Szokták mondani: “Az se baj, ha nem fogok”. Micsoda marhaság! Még hogy nem baj? Dehogynem! Hát azért megyek.

November közepén történt az eset. Vannak, akik már letették a lantot, vagyis a botot, és vannak, akiknek most kezdődik igazán a szezon. Ilyenkor kevesebb az ember, nagyobb a csend. Novemberre azt írja a szakirodalom, hogy a ponty eszik és készül fel a télre. Jól lehet fogni a keszeget is. Viszont nem szabad sokat etetni. Jó ilyenkor az élő csali. Ha etetünk, akkor minőség előtérbe kerül a mennyiséggel szemben. Valahogy így van ez a borral. Télen a minőségre megyek, nyáron meg a mennyiségre.

Na de vissza a pecához. Nem érdemes egy helyben maradni. A halak a hideg közeledtével kevésbé helyezkednek el szétszórtan. Van, ahol óriási területen olyan a víz előttünk, mint egy üres lavór, míg máshol nagy rajokban úsznak. Érdemesebb a keresőpecát alkalmazni, hacsak nem tudunk valami tuti helyet.

Ezekkel az elméletekkel felvértezve indultam neki két könnyű fenekező bottal a Délegyházi tavaknak. Nem volt mindig bőkezű a tó, de néha szép dévérekkel ajándékozott meg. Ez nem olyan, mint a Préri-tó vagy az Ordas-tavak…mondjuk Isten őrizz, hogy egyszer ilyenre menjek…na de ez más téma.

Péntek volt és november. Igazi habzsi-dőzsi a horgászvíz választásban. Alig 1-2 ember, mehetek bárhová. Akár egy rendesen telepített tóhoz, Duna partra, csatornához, bárhová.

Reggel gyerekeket viszem az oviba, délelőtt kicsit teszek-veszek, majd egy korai ebéd után irány a tó. Délegyháza. Horgász kalandjaimnak kiindulópontja. Száraz, hideg, felhőmentes idő volt. A nap éles szögből sütött. Kellett a kocsiba a napszemüveg. Ez az a fajta idő, amire mindig is irigykedek, ha a munkahelyemen kinézek az ablakon. Persze, „süt a Nap, nehogy szomorú légy”, mondja a jól ismert sláger. De ha én az irodában vagyok, tőlem akár eshet is meg fújhat is. Na de most! Most enyém a nap! Most kell kihasználni, mert lehet hogy hetekig tartó trutymákos idő lesz. El is fogom raktározni jól, bármit is látok, hallok ebben a csuda időben.

Gyors napijegyváltás, girnyóvétel és irány a part. A tuti hely. Ahol a parthoz közel van egy gödör. Ott lesz a jó. Csak nehogy foglalt legyen, csak nehogy foglalt legyen – szurkoltam magamban. Ahogy egyre közelebb és közelebb érek, úgy ver hevesebben a szívem, pedig még el se kezdődött a peca. Az út nem is látszik a színes levélforgatag miatt. A félig lecsupaszított fák ágai között már itt-ott előtűnik a tó azúrkékje. Lelassítok egy kicsit és mint legkisebb ugrifüles koromban felkiáltok: OTT A TÓ! Mintha olyan nagy meglepetés lenne, mintha csak most látnám először. Pedig hányszor, de hányszor sétáltam, bicikliztem erre….És mégis, minden alkalommal ugyanaz a hirtelen jövő őszinte, gyermeki öröm lesz rajtam úrrá, mikor elővillan a víz tükre.

Na de most már menjünk tovább, ki kell deríteni, hogy szabad-e a hely vagy sem. Még egy kanyar ééééés….Basszus….Ott áll egy WagenR a part szélén. Fejemben pörög a képzeletbeli térkép szoftvere. Újratervezés. Hol, hogyan, mivel horgásszak? Csalódott voltam, de ezt a napot akkor is ki kell használni, de gyorsan kell dönteni, mert már hamar elküldi a Napot aludni a Hold. Gondoltam, hogy azért az esélytelenek nyugalmával elsétálok a partig, hátha nem is horgászni jött az illető. És milyen jól tettem. A part üres volt. Egy nagy sóhaj és egy kicsit megálltam. Körülnéztem. Készülőben a téli álom. Csend és nyugalom. Nem fodros a víz, nem zizeg a nád. Ahogy a Hungária dalban is elhangzik: sárgul a falévél, lassul a tánc.

Komótosan pakoltam ki, szép nagy helyem volt és nem zavart senki. A csali is, a felszerelés is egyszerű: hosszú-előkés feederkosaras. Etetőanyagot nem hoztam. Löszös agyagba kevertem csontit és gilisztát. Bíztam a taktikámban, nem egyszer már bejött. Ha van a közelben hal, akkor erre oda fog figyelni. Bedobva egyik, bedobva másik és jöhet a pihi.

Szép kényelmesen elhelyezkedtem. Mintha csak a verandára ültem volna ki egy hintaszékbe újságot olvasni. Csak itt most újság helyett két pecabotot nézek. A mozdulatlan spicceket bámulni nem olyan érdekfeszítő, mint a sporthíreket hasábjait olvasni….pedig az. Magam előtt van a látvány, ahogy elkezd rezdülni, táncolni a spicc. Elképzelem és próbálom szemmel mozgatni, mintha csak valami mesefilmben lennék és varázserőm lenne. Mindig elhiszem, hogy képes vagyok megmozdítani a spiccet vagy elsűlyeszteni az úszót. És amíkor ez a valóságban is megtörténik, na az maga a csoda.

