Csípős hideg takarta be a hófödte falut. A nagy fehér dunna alatt még mindenki az igazak álmát alussza. Sehol egy autó vagy bicikli. A varjak se kárognak.

Fehérek az utcák, a fák, a háztetők. Az autók is úgy néztek ki, mint nagyra sikerült, porcukorral megszórt túrógombóc.

A hűvös csendet halk horkolásként törte meg egy lapát súrlódása, nagyjából egy órával pirkadat elött.

Feri bácsi volt, a korán kelő. A mai nap unokája jön látogatóba Pestről, és tiszta kocsibeállóval és járdával szeretné fogadni.

Fakérges eres keze villámgyorsan dolgozott. Munka végeztével elégedetten támaszkodott ősz, borostás álla a lapátra, majd szusszant egy nagyot. Ideje reggelizni.

Komótosan bandukolt befelé és lassú, de rutinos mozdulatokkal dobta össze magának a szalonna-kolbász-paprika-paradicsom kvartettet. Derűs mosoly ült szikár arcára. Jön az unoka. Nagy esemény. 1-2 havonta meglátogatja. Neki az ritka. Néha rá se ismer, mennyire megváltozott és hogy nagyfiúsodik. De mindig visszafogja magát: csak meg ne jegyezze, hogy mekkorát nőtt. Épp elégszer mondják a falubeli asszonyok és Ferike ezt nem szereti. Na majd megtudja ő is, ha felnőtt lesz, milyen nehéz lesz ezt megállni, gondolta a Papa.

Reggeli után végtelennek tűnő tétlenség vette kezdetét. Már vagy 8-szor nézett az órájára és 20-szor ki az ablakon. Vajon mikor látja meg a kis piros Suzukit a havas úton…Kiment, bejött, aztán megint kiment, mintha valami dolga lenne. De semmi. Minden pont olyan csöndes, mint hajnalban. Ilyenkor van az a különös érzés: beszélnek a tárgyak. Valahányszor ilyen néma időben ránéz valamire, akkor eszébe jut egy történet. Most épp a műszerszobába tartott, amit a mama csak sufninak nevezett. Unokája is gyakran ugratta ezzel, míg a mama is velük volt. Most már csak a papa van egyedül. „Akkor is műszerszoba!” mormogta magában.

Meglátott egy dobozt….egy régi horgászdobozt. „Nahát, ez még megvan?” Évek óta nem volt horgászni és e ládikát se nyitotta ki már egy jó ideje. Most belenézett. A mai fiatalság nem sok használhatót találna benne. Néhány spirál etetőkosár, amibe a puliszkát gyúrta korábban. Horgok, amik már rég nem voltak hegyesek. Pedig egykoron fűzött kukoricával 13 kilós amurt és 9 kilós pontyot is kiszedett velük.

Volt néhány Hokév úszó, amit a csónakos pecára használt a nádasban. Egyiket még a Balatonon is kipróbálta és egy tikkasztó nyári hőségben még egy teknőst is fogott vele. „De jó lenne még egyszer csónakba ülni”.

A nosztalgiázást gyerekzsivaly szakította félbe:

• Papa, papa! Megjöttünk!

Egy kis fekete kabát ugrált és kiabált a kapuból. Közelebbről nézve egy orrot és egy szempárt is fel lehetett fedezni a vastag sál és kapucni takarásában: Ferike volt az. Papa otthagyott mindent és ment kaput nyitni. Csodák csodájára Ferike nem azzal kezdte, hogy van-e neki valami meglepetés vagy valami csoki, cukorka, hanem „Papa, megyünk horgászni?”

A döbbenettől papa meg se szólalt. Helyette anyuka válaszolt: “Türelem Ferike. Érkezzünk meg előbb. Egyébként is hova mennétek ilyenkor horgászni, mikor alszanak a halak?”

Gyors üdvözlés, kipakolás, bepakolás, kabát levétel és Ferike folytatta: „Papa, ugye megyünk horgászni?”

