Történt egyszer hogy egy kollégámnak büszkén mutogattam a fogásokat nagy dévérekről, kárászokról, bodorkákról, mire ő csak annyit mondott „halat fogjál, ne csalit”.

Megmondom őszintén, hogy nem tudtam nevessek-e ezen vagy sem. Annyira nem örültem neki. Viszont elgondolkodtam azon, hogy még nem írtam cikket nemes hal fogásáról. Bár időnként fogtam pontyot, mostanság nem volt olyan pontyos peca, amiről érdemes lett volna írni. Vagy azért, mert semmi extra nem volt benne, vagy mert egyszerűen csak pecázni voltam és nem foglalkoztam azzal, hogy képeket csináljak. Képanyag nélkül meg nem az igazi egy iromány.

Na, de most! Gondoltam magamban, itt az ideje egy pontyos, amuros horgászatnak.

Első próbálkozás helyszíne

A helyszín a sződligeti Torony-tó, ami egy magán horgászklub. Napijegyes horgászat nincs. 2014-ben voltam ott utoljára tag, de a 2019-es évben megint befizettem. 4,5 hektáros régi bányató, jó horgászati lehetőségekkel. Azért váltottam ki a tagságit oda, hogy legyen egy hely, ahol kísérletezhetek. Hogy ha elrontom az egyik alkalommal, akkor ugyanazon a helyszínen tudjak pár nappal később javítani, anélkül hogy attól tartanék foglalt lesz a hely. Mert ehhez a tóhoz kulcsom van és ha jó korán érkezem, akkor tuti szabad lesz a placc.

Előkészületek és taktika

Június 1-je volt a kiszemelt dátum. Az eszkimó tavasz után ezen a hétvégén kezdett valamit megmutatni magából a nyár. Gondoltam a halak is elkezdenek ficeregni. Aznapra élénk szelet és erős széllökéseket jósoltak, így az úszós szerkót nagy bánatomra otthon kellett hagynom. Helyette két feederbotot vittem magammal. Mindkettő 3,60-as, csak az egyik egy lágyabb, 50g dobósúlyú, a másik egy erősebb, 90g dobósúlyú. A terv az volt, hogy beetetek egy helyre, ahol már korábban is eredményesen horgásztam, és oda fogok 10 percenként dobálni egy bordás kosárral. A másik botra egy nagyobb bordás kosarat teszek, nagyobb horoggal, nagyobb csalikkal és azzal keresőpecát folytatok kb. 30-40 perces újradobásokkal. Az alapozó etetés főtt kukorica, csl -és kukoricapellet keverékéből állt és kb. 10 nagy csúzlilövés volt. Az etetőanyag Serie Walter Panneotte Carp, ami egy hallisztmentes, nagyon durva szemcséjű etetőanyag. Bordás kosárba pont ideális. A csali az egyik boton horogra fűzve csemegekukorica és 8mm-es wafter pellet. Az erősebbik boton egy 10mm-es pellet.

Úgy gondoltam ezzel az összeállítással sikerül kicsit kiszelektálni a kisebb keszegeket, a pontyok és amurok pedig vidáman csemegéznek majd a nagy szemű etetőanyagból, ami nem fog felhőt képezni, de jól lehet mazsolázni belőle.

Első próba eredménye és következtetés

Kora hajnalban érkeztem. Volt egy kis nem várt gondom a szerelék összeállításával, de azt leszámítva úgy történt minden, ahogy elterveztem. Kivéve a halfogást. Állítom, hogy az elképzelt taktika sok más helyen működőképes lenne, de itt a Torony-tónál úgy néz ki, mást kell alkalmazni. 5 óra alatt egy mozdítás se volt egyik boton sem. Mérgelődve pakoltam össze, és bosszankodtam egy sort: „nincs is itt hal…nem is jövök többet”. Aztán hazafelé a kocsiban elkezdtem gondolkodni, vajon mért nem fogtam…és akik fognak, azok mért fognak? Mik a szokások? Min kéne változtatni?

