Nők horgászbottal

Interjú Demeter Edinával

Nem az első és remélhetőleg nem is az utolsó interjúm. Alanyaim nem szerepelnek mindennap az újságok címlapjain, történetük viszont érdekes, olvasmányos vagy épp tanulságos, szórakoztató. Mai vendégem többször mesélt már történeteket horgászataival kapcsolatban, így arra gondoltam, mikrofonvégre csalom és az elhangzottakat itt az oldalon is megörökítjük.

  • Először is köszönöm, hogy időt szántál ránk. Mesélj először egy kicsit magadról, illetve hogyan ismerkedtél meg a horgászattal?

Erre a kérdésre mindig nagyon szívesen válaszolok, mert eszembe juttatja a gyermekkoromat, ugyanis egészen odáig nyúlik vissza a történetem. Nagyszüleimnél Balatonkenesén töltöttem minden létező hétvégét és szünidőt amit csak lehetett, így már egészen pici koromban barátságot kötöttem a vízzel. A legelső emlékem ami konkrétan halfogással kapcsolatos, az az, amikor a parti köveken bukdácsolva követtem egy snecirajt azzal a szándékkal, hogy egyet zsákmányul ejtsek. A két kezem volt az egyetlen bevethető eszköz, de kitartó próbálkozásaim ellenére kudarcot vallottam. A kis csillogó hátú küszök sorra léptek meg előlem, és incselkedve lubickoltak a hínármező előtt. Már akkor sem voltam az aki könnyen megfutamodik, így haditervet készítettem. Édesanyám gondosan elcsomagolt elemózsiás zacskóját megfelelőnek találtam,, így gyorsan kiürítve azt, már robogtam is vissza a térdig erő vízhez. A zacskót alámerítettem, majd feszült várakozás kezdődött… Tényleg izgultam! Bár nem volt tudatos, de a zacskó alján maradt kenyérmorzsák valóban tették a dolgukat és csakhamar néhány ezüsthátú a szájához úszott. Hirtelen mozdulattal kikaptam a vízből és félig csukott szemmel odapillantottam, de alig hittem el amit látok, egy halacskát sikerült foglyul ejetenem!!! Nekem, egyes egyedül!!!! Rohantam és boldogan mutattam a parton mindenkinek a zsákmányt, azonban ahhoz kétség sem férhetett, hogy a lehető leghamarabb visszakerüljön a vízbe. Itt dőlt el, hogy nekem és a halaknak valamilyen módon dolgunk van egymással, így néhány nap múlva már az első zsebpecával a kezemben indultam a mólóhoz “horgászni” mint a nagyok.

  • Az első élmény mindig meghatározó. A következő az lenne, hogy hogyan tovább, illetve volt-e segítséged, társad, aki megmutatta mit hogyan.

A gyermeki próbálkozásaim az iskola és egyéb elfoglaltságok mellett inkább csak esetlen ügyetlenkedés szintjén maradt, de ami igazán elmélyítette a horgászat iránti vonzódásomat, az egy 16 éves korom körül történt szerelem volt. Az ő édesapja igazi pecás volt, tőle tanultam mindent, amiért a mai napig hálás vagyok, mert olyan türelemmel mutatta újra és újra órákon át a horgászat csínját-bínját, hogy esély sem volt nem egy életre megtanulni. Leginkább a Dunavölgyi főcsatorna szolgált a következő 5 évben az elég gyakori horgászataim helyszínéül. Évszaktól függetlenül kint ültem a parton és amit csak tudtam kipróbáltam. Ahogy több és több tapasztalatot szereztem, úgy nőtt az igény a kicsit jobb bot, kicsit csendesebb orsó iránt. Ekkor már megszállottan vásároltam a horgász újságokat, és sikeresen túljutottam a horgászvizsgán is. A kedvenc helyem az akkor még Carpoligia néven működő horgászbolt volt. Egyik alkalommal oda betérve személyesen is volt alkalmam találkozni Walter Tamással, ami nekem hatalmas élmény volt, és egy kis beszélgetés után elhangzott a kérdés ami azt hiszem véglegesen megpecsételte a sorsom -“Nem volna kedved itt dolgozni?” Sok mindent elhalványított az idő, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy a kérdés befejezése előtt már rá is vágtam a választ – “deeeeeee!”Innentől csak a horgászat körül forgott az életem. Érdekes emberek, mesés horgászcuccok vettek körül minden nap. A tudás anélkül szivárgott a fejembe, hogy észrevettem volna. Hihetetlen élmény volt. 