Papa azért csodálkozott, mert Ferikét sose érdekelte a horgászat. De, mint kiderült később, egyik osztálytársa mutatott fényképeket a fogásairól és Ferikét azóta semmi más nem érdekelte, csak a horgászat.

• Elsétálhatunk a tóhoz, de felszerelés nincs nálam. Ígérem, ha tavasszal jöttök, akkor szerzek egy pecabotot és mehetünk.

Ferike lehajtott fejjel vánszorog a kabátjához. Sejtette, hogy nem lesz ebből semmi….de azért mégis reménykedett hátha. Egy percet se akart a házban lenni. Gondolta a séta a parton még mindig jobb, mint bent maradni. Mindenki sürög forog, készítik az ebédet, takarítanak, pakolnak és valami furcsa felnőtt nyelven beszélnek, aminek felét sem érti. Ilyenkor gyakran elvonul a Papával. Mindig mutat valami érdekeset a sufniban….pontosabban műszerszobában. Így nem volt kérdés, hogy most is inkább elsétál vele a tópartra.

Ahogy vette fel a kabátját, sok-sok apró kis koppanást lehetett hallani, majd a hanghoz vizuális élmény is társult, ahogy rengeteg kis színes üveggolyó pattogott szanaszét a lakásban. Mint amikor elindul a Tour de France vagy a Balaton átúszás. Sok színes versenyző küzdelme veszi kezdetét, vajon ki ér először a kanapé vagy szekrény alá vagy egyéb olyan helyre, ahonnan még a következő lomtalanításkor sem fog előkerülni. Ferike csak nézte és csodálta. Megfeledkezett róla, hogy a zsebébe rakta és most a pattogó színkavalkád nagyon is passzolt a karácsony hangulatához. Fejében Louis Armstrong klasszikus slágere kezdett andalítóan muzsikálni, melyet egy éles hang szakított félbe „Ferike, ezerszer megmondtam, hogy ne tegyél minden vackot a zsebedbe. Most aztán hogy szedjük össze ezt a rengeteg gyöngyöt?!”

Papa mély öblös hangja csatlakozott a feltehetően költői kérdés megválaszolásához.

• Ne aggódjon anyuka, ami itt marad, azt legközelebbi alkalommal elővarázsolom. Tessék csak nyugodtan tovább főzni, Ferivel összeszedjük, aztán kimegyünk egy kicsit sétálni.

Anyuka a „Papa, engem csak ne tessék nyugtatni!” érzelmeit egy „Ok, de jól öltözz fel fiam és vegyél sálat” kijelentéssel árnyékolta.

Papa felszedett egy pattogó kis versenyzőt és vizsgálgatni kezdte. Szép színes, csillogó kis gyöngy volt, apró lyukkal a közepén. Gyerekkorában azt képzelte ilyenek potyognak ki a Tündérek hajából fésülködés közben. Erre tessék, most unokája zsebéből estek ki, aki karkötőt akart belőlük készíteni anyukának. Anyukának, aki az ő gondoskodó tündére és akit a legjobban szeret, még akkor is, ha néha pöröl vele, hogy fogadjon szót.

Ahogy nézegette a kis golyót, hírtelen villámcsapásként egy ötlet pattant ki a fejéből és zsivány mosollyal nézett Ferikére.

• Mi lenne, ha mégis horgásznánk egyet?
• Jujj, de jó! Fogjunk pontyot, harcsát, amúúúúúrt!
• Na, azért lassan a testtel. Menjünk be előbb a műszerszobába. Összeszereljük a cájgot.

A műszerszoba valójában egy régi garázs volt. Az ajtó mellett rögtön balra egy nagy patinás műhelyasztal és satupad. Jobbra vasszekrények. Hátul pedig annyi kerti szerszám, hogy csak garázs feléig lehetett bemenni, mert a másik felét eltorlaszolták. Az asztalon kéziszerszámok tömkelege. Magát az asztalt nem is lehetett látni, csak sejteni, hogy valahol ott van. Papa azonban átlátott a sok kacaton, ahogy a mama nevezte egykor, és olyan természetességgel nyúlt ahhoz, ami éppen kellett neki, mintha csak az az egy lett volna ott az asztalon.