Végiggondoltam, hogy hogyan szoktak itt horgászni: beetetnek kukoricával, majd a jól teletömött kosarat megküldik, ami atombombaként csapódik a vízbe. Egy óránál hamarabb nem is húzzák ki. Valószínűleg egy ilyen rakétabecsapódás hosszú időre elijeszti a halakat, ezért bent olyan csalit, etetőt használnak, ami tartós. Hogy ez tudatos vagy sem, nem tudom. Valószínű ezek a sporik mindenhol így horgásznak. Az elijesztett halak pár óra múlva visszatérnek és ha még mindig bent van a csali, akkor megfoghatók.

Én 10 percenként dobáltam. Ugyan nem olyan nagy bowlinggolyót, mint a helyi erők, de azért volt hangja. A halak szerintem a csobbanáshoz hozzászoktak, hogy nem jelen valami jót, így idő kell, míg beállnak az etetésre. Mivel én sűrűn dobáltam, nem hagytam a halaknak időt, hogy visszatérjenek.

Ha halat szeretnék fogni, akkor két dolog közül választhatok:

Vagy hosszú időt töltök a vízparton és én is bent hagyom a cájgot legalább egy órát. Közben beállítom a nyeletőféket, főzök egy bográcsgulyást és sörözök a haverokkal. Ugyan ez nem hangzik rosszul, de ez nem horgászat. Akármi is legyen a második lehetőség én azt fogom választani. Mert ha már horgászni megyek, akkor horgászni szeretnék és nem mást csinálni, miközben mellesleg be van vetve két bot.

A másik lehetőség, hogy megmaradok a pörgős, sűrűn dobálós horgászat mellett, csak lefinomítom a szereléket. Kicsi kosár, ami nem csap nagy zajt, hosszú előke, vékony zsinór, kis horog, felhős etetőanyag, csonti vagy szunyoglárva. Na ez az, ezt választom! Lehet a halak nem lesznek olyan nagyok, de mozgalmas és élvezetes peca lesz.

Némi magyarázat:

A kis kosár az oké, nem csap nagy zajt. De milyen? Legjobb a hengeres klasszikus feederkosár. A hosszú előke azért is jó, mert amikor bedobok, akkor zuhanás közben a kosárból kioldódik a kaja és őt követi lassan egy etetőanyag-oszlopban a csali. Lehet hogy már vízközt rákapnak.

A szúnyoglárvát azért gondoltam jónak, mert a balul sikerült horgászat napján szúnyoglárvákat láttam a vízparton. Tehát biztos hogy ismerős lesz a pikkelyeseknek.

Ez volt a terv, nézzük, mi lett belőle.

Második próbálkozás: elmélet és előkészületek

Pünkösd hétfőn kaptam kimenőt. Esély nem volt szúnyoglárvát vagy csontit beszerezni, úgyhogy azzal kellett gazdálkodni, ami volt. Szétnéztem a garázsban és csak konzervkukoricát találtam. Meg korábbi horgászatból megmaradt kevés epres etetőpellet és egy kis babycorn pellet. Hm….ezek már jók lesznek etetőnek. És hogy a lúd legyen kövér, hozzáraktam egy kis kandírozott narancshéjat, amivel korábban máshol már fogtam kárászokat. Na lássuk milyen lesz az idő. Enyhe szél, napsütés, 30 fok. Akkor inkább vízközt kéne próbálkozni….na, megvan! Azt fogom csinálni, hogy viszek egy matchbotot, felteszek rá egy pici wagglert, kb. egy méteres eresztéket, azon két 4-es söréttel. Ezt fogom bedobni, majd 30 másodpercenként lövök az úszó köré pár szem kukoricát és pelletet, amivel előbb utóbb felcsalom a felszínre a mélyben rejtőző halakat. Ez így aktív peca lesz, nem csap nagy zajt és remélhetőleg több halat is sikerült fogni, pontyot kárászt vegyesen.

Na, megvan a terv. Nem is lesz nehéz összepakolni, csak 1-2 horogelőkét kell kötni, oszt jó napot.

