Zakariás már régóta emlegette Gyulának: „kéne már egyet kampózni rútul”.

Gyulának kedve is volt hozzá, de valami mindig közbejött. Egy májusi nap azonban megtört a jég. Na jó, már régen megtört a jég, hiszen már február végén kiolvadtak a vizek. Érdekes is lenne, ha ez májusig elhúzódna. Szóval ez csak ilyen szólás-mondás….

Az időjárás kegyesnek ígérkezett. Enyhe szél, napsütés, bárányfelhők és 18-20 fok. Gyula ment volna rögtön napfelkelte idején, de Zakariás rábeszélte, hogy „ugyan, előttünk az egész nap. Ráérünk 8-kor kezdeni”.

Érkezés a parthoz

Helyszín egy csatorna partja volt. A helyeket könnyen meg lehetett közelíteni egy magaspartról. Lent, közvetlen a víz közelében szép zöld fő, nádas, bokrok, fák tették kellemessé a környezetet. A víz lassan csordogált. Ideális terep minden horgászmódszernek, de mindkét főhős az úszózás nagy szerelmese, így nem volt meglepő, hogy most is a libatollak kerültek a ládába. Az viszont már meglepő volt, hogy mindketten nádbottal és centrepin orsóval készültek. Igazi autentikus szett volt mindkettő.

Gyula lassan gurult kocsijával az úton, miközben Argus szemmel figyelte a partot, hol lesz a jó hely. Egyszeriben feltűnt, hogy a parton valaki nagyon nagy buzgalommal és precizitással fotóz valamit a fűben. Talán a National Geographic-tól van, biztos természetfotós és a fűszálakon mászkáló bodobácsot gukkerolja.

Gondolta Gyula, megáll, megnézi. Na meg hátha véletlenül bekerül a háttérbe az egyik fotón.

Kocsi megáll, kézifék behúz, halkan kiszáll, nehogy elijessze azt az akármit, amit filmeznek, fotóznak. A nagy kalap alól nem látszik jól a fotós arca, nem kivehető, hogy kiféle, miféle. Viszont, ahogy körbenéz Gyula, látja ám, hogy ez egy jó hely lehet a pecához, így reméli, hogy gyorsan vége lesz a fotózásnak. A vízbe kb. 3-4m-ig benyúlik egy nádcsomó. Az mellett jobbról is, balról is be lehetne lógatni. Gyula tesz még egy lépést és a fehér kalap lassan megfordul és egy ismerős, mosolygós arc szólal meg: „szevasz mester”.

Hát Zakariás volt az. De mit fotóz ennyire? Gyula közelebb megy és látja ám, hogy szépen, rendezetten sorakozik a parton a centrepin orsó, egy barista Unicum, egy libatoll úszó és egy szivar.

• Le kell fényképezni a felszerelést!
• Ja, értem. Én is ezt a helyet néztem ki.
• Akkor kampózzunk itt. Mit hoztál?
• Nádbot, bakelit centrepin és úszó.
• Rútul kiváló szett. Én meg elhoztam Imre Tibor botját. Na szereljünk, aztán kampózzunk. Előtte egy szigár?
• Nem köszönöm, inkább gyorsan szerelek én is, mert szerintem a halak már türelmetlenek.

Hozzá is láttak szorgalmasan mindketten. Zakariás már akkor kész lett, mikor Gyula még csak átfűzte a damilt a gyűrűkön. Hogy a fenébe?- csodálkozott Gyula. Ezt meg kell nézni közelebbről.

A felszerelés nagyon egyszerű volt. Fix rögzítésű úszó, alatta egy nagy ólom, alatta egy kisebb és a horog közvetlenül a főzsinórra kötve. Nem spilázta túl. Cserébe már vízben volt a csali akkor, mikor Gyula még csak a szilikonkarikákat tette rá az úszóra. Na, de sebaj! Gyula nagyon alaposan kigondolta a taktikát és ennek megfelelően készíti el a cájgot. A horogelőke, ami 30cm, egy miniforgón csatlakozik a főzsinórhoz. A forgó súlya igen csekély. Felette fokozatosan csökkenő távolságban sorakoznak a pici sörétek. 6db 8-as méretű után 3db 6-os méretű, majd két darab 4-es méretű.