Előkerült a mama régi varródoboza is. Ferike gyakran látta ezt a dobozt. Mama nem dobott ki semmit, hanem mindent megfoltozott, stoppolt, javított, vart, kötött, horgolt. Sapka, sál, kesztyű, pulóver, nadrág, ami csak kellett, a mama megcsinálta.

• Mi az Papa, zoknit stoppolunk? – tréfálkozott Ferike.
• Csalit késztünk
• És ehhez kell a mama varródoboza?
• igen, meg a te gyöngyeid, majd meglátod.

Papa válogatott a tűk közül. Keresett kisebbet, nagyobbat. Felfűzte rá a gyöngyöt, meghajlította a tűt és a gyöngy elé kötött egy kis mini bandázst, hogy ne csússzon le róla. Ezután hátrament, átverekedte magát a kerti szerszámokon és egy pillanatra el is tűnt az ásók, gereblyék és kapák között, majd diadalmasan megjelent kezében két hosszú vékony bambuszrúddal. Régen a kertben nőttek jó magasra. A szomszédnak nem tetszett, mert beárnyékolta a veteményesét, így Papa kivágta a nagyra nőtt bambuszt. Néhányat megtartott, mert sose lehet tudni, mire lesz jó. Papa sok mindent megtartott ezen oknál fogva és az esetek többségében valóban igaza volt: tényleg nem lehetett tudni, mire jó, amit megtartott.

Ez a két bambusz viszont most bevetésen lesz.

Egy vékony, de erős cérnát kötött a botra, ami kicsivel volt csak rövidebb, mint a bot. A cérna végére a hajlított tűre felszerelt gyöngyöt kötötte. Drótból készített még a botra egy kis horogbeakasztót és már kész is volt a szett. Ferike eközben árgus szemmel figyelte Papa minden mozdulatát és csak néha kalandozott el tekintete és vette szemügyre a szerszámokat. Nem tudta mire valók, de mindet ki akarta próbálni. Nagy önmagtartóztatás kellett neki, hogy ne vegyen fel egyet és kérdezze meg, hogy “ez mire való?” Helyette inkább zsebre dugta kezét és egyensúlyozott egyik lábáról a másikra, mikor már nagyon unta a banánt. Aztán mikor Papa kész lett, végre úgy érezte kérdezhet:

• Mit csinálunk ezzel papa? Se egy úszó, se egy etetőkosár?
• Mormiskázunk egyet kisunokám. Gyere, menjünk.

Feri még sose hallott róla, de izgatottan követte apró lépteivel Papa nagy cammogó medvejárását. Papának mindig volt néhány olyan ötlete, amire ő nem számított és mindig jól sült el. A sípfaragástól az íj készítésen át a bumerángig. Mind nagy élmény volt. Ferike biztos volt benne, hogy most se lesz csalódás.

De most mégis lett….Feri hangosan felkiáltott, hogy „Ez nem igaaaaaz!!!” majd toporzékolni kezdett. Befagyott a tó.

Majdnem földhöz vágta a botot, de Papa elkapta a kezét.

• Mi ez a cirkusz, kisunokám? Rögtön hazamegyünk, ha ezt folytatod.
• Bocsánat Papa, csak hírtelen olyan csalódott lettem, hogy befagyott a tó
• Én is, de azért nem kell összetörni a botot. Gyere, nézzük meg egy kicsit közelebbről.

Folytatták útjukat, de Ferike már nem ugyanazzal a lelkesedéssel ment tovább. Inkább ment volna haza nyomkodni a telefont. Ehelyett most értelmetlenül bandukolnak ebben a hidegben.