A biztonság kedvéért gondoltam, azért bevetek egy fenekezőt is. Méghozzá ugyanoda, ahol az úszó van. De valami tök egyszerű módon: 20g-os cseppólom, megütköztetve egy gumigolyóval, ami alatt van egy 70 centis horogelőke. Az az elgondolás vezérelt, hogy mi van, ha a halak nem olvassák a horgászújságot és nem jönnek fel a csúzlival belőtt falatokért, hanem lent csipegetik a lehullott eledelt. Ez az egyszerű felszerelés szintén nem csap zajt és nem is kelt feltűnést. Ha tényleg az van, hogy nem jönnek fel a halak, hanem a fenéken lakmároznak, akkor előbb utóbb rátalálnak a horogra is, amin hajszálelőkére fűzve egy szem konzervkukorica található.

Indulás és érkezés

Mániám, hogy mindig akkorra szeretnék a partra érkezni, amikor éppen kezd világosodni. Imádok hajnalban horgászni. Reggel 4-től 9-ig a legjobb szerintem, bárhová is megyek. Na meg a hőségriadó idején is ez a még elviselhető időszak. A horgászat napján éjjel 1 órakor keltem. Ilyenkor minden sokkal lassabban megy, szóval kell bőven idő, amíg elkészülök. 3 óra előtt 10 perccel már a kocsiban ültem. Kb. egy óra az út a tóig. Tehát odaérek kb. 4-re, aztán míg mindent kipakolok, összeszerelek, már a nap is felkel, a pára felszáll és a halak is felébrednek. Ahhoz hogy én is felébredjek, a kocsiban odafelé bekapcsoltam egy jó kis ébresztő ska-punk zenét: Mighty Mighty Bosstones: Pay attention albuma. Fel is ébresztett és egyből jó kedvem lett. Amúgy meg szeretek éjszaka vagy hajnalban vezetni. Felemelő érzés, hogy csak én vagyok az utakon és nem kell megállni. Hogy azért annyira ne éljem bele magam, az M0-on 5 helyen figyelmeztettek táblával a követési távolság betartására. Azt hiszem ez sikerült.

Na de nézzük a pecát hogy alakult. az első váratlan dolog, ami feltünt, hogy azok a szúnyoglárvák, amiket egy hete láttam a parton, az mind kikelt….olyan offenzívát indítottak ellenem a szúnyogok, hogy mindent csak egy kézzel tudtam intézni, mert a másikkal hessegettem. Ez akkor volt különösen kellemetlen, amikor a pici kis gyűrűkön próbáltam áttuszkolni a zsinórt.

Egyik alapelvem: minél előbb legyen egy bot a vízben. Vagyis nem a bot, hanem a szerelék. Úgyhogy gyorsan felszereltem a feedert a kis körteólommal és a horogelőkével és be is dobtam. Adjuk meg az esélyt a halaknak, hogy ha véletlen is, de minél előbb rám találjanak. Na, egy bot kész, jöhet a következő. Felszereltem a matchbotot. Nem is akármilyen botot. Egy Top Mix Stradivari UL matchbot. Felirat nélkül első szériás. Egyszerűen gyönyörű. Vékony bottest; pici, kecses, de erős gyűrűk, sűrűn egymás után; vékony, feszes, de erős spicc; lágy, de nem taknyos. Nagyon vártam már, hogy felavassam. De ugyanígy voltam a feederrel is. Arról is pont ugyanazt tudnám elmondani, mint a matchotról, csak az egy Trabucco feeder bot. Pontosabban Selektor Stillwater ML. Keszegekhez, kisebb pontyokhoz ideális mindkét bot.

A matchbotot is felszereltem, tök egyszerű módon: fixen rögzítve az úszó, ami egy 3g-os mini waggler volt. Az úszó alatt kettő db 4-es számú sörét és a horog. Az ereszték elsőre kb 100 cm volt. A horog és a két ólom egymástól egyaránt 30cm távolságra voltak.

