Összefont karokkal álltam az autó mellett. Nem hiszem el, hogy muszáj nekem is menni, pedig úgy gondolom elég jól megmagyaráztam, hogy nekem miért kellene inkább itthon maradnom. Hiába gondolják azt, hogy csak a gépemmel akartam maradni és szörfözni a neten. A barátaim számítanak rám! Ilyenkor én velük szoktam beszélgetni és ott a sorozatom is! Hahó! Mikor szánhatok magamra is egy kis időt?

Apám becsukta a csomagtartót és mosolyogva rám nézett.

– Kész vagyok. Mindent bekészítettél magadnak?

– Igen, minden nálam van. – Erre anyám, aki a kapuban állt és minket nézett amíg készülődtünk, oda jött hozzám és várakozóan kinyújtotta a kezét.

– A telefont kisasszony! – Úgy néztem rá, mint aki épp pofon vágott.

– Mi? Mégis minek?

– Nem kell neked a telefon, hisz ott nagyon térerő sem lesz, így nyugodtan itthon is hagyhatod. – Mindeközben mosolygott, de én szemernyit sem találtam humorosnak a dolgot, de azért odaadtam neki. Mégis mit képzel? Nem vagyok már gyerek, gimnazista vagyok és nem kislány.

– Mégis mit fogok így csinálni? 

– Hát horgászni apáddal. – Úgy mondta, mintha ez teljesen magától értetődő volna.

– Indulhatunk? – Apu beült és elindította az autót, anyám pedig boldogan nézte, ahogy én is beszállok az autóba és integetve engedett minket útnak. Az odaút csendben telt. Néztem, ahogy a házak rohannak az ablakban és egyre inkább elmaradozva átadták a helyet a fáknak. A napsugarak csak úgy táncoltak az ágak között. Ez a monoton látvány és az autó álomba ringatott.

Apám gyengéd rázogatása ébresztett fel, amikor látta, hogy végre fent vagyok, hátrament a csomagtartóhoz és elővette azt a randa, ütött kopott horgász táskáját és a vállára vette.

– Gyere, keressünk egy jó helyet! – Fejével intette az irányt és én követtem a kitaposott ösvényen.

Bementünk az erdőbe és amikor már azt hittem, sosem érünk oda, feltűnt a tó vize a fűzek takarásából. Eszméletlen csend volt, mintha a legkisebb kis ember okozta nesz is bűnnek számított volna. Ahogy mentünk a tó melletti kis ösvényen, akárhányszor láttunk valakit, azok néma bólintással üdvözöltek, mintha ismernénk őket. Magamban néma fohászt mondtam azért, hogy minél hamarabb haza jussak, ki ebből az őrültek házából, el a szúnyogoktól, haza a gépemhez és a kényelmes ágyikómhoz. Személy szerint bűnnek tartom azt, ha egy civilizált emberi lény önszántából a kényelmetlen utat választja, de sajnos ez esetben nem volt döntésem. Placcs! A hideg víz végig kúszott a bokámon.

– Ne! – Egyenesen bele gyalogoltam egy irgalmatlan mély pocsolyába.

Kihúztam a lábam és szörnyülködve néztem, ahogy a hófehér sportcipőm csupa sár lett. Szemeimet csípték a düh és a tehetetlenség könnyei. Nem elég, hogy el sem akartam jönni, de még ez is.

– Apu! Segíts! Most mit csináljak?

Apám nevetve intett nekem, hogy kövessem, mintha az olyan könnyű volna a vízben tocsogva. Már azt hittem sosem fog megállni, amikor a tó mellett egy kis padhoz sétált és letette rá a táskáját, amiből elővett két horgászszéket, kettő botot és támasztékot a botoknak, majd megkönnyebbülésemre a gumicsizmáimat és zoknikat. Apám egy szent, ez már tuti! Oda battyogtam, lerogytam egy székbe és öltözni kezdtem.

– Honnan tudtad, hogy kell majd? – Kérdeztem tőle, mire ő mosolyogva vállat vont.

– Tó mellett sportcipőben lányom? – Némán elfogadtam, hogy burkoltan bolondnak nevezett.

– És most mi lesz? – Kérdeztem, mire ő csendben előkészített mindent, a botokat felszerelte és elhelyezte, majd hálót tett a vízre, amibe az elfogott halakat fogja majd rakni. Kezdeti dühöm egyre inkább elpárolgott, ahogy magyarázta és megmutatta a teendőket. Persze én nem foghattam halat, ahogy később megtudtam, mert nem volt meg az engedélyem, de segíthettem és figyelhettem csendben a tó mellett.

