Más hibájából tanul az okos, sajátjából a buta. Mondta régen középiskolai osztályfőnököm. Ez a mondás érvényes lehetne a horgászatra is, ám a médiában szinte csak tökéletesen kivitelezett horgászatot látunk, és nem ismerjük az oda vezető rögös utat. Kénytelenek vagyunk a legtöbb esetben magunk megtapasztalni a buktatókat, gubancokat, rosszul sikerült kötéseket, dobásokat, etetőanyag-keveréseket, stb.

Egy keszegezés során sikerült megint találkoznom a horgászat eddig ismeretlen nehézségeivel. Gondoltam megosztom ennek történetét, hátha más már nem jár úgy, mint én.

Elméleti felkészülés

Úgy indult, hogy szerettem volna kipróbálni a földes szúnyoggal való horgászatot. Régen hallani sem akartam felőle, mondván: jó nekem a csonti is. Az sem hatott meg, hogy sok irományban szinte kötelező elemként írnak ezekről a lárvákról az olyan helyeken, mint az RSD vagy a Velencei tó. És még sok más vízen is elsősorban keszegezésnél.

Két olyan helyzet van, aminél úgy gondoltam mégis megérné kipróbálni:

• jégolvadás után, kora tavasszal
• nyáron, az olyan tavakon, ahol sokan horgásznak és sokat etetnek

Ez utóbbi esetben a lárva egy olyan csali lehet, amivel nehezen veszi fel bármilyen csali a versenyt. Egyrészt kevesen használják, másrészt ez egy természetes táplálék.

A halaknak szinte a génjeiben van, hogy az egy ennivaló, még akkor is, ha soha életében nem találkoztak még szúnyoglárvával. A csontit, gilisztát már kevésbé tekintik tápláléknak, vagy legalábbis nem minden helyen. Ez volt az, ami meggyőzött a használatáról, plusz még az, hogy kora tavasszal nem mindent esznek meg a halak, de a szúnyoglárvát nagy eséllyel nem hagyják hidegen (szinte szó szerint).

Szúnyog beszerzése

Szúnyogot venni nem olyan egyszerű ám, pedig olyan természetesnek mutatják használatát, mint ha minden sarki horgászboltban kapható lenne. Ellenben még a nagyker is ritkán tart készleten. Macerás a tárolása és nem is van el olyan hosszú ideig, mint a csonti. A kereslet is jóval kisebb rá.

Próba szerencse alapon felhívtam azt a boltost, ahol gyakran szoktam vásárolni, hogy tud-e szerezni nekem szúnyogot. Nagy meglepetésemre nem azt mondta, hogy nincs, hanem megkérdezte, mikorra kell. Így jutottam hozzá a spéci csalétekhez.. Egy levél (kb. fél liter) etetőszúnyog és két levél tűzőszúnyog (csalizó).

Ha valaki még nem hallott róla: az etetőszúnyog kicsi, és mint ahogy a nevében is benne van, etetésre használják. A tűzőszúnyog nagyobb, de jóval kisebb mennyiségű kiszerelésben adják. Nem számoltam, de talán 20-30db jut egy levélre (ami igazából egy nedves újságpapírdarab). Mindkettőre igaz, hogy piros, sérülékeny (gyakorlatilag mindenre érzékenyen reagál) és nedves közegben kell tárolni kb. 8-10 fokon.

Elképzelésem a horgászatról

Az elképzelés a következő volt: egy zacskó (2 kiló) löszös agyagot átrostálok, megnedvesítek, majd megint átrostálok. Ez után kibontom az etetőszúnyogot, ami úgy néz ki, mint valami lekvár. A lárvák nem, vagy alig mozognak és össze vannak ragadva. Fel kell őket lazítani. Egy kicsit meg kell csiklandozni, hogy életre kelljenek.

