Pergetés. Nagyon vegyes érzésekkel tekintek rá. Hogy sportos módszer affelöl semmi kétség, hiszen mozgásban van az ember, nem csak tesped a fotelban. Ismerkedésem a pergetéssel ott kezdődött, amikor Délegyházán találkoztunk Jani bácsival. 11-12 éves lehettem. Odajött mellénk dobálni, miközben mi kárászokra vadásztunk úszós bottal. Rögtön felkeltette érdeklődésünket, hogy vajon mit csinálhat. Kihúztuk a cájgot és néztük, ahogy bedob és kihúz. Fehér twisterrel horgászott, amit a közelben lévő „Tamás” boltban vett. Elmondása alapján kettőt jobbra, kettő balra, egyet előre és ha nincs hal, mehetünk is tovább. Ha van ott hal, akkor azt a twistert tuti elkapja. Kalapált ő még saját kezűleg villantókat is, azzal fogta a nagyobbakat.

Amíg ott dobált mellettünk, nem fogott semmit, de olyannyira „beizgágultunk”, hogy hazavittük az úszós cuccot és mentünk Tamáshoz twisterért. Vissza a partra, Peti barátom dob először. Egyszer csak karikába hajlik a régi tömör üvegbotja, mert valami eszméletlenül elkapta a twistert. Az orsó fékjének lazításával nem sokat foglalkozott Peti. Húzta-húzta ahogy csak tudta. Aztán a parttól egy méterre feljött a felszínre az ismeretlen ellenfél, szaltózott egyet, majd tovatűnt. Akkor tudatosodott bennünk a drótelőke fontossága. Bár nem szeretek nagyot mondani, de állítom, hogy az a csuka csak egy kicsivel volt kisebb, mint én. Soha életemben nem láttam még akkorát. Valószinűleg meg se mertem volna fogni. tényleg hatalmas volt.

Az itteni kép nagyjából 1-2 évvel az ominózus esemény után készülhetett. A túlparton az első lejárónál volt a nagy fogás. Akkoriban jó hely volt, csakúgy mint a bal oldalon látható stégek.

Utána még sokszor próbálkoztunk, de csak kisebbek jöttek 30-50cm között. Ha kevés idő volt a pecára, akkor pergetni mentem. Többnyire körforgő volt a nyerő, de akadt jelentkező twisterre és támolygóra is. Akkoriban jó víz volt. A legjobb helyek viszonylag jó százalékban adták a csukát.

Egy idő után egyre kevesebbszer pergettem és hosszú évek teltek el, mire újra elővettem a villantókat. Már felnőtt, dolgozó ember voltam. De hal az nem jött évekig egyszer sem és semmire sem. Délegyházát már habosra pergették ez idő alatt, úgyhogy oda nem érdemes menni. Próbálkoztam az RSD-n, a csatornákon, de semmi. Nem értettem, miért, hiszen mindent ugyanúgy csináltam, gondoltam én. De ami a legrosszabb, hogy amikor egy szép őszi délutánon vagy egy nyári hajnalon pergetéssel töltöm az időt, akkor az az érzésem volt, hogy elpazarlom a kevés lehetőségek egyikét, amit a pecára szánok. A rengeteg értelmetlennek tűnő dobás közben bosszankodom, hogy miért is nem horgászok inkább ahelyett, hogy itt csapkodom a vizet. Ráadásul semmi hasznos szakirodalmat nem találtam. Kivétel ez alól Bokor Károly könyve “A magyarországi ragadozó halak horgászata”-ról.

Idén ősszel megint kedvet kaptam egy próbához. Egy kicsit másképp közelítettem meg a dolgot:

• olvasás helyett inkább megkérdezek 1-2 megbízható ismerőst, aki rendszeresen halat is fog. Tőlük érdeklődöm a helyekről, csalikról.
• elsődleges szempont az időjárási körülmények figyelembe vétele és az, hogy hol szeretnek lenni a halak, mit keressek a vízparton, mire figyeljek. Nem az a fontos, hogy nekem kényelmes legyen, hanem hogy hol lehet a hal.
• és ami még fontosabb: megérzésekre hallgatok, abból még nem sok bajom volt.

Így történt, hogy a Soroksári Dunához látogattam el. Két bottal mentem: egy erősebb csukázóval és egy finomabb pálcával sügérre.