Odaértek Józsi bácsi stégjének hosszú bejáratához, ami egy füves placcról indult, majd eltűnt a nádrengetegben. A stég ajtaja azonban le volt lakatolva. Ferike dobbantani készült egyet kis tappancsával, de Papa gyorsan egy kulcsot mutatott fel

• Még mielőtt hisztiznél, mutatom, hogy van megoldás….Innentől nagyon csendben és halkan menjünk.

Ferike továbbra sem értette, mi a fenét lehet csinálni a befagyott vízen…ahhoz nem elég vastag, hogy rajta álljanak és léket vágjanak. Na meg, ha azt anya megtudná….

Már a pallón jártak. Jobbról balról embernél is magasabb nádas vette körül őket. Mint valami dzsungel…vagy inkább szavanna, ahol most ők a szomjas osonó oroszlánok, akik várják, miként bukkan elő a víz kékje a zöld sokaság után. Józsi bácsi stégje remek horgászhely volt. Nagy kárászokat, compókat foghatott ott a szerencsés, különösen, ha a tavirózsa közelébe dobta az úszót. Etetni nem kellett. Egy doboz gilisztával egy fél napot jól el lehetett ott szórakozni.

Most azonban nem a kékség, hanem a fehérség jött elő, de csodák csodájára a stég elött egy kb. 3m sugarú körben volt egy lyuk. Ott nem fagyott be a víz. Papa jól tudta, hogy ott szokott legutoljára befagyni. Ferike most örömében ugrált volna, de eszébe jutottak Papa intelmei, így csak magában örült. Papa hozott magával két vastag párnát, letette a stég szélére és ezt mondta:

• Csak figyelj!

És Ferike figyelt. Legszívesebben kérdések cunamijával árasztotta volna el a Papát, de inkább csak csendben nézte, hogy kiakasztja a tűre fűzött gyöngyöt és lassan, óvatosan belógatja a vízbe. Aztán várt egy kicsit, majd elkezdte apró mozdulatokkal remegtetni a bambuszspiccet, majd azt súgta:

• Csináld te is.
• De ez nehéz ez a bot.
• Mert ez egy férfias sport. Csináld csak, meg fogsz lepődni.

Ferike inkább nem panaszkodott. Tartotta, rezegtette, mint amikor porcukrot hint a derelyére. Zsibbadt a keze, de nem nyafogott. Tette át egyikből a másikba és figyelte mesterét. Papa ősz szemöldökét összevonva élesen szuggerálta a spiccet. Ferike nem tudta pontosan, minek kell történnie, de abban bizonyos volt, hogy bármire is kell figyelni a Papa villámgyorsan fog reagálni. Annyira koncentrált, mint amikor a foci VB döntőjének a 11-es párbaját nézi. Ferike elhatározta, hogy ő is pontosan úgy fog figyelni, mint a Papa. Szemét a spiccre irányította és minden más homályossá vált, mintha egy nejlonzacskón vágott kis lyukon leselkedne ki. Pár perc után azért csak nem hagyta nyugodni a kérdés, amit már az elején fel akart tenni:

• Papa, mikor kell újra bedobni?
• Jó kérdés, kisunokám. Dobd be nem sokkal azután, hogy én újra bedobtam, de nagyon lassan csináld.

Papa újra lendített és a kis színes golyó hulló cserebogár könnyedségével csobbant a fagyos vízbe, majd megkezdte táncát, hátha valamely csíkos, mohó pikkelyes elcsábul rá és megragadja.

Feri kicsit körülnézett: elcsodálkozott. Mit keresnek itt? Ezek a horgászok tényleg egy kicsit bolondok. Mindenki, aki csak teheti, a meleg szobában díszíti a fát vagy süti a bejglit, ők meg itt üldögélnek egy sufniban tárolt bambuszbotot rezegtetve a nagy semmiség szélén. Se állat, se ember a környéken, de még a messzeségben se. Nem kuruttyolnak a békák, nem zizeg a nád a madaraktól, nem hangos a víz a fürdőző gyerekektől és még a nap is megbújt a felhők mögött.