  • Hány éves voltál, mikor Tamással találkoztál? Illetve jól értem, hogy bementél egy boltba, ott volt Tamás és egy találkozás után ott helyben megkérdezte, hogy nem volna-e kedved ott dolgozni? Ez valami mesébe illő.


Nekem is meseszerű volt akkor és most visszatekintve is. Azért is, mert most szembesültem azzal, hogy ha a peca nem formálja az életem korai szakaszát, akkor most mennyivel másabb ember lennék, mennyi minden maradt volna ki, mennyi élménnyel lennék szegényebb és mennyi pénzzel gazdagabb 🤣🤣🤣 persze csak viccelek…. Pontosan így történt, bementem, beszélgettünk miközben ő hozta az új árut és feltette a nagy kérdést. Ugye milyen hihetetlen? 20 éves voltam ekkor és teljes munkaidőben szerethettem a hobbim így, sőt a munka révén eljuthattam nagy kiállításokra, és a kulisszák mögött lehetőségem volt megismerni a horgászat nagyjait is. Nekem hatalmas élmények ezek, mert mindig is tiszteltem a versenyhorgászokat a kitartásukért és az elhivatottságukért. Én magam csak a horgászat öröme és a természet szeretete miatt jártam ki a partra, versenyzői ambícióim nem voltak annak ellenére, hogy csodálattal néztem őket. Akkor változott meg minden amikor ismét Balatonra kerültem és elkezdtem felfedezni a környékbeli tavakat. Ekkor kerültem egy Egyesület látókörébe. 

  • Ha jól tudom, akkor egy ével lett korábban Tamás világbajnok, ugye? Tényleg elképesztő. Mennyi ideig dolgozhattál nála? Biztos van rengeteg érdekes és jó történeted abból az időszakból.

Igen, így van, ezért is volt tulajdonképpen megtiszteltetés a felkérés. Sosem felejtem el a bolt illatát és a rengeteg serleget ami a vitrinek tetején sorakozott. Akaratlanul is felsóhajt aki látja, és magában azért azt kívánja, hogy bárcsak ő is egyszer…. Mert megnyerni egy versenyt jó, mert egy kicsit mindenki vágyik elismerésre, egy kicsit mindenki szeretne jobb lenni. Azt hittem ez csak álom marad, de erre később visszatérünk még. Vicces történet rengeteg van, a zsemlét kereső nénitől a pulton rendezett csontifutamokon át egészen az őrült karácsonyi hajtásig. Erről könyvet lehetne írni, annyi minden történt abban a körülbelül másfél évben amíg ott dolgoztam. Érdekes találkozásban szinte minden nap volt részem, de ami nagyon megmaradt az az egyik FeHoVa kiállításon történt. Hamar végeztünk az előkészületekkel így kicsit Tamással tartottam amíg Ő körbeköszönt. Sok sok neves horgásszal sikerült találkozni, mégis Erdei Attila volt az akivel azonnal szóba elegyedtünk és mint régi ismerősök társalogtunk horgászfortélyokról. Egy pillanatra fontosnak éreztem magam, és ez akkor nagyon sokat jelentett. 

  • Ha jól értem költözés miatt maradt abba a munka? Illetve említetted a versenyzést. Hogy talált meg az egyesület versenyzési céllal? Milyen eredményeid voltak, milyen módszerrel?


Igen, a nagyszüleim halála után úgy gondoltuk, hogy Kenesére költözünk, így a következő pár évben csak a horgászatnak éltem. Anyukám volt a partnerem benne, mindenhová együtt mentünk. Nem túlzás ha azt állítom, hogy minden nap másik vízen horgásztam. Rengeteg szuper tavat próbáltam ki, de 2 olyan hely maradt ahova mindig visszahúzott a szívem. Az egyik a Várpalotai Nagybivalyos horgásztó volt, a másik pedig az Aranyponty Horgászcentrum Örspusztán. Az előbbi helyen történt, hogy egy kisebb társaság beszélgetett a halőrház mellett amikor a horgászat végeztével az engedélyemre várakozva valahogy szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy egy egyesületi horgászversenyre készülnek fel éppen, ahol a lány csapat versenyzőtárs nélkül maradt. Mire észbe kaptam, gyakorlatilag be voltam szervezve az egy héttel később rendezett megmérettetésre. Egy alkalommal tudtam az esemény előtt azon a tavon horgászni ahol majd a verseny megrendezésre került így túl nagy helyismeretet sem, de úgy semmi egyéb tapasztalatot sem sikerült szerezzek a helyről. A versenyengedélyem is a verseny napján készült el, mondhatni az utolsó pillanatban. A felszereléseim tökéletesen alkalmatlanok voltak egy komoly horgászathoz, legalábbis ahogy a versenytársaim profi cuccait néztem. Mindenki pakolta ki a a botokat szépen sorban, egy egy ember minimum 5-6-ot. Nekem egyetlen egy matchbotom volt, az első tulajdonképpen amit még a Tamásnál vettem, egy Maver Runner Match (ez a bot végig is kísért mindenhol és a mai napig is kizárólag vele pecázom)

