Nagy a mező, kanyarog a kis folyó,
Oson a horgász, tétova tébolygó.
Csillan a víz, illan a köd,
A zsineg végére twistert köt.

Ahogy lapul, rezdül, figyel a fűben,
Tengernyi a rét, ő csak hangya az űrben.
Igyekszik ő, hogy csak hangya legyen,
Hogy utána még csak nyoma se legyen.

Suhít a pálca, sistereg a fonott,
Mosoly az arcon: szépet dobott.
Fröccsen a felszín, hallgat a mély.
Twister táncol a víz tetején.

Eljön a nádból a zöld aligátor,
Kűzd keményen, mint hős gladiátor.
Szaltózik a kroki, izgatott a horgász.
Feszes a botja minta a hajló korbács.

Még egy kicsit enged, majd egy kicsit feszít.
Nem visít a fék, de vajon ki az aki veszít.
Pattan-e a zsinór, enged-e a csuka?
Úszhat-e tovább vagy lesz ő a vacsora?

Dolgozik rútul a bot is meg a hal,
Irányt váltva most nádasba tart.
Sejti ezt a horgász és ravaszul fáraszt,
Fél ő, mégis nyugalmat áraszt.

Nem fröcsög a víz, nem visít a fék.
A horgász lassan merítőhöz lép.
Siklik is a csuka, ím megadta magát,
Nem tudja, hogy e horgász neki barát.

Kiszedi a kampót, gélt nyom a sebre,
A parthoz oson szépen csendbe.
Fogja még a horgász, ringatja a testét.
Nem várta a csuka, hogy itt szabadon eresszék.

Nem zizeg a nád sem, szinte ordít a csend.
Derék harc volt, a horgász jött és ment
Nyoma sincs se parton, se fűben,
Annyit zavart, mint hangya az űrben.