Láncólmozás! Mutatta elégedett mosollyal Zakariásnak, aki egy enyhe szemöldökfelvonással fejezte ki, hogy „mit szarozol ennyit, bászmeg! Dobd be és kész”.

• Ha kész vagy, lefotózzuk a két botot egymás mellett?
• Persze, miért ne. Várj csak, hoztam neked valamit. Ez egy napló. „Rút kampózások” a címe, ebben megírhatod az élménybeszámolóidat.
• Ó, akkor ez is legyen benne a képben

Kezdődhet a peca

Gyula a mélységméréssel kezdte. Egy nagyobb sörétet csippentette a horogra és dobott. Az úszó elmerült. Feljebb húzta. Elmerül, még feljebb. Elmerült.

• Milyen mély itt a víz? – érdeklődött Gyula
• Fogalmam sincs. Én csak bedobtam egy méteres eresztékkel, az kb. jó lesz.

Kb jó lesz? Ezt pontosan kell tudni! jelentette ki határozottan Gyula, de csak úgy magában.

Ha tudja az ember a mélységet, akkor lehet játszani azzal, hogy mennyire lebegteti meg a csalit úsztatás közben, de a fenéken is sodortathatja. Mikor mi jön be. Variálni kell folyamatosan, mert csak akkor derül ki, hogy mi lesz az eredményes.

Nagyjából 20 perc után meg is volt, hogy a vízmélység 6m-re a parttól 1,83m és 1,88 között váltakozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha ekkora az ereszték, akkor a csali a fenéken lesz. A víz felszíne kb. kétszer olyan gyorsan áramlik, mint a víz alsóbb rétegeiben. Úsztatásnál az úszó megelőzi a horgot, a csali hátralibben. Bevágás ilyenkor nem mindig sikeres, vissza kell tartani egy kicsit. Ha kb. fele olyan sebességgel sodortatjuk az úszót, mint a felszíni áramlás, akkor egy sebességben megy a csalival, a csali olyan mélységben lesz, mint maga az erezték. ha még jobban visszatartjuk, akkor a csali felfelé libben, megelőzi az úszót, a damil feszes, a bevágás sikeres. Minél jobban visszatartjuk, annál feljebb libben a csali, így egy úsztatással akár többféle mélységet is meg lehet horgászni, ugyanakkora eresztékkel.

Zakariás úszója nem mozdul. Az előtte fekvő nádcsomó felfogta a sodrást, így ott szinte állóvízi körülmények vannak, nyugodtan le lehet tenni a botot és kényelmesen rágyújtani, mint ahogyan azt meg is tette barátunk.

Gyula elképzelése az volt, hogy bedobás után egy-egy marék csontit is dob. Ha az úszó mögé dobja, akkor a gyorsabban süllyedő szereléket meg fogja előzni a lassabban sűlyedő csonti és ha jól sikerül a dobás, akkor pont egyszerre érnek a fenékre. Ha ezt kukoricával csinálná, akkor azt az úszó elé kell dobni, mert az gyorsabban fog süllyedni, mint a szerelék és a csali fogja majd utolérni a beszórt szemeket.

Hamar váltani is kellett, mert a csontira gyorsan rárontottak a snecik és még az sem segített, hogy tömbökbe húzta a söréteket.

Gyula állt a parton, dobot, etetett, úsztatott, kihúzott, majd ismét dobott, etetett, úsztatott….meg sem állt egy pillanatra sem. Közben az úsztatás sebességét is variálta.