Ehhez nagy találmány a szúnyogszétválasztó-por. Ez egy nagyon finomra őrölt lösz, amiből kb. két marékkal kell egyenletesen és fokozatosan a lárvákra szórni. A lárvák elkezdenek mozogni és már hozzá is adható a földhöz. Keverés helyett érdemesebb összerázni a vödör tartalmát, mert így kevésbé sérülnek a lárvák. Etetőanyaggal nem jó keverni, mert annak durva szemcséi és sótartalma hamar végezhet az értékes lárvákkal. Így csak a földes szúnyog megy a kosárba, a tűzőszúnyog a csalira, és ezt kb. 5 percenként újra dobom. (Ott, ahol inkább a keszeg a jellemző, elég a 3 perc is (vagy akár egy), de ahol többségben van a ponty, oda inkább 5-10 perc kell.). Ez volt az terv…és most lássuk a valóságot.

Nehézségek a földdel

Előző este kezdtem a készülődést. Az első bakit azzal követtem el, hogy a vizet nem spricnivel adagoltam fokozatosan a földhöz, hanem egybe hozzáöntöttem, amennyit gondoltam. Hamar ráeszméltem, hogy a földhöz, aminek amúgy is van egy kis nedvességtartalma, jóval kevesebb víz kell, mint egy etetőanyaghoz. Viszonylag kevés vízzel is túl lehet vizezni, aminek az lett a következménye, hogy a két kiló föld, egy gombóc ragadós masszává ált össze. Úgy nézett ki, mint egy linzertészta sütés előtt. Azt aztán már hiába rostáltam többször is…az nem rostálás volt, hanem nokedli szaggatás. Mérgemben kidobtam az egészet és mivel tavalyról volt még egy egész és egy félzacskónyi földem, ezért újrakezdtem a folyamatot.

Utólag megtudtam egy nálam tapasztaltabb horgásztól, hogy nem kellett volna kidobni az elrontott „gombócot”. Egy kis plusz száraz löszt hozzáadva, majdnem tökéletes állagú földet kaptam volna.

A második zacskó löszhöz (pontosabban löszös agyaghoz) már jóval kevesebb vizet adtam, talán egy decit, de még azzal is túlvizeztem. Nem volt olyan rossz, mint az előző, de látszott az is rajta, hogy nem olyan, mint kéne. Abban bíztam, hogy másnapra kicsit veszíteni fog a nedvességtartalmából és jó összekeverhető lesz a szúnyoggal. Nem lett igazam. Akkor lett volna jó, ha porszerű a kinézete, egy mozdulattal gombóccá gyúrható, de viszonylag könnyen szétmorzsolható. Az én földem apró kis rögökből állt és úgy nézett ki, mint valami barna akváriumi aprókavics.

A kis rögöket sehogy se tudtam szétporlasztani. Gondoltam, majd kicsit több szétválasztó-port adok a földhöz és a lárvákhoz, hátha az segít. Pechemre a port otthon hagytam, így ott álltam a parton kétségbeesve egy göröngyös vödör földdel, meg egy csomó szúnyoglárvával, ami egy piros trutyiként élettelenül folyt szét az újságpapíron.

Ahogy körbenéztem, láttam, hogy több helyen van vakondtúrás. Ez az!!! Kiáltottam fel. Ez jó lesz! Olvastam valahol, hogy olcsó megoldásként a vakondtúrás is használható. Viszonylag könnyen fel is lazította a lárvákat, de a földdel már nem tudott csodát tenni. És volt még valami, amivel nem számoltam: a vakondtúrásban gyakran van homok, ami üvegszilánkként szétszabdalhatja érzékeny lárváinkat. Most épp ez történt. Még azért tettem rá kísérletet, hogy felhasználjam ezt a balul sikerült földes szúnyogot, úgyhogy megtömtem vele a kosarat.

Ismerkedésem a szúnyoglárvákkal

A következő meglepetés a csalizásnál ért. Szándékosan egy jó minőségű vékony, könnyű horgot választottam, de még azzal sem sikerült úgy feltűzni a kis piros lárvát, hogy ne pukkadjon szét a bumszli ujjaim között.

Na, gondoltam magamban: ha csak minden tizediket sikerül feltűzni a horogra, akkor ez semmiképpen nem lesz egy pörgős horgászat. Ráadásul, ahogy néztem a tűzőszúnyog nagy része úgy nézett ki, hogy kuka lesz.