Ez volt minden amit használtam, és addig a napig tökéletesen biztos is voltam benne hogy elég. Ott már nem voltam. Kellemetlenül éreztem magam, féltem és az egész helyzet olyan idegen volt nekem, bevallom egyáltalán nem élveztem. Sikerült a második helyen végezzen a csapat, így egy ezüstérem azért feledtette a korábbi érzéseket. Néhány héttel később került megrendezésre a megyei női és férfi egyéni verseny, ahol szintén indultam. Igen, ugyanígy egy szál bottal és az én kis alap Milo versenyládámmal. Kevésbé izgultam, mert biztos voltam benne, hogy esélyem sincs. Mindenhol szponzori zászlók lobogtak a versenyzők mögött, mindenki pólóján látni lehetett, hogy milyen nagy márkák neve alatt horgásznak, és általában 3-4 szurkoló is akadt körülöttük. Mögöttem ott állt anyukám és tudom, hogy senkinek sem szurkoltak akkor annyira mint nekem. Az első fél órában leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a többiek sorra húzzák a keszeget, amíg nálam még Kapás sincs. Össze vissza dobáltam mindenfelé zavaromban, kapkodtam, aztán feladtam, és úgy voltam vele, hogy akkor horgászok csak pusztán élvezetből, ha már ekképp alakult. Feltettem egy szem kukoricát és a parttól néhány méterre a nádhasadék széléhez dobtam. Azonnal Kapás és egy szép pontyot szákoltam. Majd újabb dobás,ismét egy ponty, aztán egy újabb és újabb mire észbe kaptam mögöttem állt egy kisebb tömeg. Egyáltalán nem reméltem, hogy helyezést érek el, de a végén nagyon élveztem az egészet. Az eredményhirdetéskor is nyugodtan beszélgettem a mellettem állóval, de aztán hirtelen meghallottam a nevemet. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok hirtelen, vagy hogy mégis mit kellene csináljak. Aztán valaki hátulról irányba lökött és gratulációk közepette megkaptam a serleget, melyen az állt, hogy  Megyei egyéni horgászverseny  női kategória 1. Helyezés 2006….Ez volt számomra a legnagyobb eredmény…. Azonban a profi egyesületi versenyzés nem volt az én világom, egyszerűen nekem nem ezt jelentette a peca. Nem is horgásztam többé ilyen jellegű versenyeken, viszont az Örspusztán rendezett házi versenyekért rajongtam és szinte mindegyiken indultam is. 

  • Ha jól emlékszem korábbi beszélgetéseinkből, Őrspusztán is volt egy igazán emlékezetes verseny. Mesélj erről, kérlek!