Ami először unalmasnak tűnt, lassan békévé változott. A tóparton ülni és figyelni a hullámzó vizet, valahogy eltüntetett bennem minden szorongást. Már vagy egy órája ültünk csendben, iszogatva az üdítőinket, amikor megmozdult a kapásjelző. Először észre sem vettem, csak azt láttam, hogy apám egyre feszültebben figyel és kezével lassan a bothoz araszol, majd, amikor a kapásjelző lassú tánca egyre vadabb lett, a megfelelő időben felkapta a botot és harcolva a hallal tekerte az orsót. Nem hiszem, hogy láttam még ilyen néma és kitartó harcot, csak akkor tudatosult bennem, hogy visszatartottam a levegőt, amikor fel sóhajtottam az üres horgot látva. Apám is felsóhajtott és már készítette is a következő a csalit.

– Látod ez ilyen. Nem mindig sikerül, de itt valóban a részvéttel a lényeg és az időzítés.

Végül csak fogtunk valamit. Két ponttyal a tarsolyunkban gyalogoltunk vissza az autóhoz, közben kérdésekkel bombáztam apámat. Megtudtam a halak fajtáit. Azt, hogy melyik fajnak mi a kedvence és hogy miket kell figyelembe venni, akkor amikor helyet keresünk a horgászathoz.

A haza út már nem volt olyan csendes. Azt hiszem, végre kicsit megismertem apukámat is. Nem tudom, hogy pontosan miért, de egy biztos, nem ugyanaz a lány szállt ki otthon, az autóból, mint aki be ült reggel.

Később, amikor már letusoltam a szobámban leültem az íróasztalomhoz és bekapcsoltam a laptopom. Az üzeneteimet jelző pityegésről tudomást sem véve kikerestem, hogy pontosan mit is takar az a bizonyos vizsga.

– Wow! – A komplett tankönyv megtalálható a neten, így nem is lesz olyan nehéz! Vagy mégis? Halgazdálkodási és halvédelmi jogszabályok ismerete…- Pfuj jog! Ez rosszul kezdődik.

– Magyarországon élő halfajok meghatározása. Főbb biológiai jellemzői… Ilyet utoljára általánosban tanultam! Biosz? Nem tudós akarok lenni, hanem csak halat fogni! – A szám elé kaptam a kezem, túl hangos vagyok.

– Rita minden rendben? Kivel beszélgetsz? – Anyám benyitott, mire én gyorsan átléptem a sorozatomra.

– Csak kiakadtam, mert a főszereplő egy idióta. – Legyintettem a kezemmel, hogy nyugodtan ki is mehet, nem akarom én feltartani mire kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Nem is tudtam, hogy van rólad sorozat! Mi is a címe ennek? – Fel kaptam a legközelebbi plüssömet és utána hajítottam, de csak a sebtében be csukott ajtómat találtam el. Vissza kattintottam az online tankönyvre.

– A horgász etika szabályai? Ez könnyű, egy mukkot se, ha a tóparton vagy! – Végig görgettem a címeken, mindössze nyolc fejezet, az órámra néztem tíz óra van már, majd holnap folytatom. Amikor bevackoltam magam a takaró alá az ajtómon akadt meg a tekintetem, a naptáramon bekarikázva állt a hónap utolsó napja. Van még egy teljes hónapom apám születésnapjáig, vigyorogva lehunytam a szemem, hogy meg fog lepődni.

Ezután a napjaim sűrűbbek lettek, így az érettségi előtt sokkal több tanulni valóm volt, ott volt a szalagavató próbák is, otthon pedig a kis titkom. A vizsga napját már tudtam, már csak készülni kellett rá, nem nincs okom panaszra, nem is olyan nehéz, mint ahogy gondoltam, csak be kell tudnom osztani az időmet.

Felnyögtem tiltakozva az ébresztőm hangja ellen, kezemmel kitapogattam a telefonom és lenyomtam az ébresztést, a hátamra fordultam és plafonra meredtem. A felkelő nap aranyra festette a fehér falat. Hagytam, hogy az álom utolsó képei is eltűnjenek a szememből. Feltornásztam magam álló helyzetbe és felnyújtóztam. Gondolatban hálát adtam magamnak, hogy mindent előkészítettem tegnap, így most már csak rendbe kell szednem magam, reggeli és indulás! Ahogy blúzban és szoknyában beléptem a konyhába anyám furcsán végig mért.

– Ma már érettségi van? Vagy valami pótvizsga? – Szája elé kapta a kezét, csodálkozást színlelve. – Tudtam! Nem is mentél át matekból az előző évben! – Gúnyosan felnevettem.

– Ha… ha… ha… Nagyon vicces. – Leültem az asztalhoz a szendvicsemhez és falatozni kezdtem, anyám pedig a kávéjával az előttem levő széket választotta.

