkodott szakállat a jigfejeken.

A halak visszaengedésénél a sporthorgászatban nagyon, de nagyon indokoltnak tartom az úgynevezett ringatást. A nyári hőségben a horogszabadítás egy mélyre nyelt horog esetében érfogó nélkül,-de akár még érfogóval is-, nagyon hosszú időbe telhet. Ezalatt ellenfelünk fuldokol, égeti őt a nyári nap és a meleg. Vízbehelyezéskor érdemes farokúszójánál oda-vissza ringatni, hogy a kopoltyújába újra víz áramoljon. Dobán, a Tiszán horgászva több balint is volt szerencsém fogni. Egyik alkalommal kicsit hosszabb időbe telt a horogszabadítás. Talán percekig is ringathattam, mire magához tért és végre magabiztosan el tudott úszni. Számomra is nagy megkönnyebbülés volt és egyben szép végszó, hogy ringathattam egy kicsit a megtévesztett halat.

A halak védelme nem csupán divat, illetve képmutatás. Ahogy mi érezzük eme sport szépségét, úgy unokáink is biztosan kedvelnék ezt a tevékenységet, hiszen horgászni és kiszabadulni a mindennapok fogságából kiváltság!

Írta: Szádvári Dorina

Fotók: Antal Nikolett és Szádvári Dorina