Az elképzelés az volt, hogy a csalit megpróbálom úgy felkínálni, olyan sebességgel süllyeszteni, ahogyan a csúzlival belőtt kukoricaszemek süllyednek. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek rakok ólmot rá. Nos ennek két oka van: az egyik, hogy ha csak zsinór lenne a csali és az úszó között, akkor a csalink nem süllyedne olyan természetesen, mert a damilnak van egy kis ellenállása. Az ólmok ezt az ellenállást hivatottak leküzdeni. a másik ok, hogy ha netán a hal minden várakozásunkkal ellentétben fölfele indulna meg, akkor az ólmok ezt a kapást is jelzik.

Kezdődhet a horgászat

Na kész az úszós szerkó is. A feeder még meg se moccant, de nem is számítottam rá. Bedobtam az úszót is, és kb. fél percenként mindig az úszó után lőttem 3-4 szem kukoricát.

Ekkora mennyiség nem feltűnő ahhoz, hogy riasztó legyen, de elég ahhoz hogy a halakat felfelé csalja. Ami meg lehullik a fenékre, az meg a feederbothoz irányítja a halakat. Nagyon kíváncsi voltam melyiken jelentkezik előbb a kapás. Még sose horgásztam így ilyen sűrűn lövöldözve. Általában a fenéken kerestem a halat és nem akartam feljebb csalni. De elvileg a sűrű etetés képes erre és nagyon élvezetes peca kerekedhet belőle. Vicces volt. Úgy nézett ki a víz, mint egy leves, amit épp megsóznak. Folyamatosan potyogtak a pici kis szemes finomságok. Az volt az érdekes ebben a horgászatban hogy sokkal lassabban telt az idő, mint amikor 5-10 perceként etetek vagy dobok újra. Nem csoda…míg máskor 10 perc alatt egy vagy két gombóc repül be, most jelent esetben 10-20 alkalommal is etetek ugyanannyi idő alatt.

Első hal

Már kb. 30-40 perce lövöldözök, de semmi. Éppen ideje, hogy kicst változtassak valamin, így az úszón elkezdtem variálni az eresztéket. Vittem lejjebb 30 centinként 3 dobás erejéig, aztán megint lejjebb vittem. Aztán egyszer csak beleakadtam a feederbe. Legalább megtudtam, hogy milyen a vízmélység, mert csak saccoltam. Visszavettem megint egy méteresre az eresztéket, amikor egyszer csak elkezdett komótosan bólogatni a feederspicc. Hohó! Mégis csak a fenék lesz a jó!

Szolidan bevágtam és éreztem a súlyt. Megvagy! Na nézzük, ki vagy. Talán egy nagyobb kárász vagy kisebb ponty, mert nem volt nagy ellenállás. Hohó, de nem lenne jó belegabalyodni az úszós cuccba, így az operatőr segítségét kértem. Jaaa….nekem olyan nincs ? Leraktam hát a botot, kiengedett fékkel és gyorsan kiiktattam a matchbotot. Na akkor kezdődjön a harc! Ellenfelem egyre inkább bemelegedett. De viselkedése nagyon furcsa volt. Olyan volt, mint ha egy tuskót fogtam volna, ami ide-oda sodródik. Nem éreztem fickándozást, ritmusváltást, mélységekbe merülést. Csak komótos úszást. Jött egyre közelebb a felszínhez és kisvártatva megláttam egy sodrófatestű pikkelyes….amurt! És ahogy megláttuk egymást, mint a torpedó kilőtt és meg sem állt a tó közepéig. Még jó, hogy a bot rugalmassága és a viszonylag lazára állított fék tudta követni ezt a kiugrást. De a szívem is majd kiugrott a helyéről.