Általában állandó csapat mérte össze magát itt, bár az éppen aznap odatévedt horgászok közül is kedvet kaptak néhányan, úgyhogy egész szép számmal gyűltünk össze minden alkalommal. Az alapcsapat tagjai között minden verseny előtt ment a heccelés, amolyan esélylatolgatás, no meg mindenki igyekezett megtudni, hogy a másik milyen titkos tervvel érkezett. Ezeken a kupákon nők és férfiak is horgászhattak, így mindenki mindenki vetélytársa volt, nem voltak külön kategóriák. Egyik verseny alkalmával egy olyan helyet húztam ahol rendszeres volt a betlizés, és mellettem ráadásul egy magát profinak tartó, igen nagyképű srác ült, vagyis minden adott volt egy csúnya vereséghez. Mindössze 4 órát pecazhattunk, nem volt második forduló, nem volt helycsere. Elkezdődött a verseny, próbáltam a helyet feltérképezni, de se törést nem találtam, sem pedig egy méternél mélyebb vizet. A mellettem ülő “profi”, kárászokat aprított szép számmal, és egy 2 kiló körüli pontyot is zsákmányolt, míg nálam csak az üres szák karikái ( meg a versenytársam) röhögtek rám a vízből. A verseny első felében egy árva keszeget sem sikerült fogni, viszont feltűnt, hogy tőlem balra úgy 10 méterre van egy úszó nádsziget, ami időközben megfeneklett valami akadón és mintha mozgást látnék körülötte. Veszteni való híján odadobtam, és megszórtam némi kukoricával. Csakhamar akkora Kapásom volt, hogy majdnem kitépte a kezemből a botot és az izgalmas fárasztás végén egy 3 kiló körüli ponytot sikerült szákba terelni. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a korábbi egyesületi versenyhez, de nem volt időm ezen mélázni mert beindult a gépezet, az úszónak nem volt ideje többé beállni, már húzta is a hal. Annyi időm nem volt, hogy az előkét lecseréljem pedig egy jókora csomó volt már rajta, illetve iszonyatos módon hullámos volt a rengeteg haltól. Azért azt szemmel tartottam mi történik a szomszédban. A srác aki az első három órában minden bizonnyal jó eséllyel pályázott az első helyre, most a ládáján állva hangosan szitkozódva figyeli az ámokfutásom, majd egy határozott mozdulattal a fején táncoló sapkát a földhöz vágja. Pár pillanattal később a verseny végét jelző duda is megszólalt, amit ő egy sokkal hangosabb káromkodással nyugtázott. Fájtak a karjaim, zsongott a fejem a sok izgalomtól amit az utolsó óra tartogatott. Mivel az első helyen ültem, nálam kezdték a mérlegelést. Megfogtam a szákot, de nem tudtam partra húzni, azt hittem beleakadt valamibe, ezért a bírák látva a bénázásomat a segítségemre siettek és ketten emelték ki a szákot, ami ígéretesen pöffeszkedett. Két részletben sikerült csak le mérlegelni, a végeredmény pedig 49 kiló hal volt. A srác mellettem már meg sem próbált vidámnak tűnni, idegesen dobálta a halakat a vödörbe. 25 kilóval mutatott kevesebbet a mérleg. Ez a verseny volt a kedvencem, és nem is a győzelem miatt, hanem mert éppen arra tanított, hogy ne becsüljem alá a helyzetet, minden meg tud változni egy szempillantás alatt mindegy, hogy éppen nyerésre vagy vesztésre állunk az adott helyzetben. Később olvastam is egy ide illő mondást: – Az a szép az életben, hogy bármi megtörténhet és az a rossz, hogy meg is történik….. 

  • A versenyző pályád után is tudtál időd szakítani a horgászatra?

Az idő múlásával és a kötelezettségek megjelenésével együtt sajnos nem tudtam már annyit vízparton lenni mint azelőtt, de a horgászat azóta is szerelmem, minthogy várandósan is, majd a pár hónapos kislányommal is üldöztem a halakat. Az életem most vett nagyobb fordulatot azzal, hogy külföldre költöztem, de a víz és a peca mindig megtalált eddig is és most is, így óriási szerencsémre lehetőségem adódik tengeren is kipróbálni magam. Jó kalandnak ígérkezik….

  • Ez izgalmasan hangzik. Köszönöm szépen a beszélgetést. Azt hiszem az olvasók nevében is mondhatom, hogy még szívesen hallgatnánk élményeidet, illetve a tengeri horgászatról is szívesen látunk majd képeket, netán irományt. Végezetül csak annyi kérdésem lenne, hogy mit üzennél a mai fiatalságnak, hölgy társaidnak, miért lenne érdemes kipróbálni a horgászatot, miért lehet ez egy szerelem?

Én köszönöm a lehetőséget. Remélem, hogy a híres pecamázlim ide is követett és lesz miről meséljek. A mostani fiatalok sokkal inkább sikerorientált világban fognak felnőni, sokszor irreális elvárásokkal néznek majd szembe, és sokkal nehezebben fogják tudni megélni azokat a hétköznapi dolgokat amik nekünk még természetesek voltak. Azt gondolom, hogy a természetben járva minden a helyére kerül, könnyű meglátni az élet egyensúlyát, így egy picit erőt meríteni a mindennapok zűrzavarához. A horgászat türelmet és alázatot tanít, hogy jobbak akarjunk lenni, nem feltétlenül másoknál, hanem annál az embernél akik tegnap mi magunk voltunk.

  • Kívánom, hogy kísérjen el pecamázlid és folytatódjon tovább mesebeli történeted. Végül mutatok az olvasóknak egy pár “trófeát” a múltból.

Vélemény, hozzászólás?