Néhány úsztatás után ránézett barátjára, aki azóta sem dobott még be egyszer sem és nem is etetett csak egy marékkal az első dobás után. Ellenben nyugodtan ült, élvezte a táj szépségét, a szivar kellemes illatát és a szék kényelmét. Mikor a két szempár összetalálkozott, akkor Zakariás egy fontosság-teljeset szippantott a szivarba, melyet egy bölcs székely higgadtságával fújt ki a légtérbe. Gyula ezt valahogy úgy értékelte, mintha azt mondta volna: „mit pattogsz te itt össze-vissza, mért nem ülsz már le?” Végül Gyula szólalt meg:

• Nem dobsz újra?
• El van az ott. Szerintem a halak itt mángorolnak a közelben. Aki akarja, az meg fogja találni a csalit.
• Mit csinál, mángorol? Az micsoda?
• Mint Ágnes asszony, mossa a szennyest a patakban,
• He?
• Semmi, csak egy jól hangzó szó. Mint a rút.
• Aha

Az, hogy a halak itt vannak, nyilvánvaló. Vannak jelek, meg egyébként is egy jó hely, de még nem akadt eddig semmi a horogra. Sokadik úsztatásra Gyula úszója végre elmerült és egy határozott bevágás után bőszen bólintott a bot spicce a hal után. A heves védekezésből a botra nehezedő súlyból érezte Gyula, hogy ez nem valami kis apró keszegecskre lesz. Szíve egyre hevesebben kalapált és hangosan szurkolt saját magának: megvan, ez megvan! Gyereeee, gyereeee!!!!!”

Zakariás pulzusa is felment rögtön 43-ra. Lassú mozdulattal szemeit a küzdelem irányába szegezte. A görbülő bot látványát ő sem hagyta szó nélkül és annyit mondott:

• Noh!

A parton végül egy szép dorozsmás dévér pihent meg a harc után. Bőven kiló körüli volt, ha nem nagyobb. Néhány fotó után ment vissza és Gyula folytatta a mozgalmas úsztatást.

A második dobásra lett még egy halacska, egy szép karikakeszeg formájában. Gyula elégedett volt. Bevált a taktika, megérte az ácsorgás, a sok etetés, a kézben tartott bot.

Szeme sarkából látja ám, hogy barátja feltápászkodik a székről. Gondolta, biztos újradob. Épp ideje – türelmetlenkedett Gyula. Nagy meglepetésre azonban nem újradobásról volt szó, hanem bevágásról, mert Zakariás botja is karikába görbült.

• Hinnye, no! – nyugtázta a történéseket Zakariás.

Ügyesen fárasztotta a halat. Semmi felesleges mozdulat. csak szépen határozottan terelgette és ő is egy kb. ugyanakkora vagy taéűn egy kicsivel kisebb dorozsmás dévért szedett ki. „Áhh, ez megvan bászmeg” fejezte ki örömét Zakariás. Gyors fotó és ment a vízbe. Mármint a hal.

Új dobás és utána még egy marék kukorica és hamarosan jött neki is egy újabb pikkelyes.

Egész addig, amíg el nem vonultak a felhők és ki nem sütött hét ágra a nap, felváltva fogták a fiúk a dévéreket, karikákat. Aztán a nagy meleg időben a halak mintha elúsztak volna. Mögöttük viszont annál nagyobb volt a forgalom. Emberek jöttek-mentek, sétáltak, élvezték a jó levegőt, a tavaszt, a természet zsizsegését. Egyedül egy postás tűnt nagyon gondterheltnek. Biciklivel ment, de a hátára és a bringára is rá volt kötve temérdek hosszúkás csomag. Csodálkoztak is Gyula meg Zakariás, hogy vajon mik lehetnek azok a csövek meg dobozok, de nem akarták megállítani a lendületben. A postás viszont magától megállt és megkérdezte őket:

• Jó napot Uraim, nem tudják véletlenül, hogy jó irányba megyek Mezőtúr felé?
• Igen, igen. Végig a parton egyenesen, aztán egy kanyar jobbra és onnan már nincs messze. De mi ez a sok holmi?
• Nem tudom, én csak helyettesítek. Ezt mind egy helyre viszem egy nyugdíjas bácsinak. Azt mondták a kollégák, hogy rendszeresen visznek neki ilyen hosszú valamiket. Remélem ad egy kis borravalót, mert a tüdöm kiköpöm ebben a melegben. Na megyek, minden jót!
• Viszont kívánjuk…. Te Zaki, szerinted nem pecabotok lehettek azok a csomagok?
• De lehet….mondanunk kellett volna, hogy ismerjük a bácsit és átvesszük a csomagját.
• Igen. remélem legközelebb több szerencsénk lesz. Csak nyitva kell tartani a szemünket!
• Rútul valóban.

