Alapvetően ez egy vidám blog, de néha szót kell ejtenünk kevésbé vidám témákról is. Mérhetetlen szomorúság lett rajtam urrá. Mintha törvényszerű lenne, hogy egyszer minden jónak véget kell érnie. Kezdődött a dolog ott, hogy amikor 2014-ben újra elkezdtem a pecát, szembesültem vele, hogy a Délegyházi tavaknál beépültek azok a partrészek is, ahol oly sok szép élményben volt részem. A horgászható terület jelentősen lecsökkent és az utána következő változások sem biztos, hogy előnyére váltak a tónak. Most a nyári száraz idő következtében szigetek bukkantak elő. Majdnem egy méter hiányzik a tóból.
Tavaly felfedeztem kicsit távolabb egy jó kis horgásztavat, a Pihi-tavat. Írtam is egy kis beszámolót az ottani pecáról. Csúszó úszós tanulságok Idén bezárt. De ami most végleg betette a kaput: bezárt a Délpesti HE tava is Délegyházán. Úgy hallottam államosították. Valakinek megtetszett….Ez a tó 2000 környékén nyitotta meg kapuit. Akkoriban olyan volt, mint valami holdbéli táj. Igaza bánya kinézete volt. Sehol egy zöld terület, sehol egy fa. Mindenütt csak kő és homok. A halállomány viszont pazar volt és látszott a tavon, hogy ez nem fog sokéig így kinézni. Bármennyire is új volt, szépe rendben volt tartva és hosszú partszakaszának köszönhetően versenypályának is kitűnő volt. Vízmélysége változatos, vize tiszta. Itt volt az első alkalom, hogy nagypapámnak megmutathattam, mire is képes egy modern pickerbot. Ámulattal nézte, hogy a filigrán kis bottest hogy hajlik, ahogy egymás után szedtem ki a pontyokat. Szinte minden évben voltam ott, amikor aktívan pecáztam. Néhány év elteltével már se lehetett ismerni a tóra. Benőtte a partot a fű, szép fák adtak árnyékot, szaletlik kerültek kihelyezésre. Gyönyörű környezetben lehetett csapatni a vizet. Tekintélyes mérete és változatos medre mindig feladta a leckét, így sokféle módszert és taktikát be lehetett vetni. De ami a legfontosabb volt: nem volt nagy tömeg. Vagy legalábbis jól eloszlott. Nyugodtan lehetett horgászni, mindenféle zavaró körülmény nélkül, ami nem sok napijegyes tóról mondható el.
Ez a tó és egy vele kapcsolatos horgászélmény a lengőspicces könyvemben is szerepel.
Néha volt betli is, néha meglepetés hal is jött és néha meg egészen sokat fogtam. Mindig jó élményekkel tértem haza és úgy éreztem ennek a tónak a partján (a Délegyházi tavakhoz hasonlóan), hogy OTTHON vagyok. Egy fix, biztos hely volt ez a tó, ahová minden időjárási körülmény között mehettem. Ha nem volt ötletem, hát irány a Délpesti….az tuti.
Mindez most a múlté lett. Megint elvettek valamit, egy darabot a fiatalkoromból és mostani menedékhelyeim közül.
Egyesek csodálkozhatnak, hogy mit siránkozom, hiszen azon a környéken nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy ne csobbanjon. Telis tele van a környék tavakkal, sőt: nagyhalas tavakkal. De az nem az én világom. Nekem ne mondják meg, hogy milyen bottal, mekkora horoggal, milyen damillal és csalival horgásszak. Nem szeretnék ezer visítós kapásjelző között pecázni. Nem megyek olyan helyre, ahol annyira közel vannak egymáshoz, hogy a feederbotot se lehet keresztbe tenni. De legfőképp: nem megyek olyan helyre, ahol csak szétcincált szájú nagytestű pontyokat lehet fogni kicsi medencéből.
Csak remélni tudom, hogy nem lesz tartós ez az állapot és egyszer újraéled kedvenc tavam.
Tavaly ősszel voltam ott utoljára. Akkor ugyan nem volt adakozó kedvében a tó, néhány nagyobb sügér és naphal jött gilisztára. Ezek a képek akkor készültek.