Megmondom őszintén, amurt még nem sikerült fognom, de sokat hallottam a fárasztásukról. Legendás harcosok, akik képesek halottnak tettetni magukat, majd szákoláskot egy hirtelen mozdulattal botot törnek, zsinórt tépnek és még a merítőhálót is kiszedik a pórul járt pecás kezéből. Én ugyan nem jártam pórul, de most megtapasztalhattam, milyen nehéz is egy amurt fárasztani. Kihúzom nagy nehezen, aztán mikor már ott tartok, hogy már megszákolnám, akkor kilő, mint Hosszú Katinka. Sose fárad el. Egyszer beúszott a szomszéd stégje alá. Azt hittem itt a vége, de mielőtt beúszott volna, megijedt a sekély víztől és eliszkolt, nagy szerencsémre. Úgy gondoltam itt csak a jó pillanat elkapása segíthet. Ezt nem fogom megpipáltatni és vízisíeltetni, mint egy pontyot. Már lassan 20 perce fárasztom a kis medium light feederbotommal. Egy pontyot már hatszor megszákoltam volna, de ezt…Nem is akartam nagyon erőltetni, mégis csak egy viszonylag finom szerelékkel kaptam el őkelmét. Lazára állítottam a féket és az ujjamat rászorítottam a dobra. Így a kezemmel tudtam variálni a fékerőt és tudtam engedni, amikor meglódult. Gondoltam itt most az időzítés lesz a kulcs. Bal kezemben bekészítve a merítő, a jobbal emeltem fölfelé és amikor nyelt egy kis levegőt akkor gyorsan alátoltam a merítőt, mielőtt megijedt volna tőle. Megvan! Ailg fért a hálóba. Nagyon boldog voltam. Egyrészt amurt még nem fogtam, másrészt már régóta szerettem volna felavatni ezt a feederbotot, mert még halat nem skerült fogni vele, de biztos voltam benne hogy nagy élmény lehet vele fárasztani. Valóban az volt. Nagyon jól dolgozott és nyúlt utána a halnak, amikor kellett. Na, de mérjük meg, aztán hadd menjen. Na de hol a mérleg…jaj, nincs idő keresni…Szerencsére épp akkor jött egy idősebb spori és kölcsönadta a mérlegét. 3,6kg. Kicsit többre saccoltam, mert olyan hosszú volt…De sebaj, így is nagyon szép hal. Ment vissza. Jöhet a következő!

The show must go on

A csali változatlanul szilikonelőkére fűzött egy szem konzervkukorica. Bedobtam oda, ahonnan az amur jött. És repült fölé az úszó is, hátha a felszín közelében vagy vízközt is portyázik valaki. Lőttem utána a kukoricát, de alig ért vizet az etetés, a feederspicc egy büszke meghajlás után kiegyenesedett és a show kezdődött elölről. Meglepődtem, hogy ilyen rövid idő telt el. Ezek szerint a halakat nem zavarta, hogy mekkora ramazurit csinált az előbbi amur. Ezek beálltak az etetésre. A mostani ellenfelem nem volt olyan lomha, megindult a nádsziget felé és az utolsó pillanatban sikerült visszafordítanom. Különösen hamar felszínre jött és tornászokat megszégyenítő szaltókkal mutatta meg szokatlanul sötét pikkelyes testét. Nem amur volt, hanem tükörponty. Éreztem is, hogy teljesen másképp küzd, mint egy nádrágó. Sokkal virgoncabb volt és sok kicsi fürge mozgással cikázott ide-oda. Nem is csoda, hogy hamarabb elfárad, gondoltam magamban. Olyan 3-4kg körüli lehetett és tükörpontyhoz képest meglepően sötét volt. Na, mondom, veled nem lesz annyi gondom, téged hamar megpipáltatlak és megszákollak. Lehet hogy meghallotta, mert pont a szákolás pillanatában leakadt és kiúszott a merítőből. Mondtam is egy cifrát….Pedig a szomszéd meg is kérdezte, hogy nem kell-e segítség, de mondtam hogy majd én megoldom. Valahogy úgy érzem egy horgásznak a szákolás olyan kötelezően a horgászathoz tartozó elem, mint a csalizás vagy a horogkötés. Nem az igazi, ha más csinálja.