Lehet nem véletlen ajánlották, hogy vigyek négy levélnyit a kettő helyett Így aztán hagytam a fenébe az egészet és jött a B terv. Mint később megtudtam a szúnyog horogra tűzésével még a tapasztalt horgászoknak is meggyűlik a bajuk. Nem is szeretik annyira használni.

Újratervezés, helyválasztás

Most bizony jól jött, hogy volt B verzió. Tulajdonképpen maga a helyszín is és a felszerelés is egy B verzió volt. Eredetileg spiccbottal szerettem volna horgászni az RSD-n, de a horgászat napjára erős déli szelet jósoltak, így előző nap módosítottam a tervet, hogy pickerbottal fogok horgászni a Délegyházi 2-es tavon. Ez egy számomra igen kedves tó, illetve tórendszer, ahol gyerekkoromban sok időt töltöttem.

Jégolvadás után a tó mélyebb részein keresném a halat, de március elején már olyan jó idő volt, hogy vizeink hőmérséklete gyorsan kezdett emelkedni. A horgászat napján pl. a Velencei tó már majdnem 10 fokos volt, de a Luppa tavak és a Szelidi tó is 7-8 Celsius körül voltak.

Keszegezés a Délegyházi-tavaknál

A Délegyházi-tavak vízhőfokáról nem volt infóm, de az se lehetett a horgászat napján sokkal hidegebb. Úgy gondoltam érdemes lenne már megpróbálni a part-menti sekély részt. A napijegyváltáskor a boltban is kedvező híreket kaptam „óóó, mostanság szépen fogják a pontyokat, keszegre pedig bárhol lehet már próbálkozni.”

Óvatosan mertem csak lelkesedni, mivel minden alkalommal ezt hallom, ha ide jövök horgászni. Kezdek tehát immunis lenni ezekre a jó hírekre.

Még mielőtt a parthoz értem volna, beugrottam a Robi pékségbe. Ez a pékség szinte kötelező megálló nekem, ha erre a környékre jövök. A fahéjas csigájuk verhetetlen. De a sós kiflijüket is érdemes megkóstolni. Nagyon jó érzés, hogy ezeknek a sütiknek ugyanolyan ízük és minőségük van, mint amihez gyerekkoromban szoktam hozzá, és amiért akkor érdemes volt hajnalban biciklire pattanni.

Megérkezés

Mivel azt mondták bárhol lehet most halat fogni, így a helyválasztásnak annyira most nem volt jelentősége. Már csak azért sem, mert a rengeteg üdülő miatt igen kevés lehetőség áll a napijegyes horgászok számára. Cserébe a szabad helyek nagy többsége kimondottan jó lehetőségeket nyújthat.

Most egy olyan helyen ültem le, amit gyerekként csak úgy hívtam, hogy „a dévérező”. Kis úszós botommal itt szinte mindig fogtam keszeget (elsősorban dévért), még abban az időben is, amikor törpeharcsák hemzsegtek a vízben. Ez a 2-es és az un „kiskettes” tavat elválasztó földnyelv eleje. Balról egy nagyobb nádas van, jobbról pedig a földnyelv és a nyílt víz.

A meder viszonylag lankásan fokozatosan mélyül 2 méterig. Ennél a 2 méter körüli mélységnél találkozik a parti sóderos talaj a homokos, enyhén iszapos sík talajjal. Ettől a törésvonaltól egy kicsivel beljebb dobtam be a szereléket.

Előkészületek

Miután túl voltam a földes-szúnyogos tortúrán és kudarcon, elővettem a már előző nap elkészített etetőanyagot. Ez egy fél zacskó édes-fűszeres finomszemcsés, hallisztmentes method-mix volt.

Ezt kevertem össze fél kiló löszös agyaggal és egy kis bodzaszörpöt adtam hozzá aromaként. A bodzaszörp nagyon jó párost alkot az édes-fűszeres keverékkel. A szörpöt a nedvesítéshez használt vízhez keverem hozzá és nem közvetlen a szárazanyagra locsolom. Ez az ízvilág már korábban is jól bevált a kárászok ellen.