Első alkalommal inkább csak terepszemle volt. Sok és sokféle hal megfordul ott, de nem mindegyikre ugyanúgy kell vadászni. Rengeteg volt a balinrablás. Nekik gyorsan kell tekerni. Ugyanakkor hallottam hírét csukának, nekik inkább a sérült halat imitálom. Azt is sejtettem, hogy sügér is van, nekik a kis körforgő vagy gumicsalik lesznek a jók. Arra jutottam végül, hogy a legközelebbi alkalommal csak egy halra fogok koncentrálni. A sügérre esett a választásom. Felszerelésem nem egy mai darab, de nekem nagyon tetszik. Egy 160cm hosszú két részes tömör üvegbot vékony spiccel és egy 90-es évekbeli Silstar hátsófékes orsó. A bot remekül lőtte az apró csalikat is. A spicc egyszerre volt feszes és hajlékony. Az orsó gyors áttételének köszönhetően pedig jól lehetett játszani a vontatási sebességgel. A csali egy 2-es körforgó volt (a képen egy másik van, az nem volt nyerő). Még ifjúkoromban vettem a Decathlonban. Erre rámozdulhat csuka is, balin is, sügér is.

Dobásnál arra ügyeltem, hogy valami mellett húzzam el a csalit: parti kövezés, nádas, hínár, stb. Régi tapasztalatok alapján innen megbújva rontottak rá a ragadozók.

Azt mondják a körforgó a lusták fegyvere, mert csak tekerni kell. Nem feltétlenül értek egyet, mert itt is fontos szerepe van a sebesség variálásának. Sok esetben akkor támadt a sügér, csuka, mikor lassítottam vagy megállítottam 1-1 másodpercre a villantót. Azt is szokták mondani, hogy csak a legutolsó pillanatban vegyem ki a csalit, mert bármikor rárabolhat, sőt hosszan követhetik a csalit.

Hát én húztam, húztam lelkesen, de sose volt még ilyen élményem. Egészen mostanáig. Volt egy sejtésem, hogy a parti nagy kövek közelében megbújhatnak a sügerek, ezért mielőtt kivettem volna, lassítottam a tempón, a kanál még forgott, de már nem olyan gyorsan és szinte a partig húztam. No egyszer egy ilyen lassításnál a part előtt 1-2m-rel látom ám, hogy az opálos vízből a semmiből egyszer csak előbukkan egy hal a mélyből, kitátja nagy száját, benyeli a csalit és eltűnik vele. Eddig csak amerikai feketesügeres videókban láttam ilyet, de így élőben ezt megtapasztalni olyan élményt adott, aminek még sokáig hatása alatt voltam. Először fel se fogtam mi történt, csak annyit értettem meg az egészből, hogy valami ellopta a csalimat és „hékás, kérem vissza!” Aztán mikor görbül a bot és még az orsó fékje is megszólal, na akkor tértem csak magamhoz, hogy „basszus ez egy hal volt!”.

Fogtam régebben is szép sügeret, de sose láttam, amint elkapja a csalit. Ez valami fantasztikus élmény volt.

És ami igazán szép a pergetésben, hogy itt nem a mennyiség számít. Lehet hogy csak sokadik dobásra lesz valami, de simán benne van, hogy rögtön elsőre. Minden dobásban ott van az izgalom, hogy „na most, na most, hátha”. Persze megvan ez a többi módszernél is, de jellemzően várni kell a legtöbb esetben és csak ritkán van olyan, hogy placcsanáskor vagy bedobás után pár másodperc múlva jön a hal, ami egyébként elég sokféle lehet.

A pergetés olyan, hogy akár néhány dobásnak is van értelme. Se úszózni, se fenekezni nem álok neki, ha nincs rá legalább 3, de inkább 4 órám.

És ami még jobb, hogy kevés cucc kell hozzá, amit bármikor csak úgy felkapok és már megyek is. Ez a sügér is egy rövid szabad délután áldozata volt. Utána még jött egy kisebb is gumicsalira. Aztán valami bulizós motorcsónak mérföldekre elzavart minden halat a környékről, így én is hazaindultam.

Ilyen jó élmények hatásásra már nem érzem felesleges dobálásnak vagy időpazarlásnak a pergetést és remélem, hogy a következő alkalommal már más halak fogásáról is be tudok számolni.