– Na de most komolyan, hova készülsz? – Hangjából egy kis aggodalmat véltem ki hallani.

– Majd meglátod, ha hazajöttem. – Somolyogtam magamban, aztán azért hozzá tettem. – Apának egy szót se jó?

– Aha, most már tényleg nagyon érdekel. – Aztán közelebb hajolt- ha beavatnál el is vihetnélek. – Ez megfontolandó, valóban jobb lenne kocsival bemenni a városba, a tömött buszok helyett, de azért úgy csináltam, mint aki kéreti magát, nehogy azt gondolja, hogy szívességet tesz nekem.

– Jól van – adtam be a derekamat – bevihetsz. – Felkaptam a táskámat a vállamra – majd útközben beavatlak a részletekbe.

– Ez aranyos tőled, nagyon fog neki örülni, tudom, hogy nem szószátyár, de nagyon szeret téged. – Szóval tetszik neki az ötletem, belülről majd szétvetett az izgalom, sikerülnie kell, vagy nem sikerül a meglepetésem! De most már kicsit jobb, az embernek mégis csak jobb, ha van cinkostársa, mintha egyedül áll neki a dolgoknak. Miután beavattam anyámat, kicsit könnyebbnek tűnik ez az akadály.

– Itt vagyunk- behúzta a kéziféket én meg csak most jöttem rá, hogy mennyire félek. Az előttünk tornyosuló épületre meredtem, túl gyorsan értünk ide. Kicsatoltam magam nagy levegőt vettem és bementem.
Sikerült! El sem hiszem! A vigyorom úgy tűnt talán sosem tűnik el az arcomról. Átvettem a horgászkártyámat és immár hivatalos tagja lettem annak a klubnak, aminek apám is a tagja. Sikerült!

– Uh remélem megvan minden. -Még egyszer átnéztem a listámat és a dolgokat, amiket bepakoltam anyám kocsijába, úgy tűnt, hogy nem hagytam ki semmit. Az út most a tóhoz végeláthatatlan hosszúságúnak tetszett, mintha soha nem érhetnék oda. Még egyszer lejátszottam a fejemben a tervemet. Én előre megyek és bekészítek mindent előre, anyám utánam jön a tóhoz apámmal és így köszöntjük majd fel. Leparkoltam és kiszedtem mindent a csomagtartóból, majd elindultam az ösvényen. Kicsit furcsa volt ugyan tt végig menni újra. Mintha évek teltek volna el. Hihetetlen, hogy akkor mennyire nem volt kedvem ehhez az egészhez. Amikor már majdnem odaértem arra a helyre, ahol egy hónapja voltam apámmal megtorpantam, mert már foglalt volt. Egy férfi ült ott egyedül, csak felszerelés nélkül. Hogyan képzeli, hogy csak úgy elfoglalja? Ez nem kiránduló hely, hanem horgásztó! Már ép elfogadtam a megmásíthatatlant, amikor felismertem az egyedül üldögélő férfiban apámat, felém fordult szégyenlős mosollyal az arcán.

– Gratulálok a sikeres vizsgádhoz. Biztos nehéz volt a sok tanulás mellett. – Elmosolyodtam és odaléptem hozzá, hogy együtt előkészítsünk mindent.

Már órák teltek el, egymás mellett ültünk csendben és a botjainkat figyeltük, amikor a hozzám közelebb állónak a kapás jelzője lassan táncolni kezdett. Apámra néztem, ő is csendben figyelte az egyre gyorsabb táncot. Még egy kicsit, lassan odamentem a bothoz és akkor egyszer csak elfogott a bizonyosság, MOST. Elkaptam a botot és tekerni kezdtem az orsót, éreztem, ahogy a hal szabadulni akar. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire erős lehet egy ilyen kicsi lény. Most csak ő volt és én, a bot két végén, a horgász és a zsákmánya, s akkor, ahogy megláttam a fodrozódó vizet és a zsinór végén a kapálódzó pontyot. Óvatosan magam mellé helyeztem a földre és kivettem a szájából a horgot. Ő az, az első fogásom. Elnéztem az áramvonalas vizes testet, a csillogó pikkelyeket és az erős úszókat. Az odanyújtott háló zökkentett ki a csodálkozásból. Óvatosan bele tettük a halat és a szákban vissza engedtük a vízbe, hogy a nap végéig ott lehessen. Vissza ültem a székembe, miután felszereltem újra a botomat.

• Boldog születésnapot apu. – Ő büszkén nézett vissza rám.
• Köszönöm lányom.
  A napfény csillogó táncát elnézve a nyugodt vízen azt hiszem, sosem voltam még ennyire boldog.