A földet azért kevertem az etetőhöz, mert egyrészt nem akartam jóllakatni a halakat és így egyfajta hígító szerepét töltötte be. Másrészt a fenékre érkezve egy kis felhőt képez a kosár körül. Harmadrészt így viszonylag csekély mennyiségű keverékhez több darabos anyagot lehet hozzáadni, mint egy sima etetőanyaghoz.

A keverés úgy történt, hogy a földet sárszerűvé hígítottam, majd összekevertem a száraz method mix- szel. Ez a legegyszerűbb módja a föld és etetőanyag összekeverésének. Ez így olyan, mint ha áztatott kenyeret vagy TTX-szet kevernénk hozzá. A keverés után még rostáltam egyet. Nem azért mert menő, hanem amikor kipróbáltam régen az első rostálást, akkor nagy minőségbeli különbséget éreztem a korábban használt csalogatóanyagok és a rostált között. Azóta minden alkalommal használok szitát.

A tóparton még adtam hozzá egy kis vizet a tóból merítve, kevés csemegekukoricát és 2 deci fagyasztott csontit, amit lefojtott állapotban raktam el a mélyhűtőbe egy korábbi horgászat alkalmából. Az így felhasznált csonti általában megbarnul és kemény gumiszerű lesz az állaga. Ha el akarjuk kerülni a túlzott barnulást, akkor érdemes vízben felengedni. Kosárba vagy alapozó etetéshez kiváló, hiszen nem mászik el és nem fúrja be magát az iszapba. Emellett a később érkező halacskák is tudnak belőle csipegetni.

A horgászat megkezdése

Készítettem néhány kisebb gombócot alapozásként, csak hogy jelezzem „hahó, megérkeztem”.

Nem sokkal később már röpült is az első kosár.

A szúnyogos affér után elég bosszúsan ültem le és meg voltam róla győződve, hogy ebből a horgászatból már nem lesz semmi, még csak mozdítás se. Egyetlen jó dolog, amit tudtam értékelni, hogy végre leülhetek. A mozdulatlan spicc mellett volt időm kicsit szusszanni, körbenézni. Örömmel töltött el, hogy ez a tó még mindig olyan gyönyörű, mint gyerekkori emlékeimben.

A szélvédett helyen remekül lehetett élvezni a kora tavaszi napsütést, ami még nem perzselt, csak melegített. Le is vettem a kabátom és egy pólóban üldögéltem tovább. Kellemes hőfok volt, de azért a csupasz fák és nádas emlékeztetett rá, hogy a tavasz még nagyon gyerekcipőben jár. Pár perc alatt sikerült megnyugodni, átszellemülni. Ezért imádom ezt a helyet. Még akkor is vidáman térek haza, ha semmit se fogok.

Most se sok esélyt adtam magamnak, de hirtelen valami rántott egyet a spiccen. Fölpattantam bevágásra kész pozícióba és vártam az újabb mozdítást. Vártam, vártam és éreztem, hogy ez a startállás nem túl kényelmes. Aztán eszembe jutott, hogy ilyenkor a halak a szokásosnál is óvatosabbak és simán benne van a pakliban, hogy a hal felveszi a horgot, de meg se mozdul vele vagy csak alig.

Úgyhogy egy idő után csináltam egy rövid, de határozott bevágásszerű csuklómozdulatot, hátha…és igen! Éreztem, hogy valami van a horgon. Nem nagy, de valami van rajta. Egy kis dévér vitorlázott jobbra-balra a horgon, ahogy húztam kifelé. Még éppen az a méret, amit lehet röptetni. Az év első hala. Olyan 15 centi körüli lehetett.

Ütemet a horgászatnak!

Ment is vissza, hadd nőjön. Fülig ért a szám, hogy mégis lesz itt horgászat. Gyorsan küldtem is a következő adagot. Egy perc se telt el, de már birizgálta valami a spiccet. A remény diadala a tapasztalat felett, hogy ilyenkor mindig várok egy normális botgörbítős kapásra, de sose jön. Ha túl sokáig várok és a hal nem akad meg magától, akkor simán lecsipegethetik a csalit. Főleg, ha csonti. Volt is pár rontott bevágásom, de egy idő után kezdtem ráérezni a ritmusra.