Addig is üldögélek, és közben nézelődök, hova üljek le legközelebbi horgászatnál és kombinálok, hogy most mikor húzzam ki először az egyik szerkót és mikor a másikat. Nézem az órát….legyen mondjuk 10-15 percig vízben. Nyáron ez rövidebb idő lenne, hogy ütemet adjak a pecának, de most nem csak én vagyok lelassulva, hanem a halak is. Ugyanakkor annak sincs semmi értelme, hogy egész végig bent legyen a csali, mert akkor semmit se tettem a halfogásért.

Kiveszem, bedobom, feszülten figyelek 1-2 percig, mert még hideg időben is előfordul, hogy hamar jön a kapás. Ha viszont nem, akkor nyugodtan el lehet fordulni pár pillanatra, felcsalizni és bedobni a másik botot. Vagyis nem a botot, hanem a kosarat. Következik újabb feszült perc, majd egy kis hátradőlés. Minden neszre felfigyelek. Míg nyáron az a furcsa, hogy ha csend van, most a légy zümmögését is messziről hallani.

Elsétál mögöttem egy fiatal pár, babakocsit tolva maguk előtt és egyből rámjön a nosztalgiázás, mikor az én fiam is ilyen kicsi volt és kihasználtunk minden késő őszi napsugarat a sétához.

Gyorsan el is telt az idő, dobok még egyet, meg a másikkal is még egyet és folytatom tovább a szemlélődést. Most mindent megnézhetek alaposan, mert nem sietek sehova. Azon gondolkodom, a következő dobásnál mit változtassak? Előkét hosszabbra, horgot kisebbre, másik csalit? Sajnos, amikor húzom ki a cájgot, nem úgy néz ki a csali, mintha bárki is érdeklődött volna iránta.

Amikor kicsit meg van rágva a csonti, az már egy bíztató jel, olyankor van igazán értelme változtatni valamin és figyelni, vajon bejön-e a taktika vagy sem. De így, hogy érintetlen….elképzelhető, hogy nincs hal a környéken. Máshová azonban nem akartam leülni, olyan jól elhelyezkedtem. Másrészt bíztam a helyemben. Kell lennie itt halnak. Legközelebb kicsit messzebb dobok. Vagy kicsit jobbra, balra….keresgélek, de maradok itt. Így aztán minden dobás egy új izgalmat tartogat, mintha nulláról kezdeném a pecát. Időnként váltogatom a csontik színét vagy csak gilisztát teszek fel vagy meglebegtetem valamivel. Megannyi lehetőség tárul elém és minden dobás egy újabb próbálkozás, egy újabb kísérlet, én pedig nem adom fel. Sőt, azon kapom magam, hogy eltelt már két óra és még nem is próbáltam ki minden lehetőséget, pedig nemsokára már indulnom kell. Jól meg kell tehát fontolnom, hogy az utolsó egy órára mit találok ki. A nap már nem jár olyan magasan, a helyem is árnyékba került és legalább egy 10 fokkal kevesebbet érzek, mint amikor idejöttem. Egy szál póló után, most pulóver és kabát is felkerült. Egy csalizás alatt a szék úgy kihűl, hogy rossz ráülni. Össze is csuktam és inkább álldogálva, botok között sétálgatva figyeltem, hogy vajon megtörténik-e a csoda, vajon meg tudom-e szememmel mozdítani a spiccet.

Furcsa, hogy annak ellenére, hogy eddig nem jött még semmi, tuti maradnék még, ha lenne időm. Egy nem horgászó embernek felfoghatatlan, hogy képes valaki órákig a botot bámulni. Sőt, még nekem is. Már 3 órája vagyok itt, nem fogtam egy snecit se, de olyan, mintha csak pár perc telt volna el. De ha belegondolok…3 óra alatt mi mindent lehet csinálni és mennyi tevékenységre lehetne mondani, hogy 3 óra baromi sok rá. Pl.: 3 óra főzés, áááá, inkább egy jó rántotta.. 3 óra takarítás….ááá, elmegy az egész nap vele. 3 óra edzés…ááá, egy is sok. 3 óra peca: kevés!

Elkezdek pakolni, de a két botot hagyom utoljára, hátha….volt már olyan, hogy ekkor jött a kapás. Mikor már minden bent van a kocsiban, még tekerek egyet az orsón kihúzás előtt, hátha most kap utána valami…de nem. Megemelem a botot, tekerem az orsót. Végleg vége a pecának. Nem lett illatos a szák, de nagyon jó délután volt. Nagy öröm, amikor úgy megy a horgászat, hogy nincs semmi gubanc, akadó, szakadás és egyéb bosszantó dolog, ráadásul mindent gyorsan összeszereltem és úgy pakoltam ki, hogy minden kéznél volt és semmi nem volt útban. Az ilyen gördülékeny kivitelezés mindig egy sikerélmény. Sehol máshol nem lettem volna ez időben, mint itt a tóparton. Jó kis peca volt és lám, igaz mégis a mondás: „Az se baj, ha nem fogok”.