Szóval normális ember nem zsibbasztja karját itt a hidegben. Ferike el nem tudta képzelni, hogy a jeges vízben bármi is úszkálna. Meg volt róla győződve, hogy a halak befúrták magukat az iszapba és az igazak álmát alusszák. Kicsit olyan érzése volt, mintha egy üres lavórba lógatnának. Vagy amikor kicsi volt és forgó, tátogó mágneses halakat próbált elkapni a műanyag kis pecabottal.

Mindezek ellenére Ferike mégis úgy érezte, itt jó helyen van. Egy mesebeli világban, ahol csak ők a főszereplők és még a narrátor sem szól közbe.

Ferike is épp készült volna bedobni újra, mikor látta, hogy Papa arcán átrendeződnek a ráncok, szemét nagyra nyitja, majd karját lassan felemelve görbülni kezd a bambusz spicce. A cérna ide-oda cikázva térképet rajzol a víztükörre, mely alatt színes gömbölyű szivárvány tűnt fel a hideg mélységből, s néhány fröccsenés után már a Papa kezében landolt. Egy tenyérnyi naphal csábult el a víz alatt táncra. Ferike sose látott ilyen szép színest. Mint a könyvében a trópusi halak. Néhány másodperce kezébe vette megcsodálni. Ott pihent, nem fickándozott, csak tátogott. Mint, aki elfáradt és megpihent. Óvatosan visszaengedte, hadd legyen neki is karácsony.

„Na, akkor most jövök én!” – gondolta Ferike és lendített egyet. Papa vállon veregette, jelezvén, hogy jól sikerült a dobás. Kezdődhet a tánc. Ferike olyan lelkesen rezegette a botot és figyelte a spiccet, hogy el is felejtette, milyen nehéz tartani. Nem érdekelte most semmi és senki, csak figyelte a spiccet és néha előrepörgette fejében az eseményeket és maga elött látta, ahogy a bot egyszer csak elkezd görbülni…. De nem görbült…Ferikének támadt egy ötlete: mi lenne, ha kicsit változtatna a mozgáson? Mi lenne, ha nem csak rezegtetne, hanem óvatosan fel és le is engedné, hogy különböző mélységekben is felkínálja a csalit. Papának is feltűnt Feri kísérletezése. Meglepődött és egyben büszke volt unokájára, hogy ilyen eszébe jutott. Most már nem is a saját spiccét figyelte, hanem Ferikéjét. A kísérletezés nem hozott eredményt, de eszébe jutott még az is, hogy mi lenne, ha kicsit elhúzná oldalra. Hátha az van, hogy ott a csali elött a hal és nem nyúl hozzá. Viszont, ha a zsákmány kicsit eltávolodik, akkor lehet, hogy utánakap, hogy „hé, te az enyém vagy!”. Elhúzta hát óvatosan oldalra és aztán „puff, puff, puff, baing!!!” Valami hármat is odarúgott, aztán negyedikre elindult és görbítette bitangul a bambuszt. Ez nem cikázott ide-oda, ez megindult a jég alá. Ferike minden eddigi önmegtartóztatást legyőzve elordította magát:

• Kapáááááááás!!!!! Papaaaaaa! Haaaaaal!
• Jó van kisunokám, csak nyugodtan! Tartsd a botot derékszögbe a cérnával, hogy a bot görbüljön, ne a cérna szakadjon.
• Bírni fogja?
• Bírni, csak tartsd ügyesen. Nézd csak, már jön a felszín felé. Csak lassan, csak lassan!
• Papaaa!!! Ez egy tigrishal!
• Azta nemjóját! Micsoda sügér! Nem is akármekkora. Ezt nem fogod felemelni. Na várjál, majd én kiveszem neked.