Megfigyeltem, hogy ha beáll a hal az etetésre és én szépen tudom egymás után dobni a cájgot egy viszonylag kicsi területre, akkor nagyjából ki lehet számítani, hogy a sok piszmogás között melyik az, amire érdemes bevágni, mert ez hozzávetőlegesen ugyanolyan időközönként jön. Ha tudjuk, hogy ez kb. hány perc, netán másodperc, akkor olyankor is érdemes bevágni, ha épp meg se mozdul a spicc. Ekkor van az az eset, mint a legelső halamnál, hogy felvette a csalit, de meg se mozdult vele.

Egész jó kis horgászat alakult ki és jöttek egymás után az egyen dévérek.

Egy idő után elfogott a vágy, hogy valami nagyobbat is akasszak, ezért egy csemegekukoricát tűztem fel a csonti helyett és egy kicsit távolabb dobtam és tovább vártam, mint korábban. A horgászsajtóban ugyanis gyakran olvasni olyat, hogy a nagyobb halakat az etetés szélén lehet megfogni. Csak ezek a halak nem olvasták a szakirodalmat…a spicc meg se mozdult.

Visszaváltottam a csontira és a megszokott távolságra. Nagyjából ugyanoda sikerült mindig dobni és nem volt szükség arra, hogy kiakasszam a klipszet. Ha mégis túldobtam volna, akkor süllyedés közben gyorsan a helyére húztam a kosarat, ha pedig rövidre sikerült a dobás, akkor kitekertem, mielőtt az etetőanyag nagy része kioldódott volna a kosárból. Így aztán egész ritmusos lett a horgászat.

Az ütemet kicsit megtörte ez a kukoricás próbálkozás, mert utána 2-3 alkalommal kapás nélkül húztam ki a szereléket 3 perc bent lét után, de szerencsére hamar folytatódott ugyanaz a horgászat.

A felszerelés

3m-es pickerbot, rajta kicsi orsó. 14-es főzsinór, 8-as fonott dobóelőke, amiből egy duplahurkos szereléket készítettem. Ennek lényege, hogy készítünk egy kb. 5 centis véghurkot, majd egy másik, kb. 20 centiset, úgy hogy a két hurok csomópontja egyé váljon, vagyis egy pontból indul mindkét véghurok.

A kisebbe akasztom a csepp alakú kosarat, ami jelen esetben 15g-os volt, a másik nagyobb hurokba pedig a horogelőkét, ami elsőre kb. 70 centis volt 12-es monofil zsinórból és 14-es horoggal a végén. A horog talán nagynak tűnhet, de ezzel akartam kiküszöbölni az egészen kicsi halak támadását.

Erre a horogra 3-4 csonti fért el kényelmesen. Vékony, de erős horog volt egy kicsit hosszabb szárral, mint egy pontyozó horog. A hosszabb szár mellett azért döntöttem, mert könnyebb kiszabadítani, ha mélyre nyelte a hal. Ez a dupla-hurkos szerelék vált be nekem eddig a legjobban, mert még sose gubancolódott dobás közben (kop-kop).

Előkehossz variációk: mikor rövidítsünk vagy hosszabbítsunk?

Az előke hosszának megválasztása nem egyszerű feladat. Célszerű otthon előre felkészülni 50 centitől akár 150 centiig. Ha nem method kosarat használok, akkor az előke nem szokott rövidebb lenni 50 centinél. Ennél rövidebb előke sokkal könnyebben rátekeredik dobás közben a kosárra, mint egy hosszabb. A hosszabb előkét jobban viszi dobás közben a horog és nagyobb eséllyel terül ki a vízen. Főleg, ha a kosár vízbeérése előtt kicsivel ráfogunk az orsódobra.