A békés horgászatot egy kellemetlen, vékony férfihang szakította félbe.

• Hol a bölcső?
• Hogy micsoda? – csodálkozott Gyula. Megfordult és egy kb. 160 centis, vékony testalkatú, rágcsáló arcú 30 év körüli „férfi” állt vele szemben, aki tovább folytatta.
• Láttam a bokor mögül, amit láttam. Legalább egy matrac lenne nálatok, de inkább egy bölcső!
• Bölcső? – csodálkozott Gyula, majd próbálta tréfára venni a dolgot: – Nem tart még ott a kapcsolatunk, hogy bölcsőre legyen szükség. Habár ahogy Zaki pocakját elnézem, lehet hogy nemsokára aktuális lesz, attól függetlenül, hogy ami ott van, az már a 68-dik hónapban van és egy rozé magzatvízben úszik, koktélvirsli köldökzsinórral.
• Ne tereld a szót. Kibasszátok szerencsétlen halat a partra!
• Nyugi haver. Nézzél körül, mindenhol vastag és puha a fű. Sőt, még vizes is a harmattól. Érzem is, mert átázott a zoknim és büdös, mint a rosseb, de nem ez a lényeg, hanem hogy ennél jobb helyre nem is tehetnénk a halat, úgyhogy rossz helyen kopogtatsz.
• És, ha jön egy 10 plusszos? Itt fog vergődni, összeüti magát! Az a minimum, hogy legyen nálatok bölcső!!!
• Na ne! Mi az, hogy 10 plusszos? Írás és a betűk után már a számokat is elfelejtik az emberek? Mi ez az új szokás, hogy 10 plusz meg 20 plusz? Miért nem lehet leírni, kimondani rendesen, hogy 10,5kg vagy 13 kg? Túl nehéz, vagy mi a rosseb?

Zakariás épp azon csodálkozott, hogy Gyula nem is a bölcső hiánya miatt akadt ki, hanem ezen az újmódi stíluson. Amit egyébként ő is utál.

• Fel foglak jelenteni benneteket a halőrnél és kérvényezem, hogy vonják be az engedélyeteket.

Eképp kiabált az ismeretlen kis girnyó, ám a mondat végén hírtelen a levegőbe emelkedett és a fenekére huppant. Mikor a csodálkozástól felocsúdott és megfordut akkor látta, hogy felette nagy ember tornyosult, aki homlokát ráncolva nézett végig az ismeretlenen. Misi bácsi volt az, aki most megjelent váratlanul. Egy nyugodt mozdulattal tar fejére csúsztatta napszemüvegét és így szólt:

• No kisbarátom. El mered.e nekem is mondani, ide a két szemembe ugyanazt, amit itt a barátaimnak?
• hát….hát….izé, hogy….akkor én most elmennék.
• Ajánlom, hogy vissza se gyere.

Az eseményektől 1-2 percig még senki sem tért napirendre. Nézték, hogy az ismeretlen egyre távolodik. Végül Misi bácsi törte meg a csendet.

