Anno még szívinfarktusom után egy letargikus hangulatomban elszóltam magam unokatestvérem, Péter előtt, hogy addig nem akarok meghalni még nem fogok csukát. Álmaim hala ez az agresszívnek titulált kroki. Lenyűgözött mindig is a megjelenése, életmódja. Peti le is vitt egyszer magával pergetni s meg is foghattam életem első csukáját, amiért még most is hálás vagyok Neki. El is ültette bennem ezzel a pergetés iránti szeretetet amiért a pénztárcám már nem olyan hálás 😀

Egy kis csatorna az út szélén. Tetszetős. Pont jó volt egy rapid pecára. Bár elég csendes volt a víz. A szél arra part felé fújt ahol álltam, tehát a szagom nem érezhette meg a vad. Igazság szerint nem az első pergetésem itt, s tudtam jól, hogy csak a két oldalt lévő gaz s nád az amiben elakadhatok. A fenék tiszta, füves olykor iszapos.

Meleg volt. Tűzött a nap. De én csak dobáltam a fa és műanyag halakat a vízbe. De semmi. Rá se bagóztak a fenevadak. Szokatlanul csendes volt a víz. Amit csak az én halaim csobbanása tört meg. Sehol egy balin rablás, vagy snecik szétugrása. Kicsit le is hangolt. Felraktam egy új szerzeményt egy Husky Jerket. Igazán élethű. Olyannyira, ha lassan tekertem a kishalak követték. Majd furán úszkáltak össze – vissza mikor kiemeltem. Majd ellibbentek. Következőre s következőre is jöttek utána. De csak ők. Senki más.

Gondoltam kipróbálom a talált wobblert (Rapala DT- 4 Silver). Első dobásom a csatorna közepén csobbant. Közepes sebességgel kivontattam, s éreztem, hogy meg – meg túrja az iszapot. Következőre egy jól sikerült dobással a nádfaltól körülbelül 70 – 80 cm-re csobban tőlem olyan 15-17 m-re. Büszkén mosolyogtam egyet, hogy milyen szerencsés dobás volt. Elkezdtem vontatni meg – meg állva kicsit belehúztam éppen csak a spiccel. S ekkor a bot elkezdett kerekbe hajlani. Majd a damil kitört a csatorna közepe fele. Fékem felvisított. Direkt lazábbra engedve pergetek, hogy ne okozzak nagy sérüléseket a halban (mármint ha fognék is mert azért az nem túl gyakori). Csak úgy vitte a damilt. Meg sem akart állni még el nem érte a másik oldalt. Ok ez kb. 6 m lehetett, s nem túl sok idő. Majd megfordult s elkezdett távolodni tőlem. Az orsóról meg csak lopta a fonott zsinórt. Hiába is tekertem a felkapókart a hal csak ment. Ismét befordult s elindult felém. Vadul tekertem az orsót, hogy feszes maradjon a damilom. Majd megtorpant, mint aki visszatért az eredeti helyére. Ekkor elkezdett emelkedni. S ekkor pillantottam meg először, de abban a pillanatban, hogy megcsillant rajta a nap máris ismét lement a csatorna fenekéig. Rángatta a botot, mint amikor a törpe viszi a gilisztát, csak kicsit erősebben, de szerencsére jól dolgozott a nemrég vásárolt bot s az orsó is szépen lekövette az eseményeket. Ekkor hirtelen elindul felfele. Majd ismét megállt a víz felszíne közelébe. Hirtelen nekiindult, majd ki tépte a kezemből a botot, s felugrott rázva a fejét. Komolyan mintha lassítva történt volna úgy emlékszem rá. Majd visszacsobbanás után ismét felugrott. Lábaim reszkettek, verejték csorgott le a homlokomon. Aztán végre a part közelbe ért. Amint közeledtem felé ismét megugrott, de már nem olyan nagyot, s a bot vissza is tartotta.

Nagy küzdelem volt ez kettőnk között. Persze nem sok esélye volt szegénynek, mert azért elég erős felszereléssel volt dolga, s csalit is torokra vette. Így ügyetlenségemen túl is sikerült kezembe emelni ezt a gyönyörű teremtést. Életem csukája. S életem fárasztása volt ez, így hogy ki is ugrott a vízből. Mindketten elfáradtunk, s mégis hevesen dobogott a szívünk. Így egy gyors horogszabadítás, sebfertőtlenítés 2 fotó s mehetett is az útjára. Remélem nemsokára ismét zavarja a többi fehér halat.

Egy 64 cm (orrcsúcstól faroktőig) csukával randiztam. Súlyt nem mértem, mert féltem sokat lesz a parton a nagy küzdelem után. Inkább hamar visszaengedtem. Persze tudom nem egy gigász, de az élmény az volt. Számomra legalábbis.