Lehet, hogy most jó lett volna mégis…ezen morfondíroztam, de gondolataimat elterelte az hogy láttam: a damilom használhatatlanná pöndörödött. A feederezésnek ezennel vége. Na nem baj, végre tesztelhettem a botot és azt kell mondjam, nagyon jó volt. Nagyobb keszegekre, kisebb pontyokra ideális. A 3,6-os amurral elbírt, de nagyjából ez lehet a felső határ. Na nem, amit ki tud szedni, hanem ameddig még élvezetes a fárasztás és nem kínszenvedés.

Jöhet a matchbot!

Arra gondoltam az eresztékkel lemegyek a fenékközelbe, mert eddig onnan jöttek a halak. Úgyhogy mentem egyre lejjebb és csökkentetten a csúzlizás gyakoriságát, hogy ha eddig nem jöttek fel a felszínre, akkor most már ne is jöjjenek. Majd én lemegyek. Hiába. A halak nem olvasnak újságot.

A fenék közeli ereszték még nem hozott eredményt. De amikor a horogelőke már a fenéken hevert és így nem sodródott a csali, egyből kapásom lett.

Be is készítettem a telefont egy fotó erejéig, hogy megörökítsem hogyan dolgozik a Stradivari. Az ismeretlen ellenfél viszont meglépett.

Elhatároztam, hogy ha jön még egy, azt már csak akkor fogom fényképezni, ha a szákban lesz. Csak semmi rizikó! Figyeljünk csak a fárasztásra! Nem is kellett sokáig várnom. Mindössze két dobás és jött is a következő. Először az úszó csak addig merült el szépen lassan, hogy a bóbitája még kilátszott, aztán hirtelen eltűnt az egész. Ez a látvány valami szenzációs! Ez olyasmi lehet a horgásznak, mint a focidrukkernek a gól. Az úszó eltűnése vagy a feederspicc görbülése különleges adrenalinforrás. Amit még csak fokoz az, hogy bevágás után a bot visszabólint a víz felé, mert a hal megakadt. Ez a hal, mint ha nagyon jól ismerné a terepet, egyből a szomszéd stég irányába ment. Gondoltam, ez is biztos amur, mert a ponty minél távolabb akart kerülni tőlem. Ez meg egyből cselez. Reméltem, hogy ő sem fog bemenni a stég alá, mint elődje. Hamar megpillantottam, mielőtt csinált egy nagy kirohanást és hirtelen remegni kezdett kezem-lábam, a szívem meg hevesen kalapált. Ez nem is hal…ez egy brontoszaurusz. Egy szörny van a horog végén….Hogy fogom ezt kiszedni, mikor kétszer akkora, mint az előbbi. Ráadásul ultralight matchbottal, ami max. a frissen telepített háromnyaras pontyokra jó. Éreztem, hogy ez a dromedár túl van a bot teljesítő-képességén. Mint ha hurkapálcával próbálnék egy téglát felemelni. Ez nem élvezetes fárasztás lesz, hanem kínkeserves. Igazából kárászokra kisebb pontyokra számítottam és azt gondoltam az előző amur csak véletlenül tévedt oda. Hát nem.

Véget nem érőnek tűnt a fárasztás, mert hiába csaltam a felszínre és nyelettem vele egy kis levegőt, ez a hal mindig csak 2-3 másodpercre volt szákolható állapotban, aztán egy hirtelen fordulattal és fejrántással tovarohant. Engem meg mindig az infarktus kerülgetett, hogy mikor fog meglépni egy ilyen rántásnál. Jó, hogy itt is az ujjam az orsó dobján volt, így amikor kellett, tudtam neki adni a zsinórt és a plusz métereket. Mindkét karom elzsibbadt. Az egyikkel a botot tartottam, a másikkal a merítőt. Fárasztás közben elhatároztam, hogy új szákot veszek, mert ezen ugyan hiába volt szivacs, ami arra szolgált volna, hogy a fej a víz tetején maradjon, az a szivacs megszívta magát és elmerült. Mozdítani pedig nagyon nehéz volt, pláne kiemelni.