• Okoskodik itt ez a kis fasztojás….
• De ez most mi volt? Zavarta, hogy itt vagyunk, vagy mi? – értetlenkedett Zakariás
• Az a helyzet, hogy én sem értem a dolgot. Egy hobbit űzünk mind. Ki így, ki úgy. Mégis egymásnak esnek az emberek. Szerintem nincs a világon még egy olyan hobbi, aminek berkein belül ennyi gyűlölködés lenne. – ismerte be szomorúan Gyula
• Ez van srácok – sóhajtott Misi bácsi
• De akkor sem értem – tette hozzá Gyula. Itt vagyunk pl mi. Egymás mellett pecázunk békésen, pedig teljesen másképp csináljuk a dolgokat, de mégsem baszogatjuk egymást, hogy te miért így vagy miért úgy csinálod, nem?
• Rútul valóban.
• Hát ez az! Erről szól ez az egész, gyerekek, pont erről, amit most mondtál! – bólintott elismerően Misi bácsi. – Erről kéne ez egésznek szólnia, amit ti csináltok, nem a gyűlölködésről. Este írok majd a Bors Csabinak, hogy kaparjon már össze néhány gondolatot erről a témáról a Bodorcompón, mert azt hiszem érdemes lenne beszélnünk róla.
• Jó ötlet, – helyeselt Gyula.
• Nem dobsz egyet te is, Misi bácsi? – érdeklődött Zakariás.
• Nem lehet fiúk, szolgálatban vagyok. Nem is a saját autómmal jöttem, hanem a szolgálatival. Itt parkol a sarkon a tűzoltókocsim, csak kiugrottam megnézni, mi ez a károgás.
• Csak nem ég a ház valahol? Mert akkor nem tartunk fel.
• Nem, dehogy. Egy barátom hívott, hogy a házuk előtt a fáról leesett egy madárfióka és segítsek már visszatenni a létrámmal….mondtam, hogy hagyja, várja meg, jönni fog az anyja. Így tanítja repülni. Majd visszaviszi.
• A haverod anyja tanítja repülni?- viccelődött Gyula
• háháhá, de hülye vagy bászmeg! – kacagott fel Misi bácsi és egy nagy lengő mozdulattal elismerően vállon veregette Gyulát, majd hozzátette: – na legyetek jók, fogjatok sokat. Megyek a dolgomra. Sziasztok!
• Szia!
• Szia!

Visszaültek a fiúk a helyükre. Most már Gyula is inkább üldögélt. Elfáradt. A halak se kapkodtak már, de egészen idáig szép fogásokban volt részük. Nem panaszkodhat egyikőjük sem. Gyula levette az úszót, összehúzta az ólmokat és bedobta a cájgot fenekező szereléknek egy kukoricával csalizva, majd kiengedte a féket és közelebb ült cimborájához.

Jókat beszélgettek erről is, arról is. Tervezgették a következő helyszínt, csalit, felszerelést, stb. Aztán egyszeriben Gyula felpattant és a túlpartot kezdte kémlelni.

• Te nézd már, az nem az Attila ott?
• Neki saját stégje van. Császári egy hely. Mit keresne itt? De most nézem, ez tényleg ő. Kiabáljunk neki át, hogy jöjjön ide.
• De akkor elriasztjuk a halakt!
• Milyen halakat?
• Ez igaz. Akkor háromra. 1…2…3… Atiiiiiii!!!!!! Attiiiiiii!!!!!!!

Mindenki odanézet a két integető elmebetegre, függetlenül attól, hogy Attilának hívták-e vagy sem. A vélt igazi Attilának is szemet szúrt a két idegen, akik pár másodperc után már nem is tűntek annyira idegennek és átment hozzájuk a hídon.

• Sziasztok, nem is gondoltam volna, hogy itt találkozunk.
• Mi sem. mit csinálsz errefelé?
• Egy barátom meghívott egy közös pecára, oda készülök éppen. Itt volt valami fogás? Mennyire legyek bizakodó az eredményben?
• Volt, volt. De képzeld, itt ültünk egymás mellett, teljesen különböző módon pecáztunk és mindketten kb. ugyanannyit fogtunk. Én szinte félpercenként újradobtam, folyamatosan etettem, variáltam. Zaki meg csak ült, várt türelmesen és tessék, neki is összejött.
• Hát, erre szoktam mondani, hogy nem vagyunk egyformák és ez így is van jól! Te nem tudnál ennyit üldögélni és várni, Zaki meg nem pattogna, mint a nikkelbolha. Én meg úszózni nem szeretek annyira. Most is hoztam két fenekezőt. Balaton és Universal. Neptun orsókkal. Na, megyek is tovább. Majd beszélünk, hogy mi volt az eredmény.
• Görbüljön!
• Úgy legyen!

Lassan a fiúk is összepakoltak. Jó kis nap volt. És milyen jó lenne, ha más is felismerné, hogy nem vagyunk egyformák és ezt elfogadná. Meg milyen jó lenne visszahozni a régi időket, mikor még a halfogást látva gratuláltunk a másiknak és nem pedig belekötöttünk. Ez is már a retro része lenne a pecának? Reméljük, hogy nem. Még ha így is van.