Papa lefeküdt a stégre hason és nyújtott kezét a víz felé. Némi képzavarral élve ez a tigrishal oroszlánként küzdött és nem adta magát egykönnyen. Alig akart kijönni a jég alól, de végül a helyes bottartásnak és a bot rugalmasságának köszönhetően egy idő után az ellenfél kezdett fáradni és egyre kisebb köröket tett meg. Mikor már úgy tűnt, hogy végleg elfáradt, trükkösen bemutatott egy cukaharát a levegőben, hátha sikerül lerázni magáról azt a valamit, ami most alaposan megtréfálta. Ferike nagyon megijedt ettől a mutatványtól és leengedte a botot. Igaz, ez a mozdulat nem volt éppen tudatos, de ennek köszönhetően ugrás közben nem volt feszes a cérna és nem kapott extra nagy húzást, amitől elszakadt volna. Egy másodpercre csönd lett és Feri azt gondolta, ez a hal elúszott, de aztán megmozdult a víztükrén elterülő cérna és a bot ismét görbült. De most már kisebbet görbített, nem volt elég ereje a halnak és a felszínen pipálva lassan siklott Papa kezébe, aki rutinos mozdulattal elkapta, majd egy „az anyját, de mekkora vagy!” felkiáltással feltápászkodott a stégre. Óvatosan kiszedte a barkácsolt horgot, majd odaadta Ferikének a halat. „Gratulálok, kisunokám!

Ferike nem hitt a szemének. Gyönyörű tigrismintás, csupaizom sárkányhal, tűzpiros uszonyokkal. Csak nézte, nézte és szólni sem tudott a csodálkozástól. Papa öblös hangja törte meg a csendet

•  Na, mi legyen? Serpenyő vagy tó?

Pár pillanatra Ferike szájában összefutott a nyál, ahogy elképzelte az áldozatot paprikáslisztben megsütve petrezselymes krumplival, majd ezt mondta:

• Serpe….Tóóóóó! Tóóóóóó! Legyen neki is karácsony!

Ferike nem mert a stégre feküdni, félt, hogy belecsúszik, ezért gyorsan lerohant a stég melletti kis nádnyíláshoz, ahol szintén még nem volt befagyva, és óvatosan vízbe csúsztatta a sügeret, aki egy kis tétovázás után magához tért és rakétaként lőtt ki és tűnt el a jeges messzeségbe. Ferike elégedetten sétált vissza miközben próbálta titokban a nadrágjába törölni fagyos halnyálkás kezét.

• Gratulálok még egyszer, kisunokám! De azt ugye, tudod, hogy 8 km-es körzetbe az összes hal eltűnt ettől a csatakiálltástól?
• Nem baj, Papa, muszáj volt, úgy örültem neki.
• Persze, hogy nem baj. Menjünk, már biztos várnak otthon az ebéddel.

Azzal elindultak haza. Cipőt, kabátot le se véve berohantak az étkezőbe és egymás szavába vágva mesélték, hogy mi történt. Ferike minden apró részletet fontosnak tartott megemlíteni és izgatottan hebegte anyjának, hogy hogyan kell hulló cserebogárként belendíteni, hogyan kell rezegtetni a spiccet, hogy jól táncoljon a csali, mit kell figyelni kapásnál, hogyan kell fárasztani, hogy ne szakadjon el a cérna, stb.

Anya a felét sem értette a számára szakzsargonnal teletűzdelt történetnek, de nagyon büszke volt fiára és élvezettel hallgatta a történetet. Fia szemében legalább olyan csillogást látott, mint amilyet a korábban széthullot üveggolyók látványa okozott. Olyan átéléssel és izgalommal mesélt, hogy anyu még azzal sem törődött, hogy a csizmából kihulló latyak nem kis tócsát alakított ki az étkezőben. De nem számított. Végre örül valaminek. És végül is karácsony van. Ilyenkor pedig a legjobb, amit kívánhat az ember, az az, hogy örömöt lásson a másik arcán. Ugyan az ajándékok még kicsomagolatlanul ott pihentek a fa alatt, de a legszebb ajándékot, a kitörölhetetlen élményt már megkapta Ferike és ezáltal anya, apa és persze Papa is.

Itt a vége, fuss el véle.

Írta: Bors Csaba

Fotók: Futó Márton: Naphal
Smrecek Gabriel: Sügér