A fárasztást nehezítette, hogy az ereszték fix volt, így az úszó egy határt szabott annak, hogy mennyi damilt tekerhetek fel. A bot hajlékony volt, az ereszték meg hosszú. Egy spiccakciós 3,9-es botnál a 3 méteres ereszték nem gond talán, de egy B vagy C akciósnál, mint ez a bot….hááát nem kényelmes ilyen nagy halnál. Egyedül ezt a halat nem tudom megszákolni, mert nem tudom úgy tartani a botot, hogy megfelelő szögben álljon és ne fenyegessen bottörés. Illetve a merítővel se tudtam gyorsan mozogni. Még ott volt a parton a szomszéd, aki előbb felajánlotta segítségét, gondoltam meg kéne kérni most, hogy mégiscsak jöjjön. De jaj, az olyan ciki, gondoltam. Az előbb elküldtem, most meg idehívom….Nem baj, nem érdekel. Ezt a halat ki kell szedni. Nem csak azért, hogy lefotózzam és büszkélkedjek vele, hanem azért is, hogy neki segítsek. Ki kell szabadítani a horog fogságából. Nem táncoltathatom addig, míg végkimerülésben elfárad. Így aztán szóltam a sporinak, aki gondolkodás nélkül jött segíteni. Ó, bárcsak ilyen emberekkel lenne teli a vízpart. Jó érzés mindig jó emberekkel találkozni. Komolyan mondom, jobban örültem a segítőkészségének, mint a halnak. Pedig az se volt piskóta. Mikor odajött, még egy 5 percig biztos küzdöttem a hallal, aztán, amikor egyszer felszínre csaltam, akkor a szomszéd egy nagyon jó ütemben alányúlt és megszákolta nekem a halat. Huhh, micsoda megkönnyebbülés! Megvan! Megvan! Alig bírtuk a stégre emelni. Bitang nagy volt. A szomszéd szerint 10 kiló körüli. Megmértem a mérlegemmel. 6,5kg-ot mutatott. Kicsit többnek saccoltam, de mindegy, mert így is rekordot döntöttem. Nem tudtam róla jó fotót csinálni és a szomszédot sem akartam fotózásra megkérni. A hal olyan nagy volt, hogy nem tudtam hogy fogjam meg azon a szűk stégen. Talán, ha lett volna nálam pontybölcső, akkor nem aggódtam volna, hogy mi lesz ha kiugrik a kezemből. Mindegy, meg lett örökítve és ez a lényeg. Jó lett volna még a karikába hajló matchbotot vagy felszínen küzdő halat lefotózni, de az előbbi elment hal után nem akartam kockáztatni.

A horgászatnak vége

Visszaengedtem a merítőhálóból, ahonnan 1-2 tétova mozdulat után, puskagolyóként kilőtt és eltűnt a tó mélyében. Talán 30 percig tartott a fárasztás. UL matchbot, 14-es főzsinór, 18-as szakáll nélküli horog és egy konzervkukorica alkotta a felszerelés főbb elemeit. A fene gondolta volna, hogy ez lesz. A bot remekül dolgozott, derekasan helyt állt. A spro passion 730-as orsó is kiválóan végezte dolgát. A damilt viszont kivégezte a hal. Nem tudtam már mivel tovább horgászni. Meg egyébként is várt már a család otthon.

4 kapás volt, abból 2 lett meg. Nem a lejobb arány, de jó kis peca volt. Nem csak azért, mert ilyen szép halakat fogtam, hanem azért is, mert végre sikerült azt megcsinálni, hogy rövid időn belül ugyanazon a helyszínen ugyanolyan körülmények között javíthattam. Ötletem ráadásul sikeres volt. A finomítás és a közel néma bedobás meghozta az eredményt. Az is jó volt, hogy nem erőltettem tovább a felszíni horgászatot, hanem lejjebb mentem, amikor szükséges volt. Mert mint tudjuk: a halak nem mindig olvasnak újságot