Ha van hal a környéken, akkor hamar kiderül, hogy jól választottuk-e meg az előke hosszát. Ha azt érzékeljük, hogy a hal rezgeti a spiccet, de a bevágások mind üresek, akkor hosszabb előkét kell választani. A halak óvatosabban kapnak, csak nyammogják a csalit, miközben cibálják a zsinórt, a horgász pedig nem bírja tovább cérnával és bevág, mielőtt a halnak lenne ideje benyelni a horgot. Na, ekkor kell a hosszabb előke.

Ezzel ellentétben, ha azt tapasztaljuk, hogy a halak mélyre nyelik a horgot, akkor ne legyünk rest rövidíteni az előkén. Ebben az esetben a hal már rég a horoggal a szájában úszkál, mire a horgász bevág. Már az első ilyennél legyünk gyanakvóak és ne kínozzuk tovább a kis uszonyosokat.

A mélyre nyelt horgot pedig csak akkor próbáljuk meg a horogszabadítóval kiszedni, ha biztosnak látszik, hogy nehézségek nélkül sikerülni fog. Ha úgy tűnik macerás, akkor inkább vágjuk el a damilt a szájához legközelebb. Több szakirodalom és horgásztársam is azt vallja, hogy egy benyelt horog jóval kevesebb kárt okoz a halnak és nagyobb eséllyel túléli, mint egy gyötrelmes, vérfürdős horogszabadítást.

Van még egy eset, amikor érdemes elgondolkodni nem csak az előke hosszán, de a kosárválasztáson is: Ha olyat tapasztalunk, hogy meghajlik vagy lazul a spicc és pár másodpercig úgy marad. Ilyenkor azt feltételezem, hogy a halak a kosárnak támadnak neki, megbökik, és ez okozza a spicc mozgását. Ez a zárt kosaraknál fordul elő inkább, a csepp alakúnál kevésbé. Ha ilyen jelenség van, akkor megfontolandó egy method kosárra váltani, hiszen a csali pont ott lesz, ahol a halak kutakodnak: a kosár és etetőanyag közepén.

A mostani horgászatom során úgy vettem észre érdemesebb lenne egy kicsivel hosszabb előkére és kisebb horogra váltani. Az új előke 90 centi hosszú lett (a korábbi 70-nel szemben), a horog pedig 16-os. A változtatás után kevesebb volt a rontott kapás, a horgászat végére pedig jött egy kicsivel nagyobb, kb. fél kilós dévér is, amit már érdemesebb volt meríteni.

Őt követte egy sneci majd egyszer csak megszűntek a kapások. Épp azon tanakodtam, hogy nemsokára úgyis mennem kell, de azért a maradék fél órára jó lenne kitalálni valamit, amikor egy jókora rablás jelezte, hogy van itt más is, aki a keszegeimre pályázik.

A horgászat eredménye

Ugyan nem sokat voltam a parton (kicsivel több, mint két óra) és a horgászat eleje nem volt zökkenőmentes, mégis egy élvezetes pecában volt részem, több mint egy tucat keszegfélével a 10 dekástól a fél kilósig.

A végén felraktam megint egy kukoricát dupla vagy semmi alapon és nagyon lassan kezdtem összepakolni úgy, hogy a bot és a merítő maradt legutoljára. Mindig ezt csinálom. Várok a végsőkig a bot kiszedésével, pedig mindössze két olyan alkalom volt, hogy az utolsó percben jött egy ponty.

Ha csak egy örömhorgászatra vágyok, akkor tavasz végén és nyár elején is bejön ez a sűrűn-dobálós pickerbotos horgászat. Ahogy melegszik a víz, úgy érdemes növelni az etetőanyag mennyiségét, a laktatósságát és esetleg sűríteni a dobások számát.

Ugyan még nagyon a tavasz elején járunk, a napsütés hatására a kocsiban augusztusi hangulat volt. Reggel még fűtöttem, hazafelé már hűtést kapcsoltam. Összességében nem volt rossz peca, így jókedvűen siettem hazafelé kis családomhoz, akik egy finom ebéddel és behűtött sörrel vártak.

Kapcsolódó másik írásom a témában: A föld használata