1. rész

A szabadságom sem telik eseménytelenül, a szabadidő eltöltésében társamul szegődött két régi barát, nevezetesen Mr. Fred Crouch és Mr. Edgar Sealey. Először látták a Balatont és az övcsatornát, mondhatnók rútul szerelembe estek a tájékkal. 

Az elképzelés az volt, hogy egy nyugodt, tökleveles, szivarozós úszózással heverjük ki az elmúlt hónapok fáradalmait. Nem baj, ha nincs sok hal, az “ottlevés” a lényeg, a természet adta örömök bekebelezése. 

A Nyugati-övcsatornán találtam is tetszetős szakaszokat, tele töklevéllel, náddal. A “tökéletes tökleveles”! 

Kezdetben csonticsokorral fedeztem fel a környék lakóit, fürge bodorkák tették tiszteletüket. Csendesen etettem közben, csontival, csemegekukoricával, remélvén, hogy az aprónép felveri a ” nagyobb szomszédokat ” is. 

Alkonyatkor csemegekukoricára váltottam, az eredmény nem maradt el a tökleveles szélében. A Kapitány István – tól kapott kézműves úszó finom oldalazással haladt a levelek felé, bevágás után tenyeres kárász örvendeztetett meg.

Az úszó táncát szerencsére többször láthattuk, együtt örültünk angol barátaimmal. Az utolsó alkonyi fényeknél, amikor már a “vacsoracsillag” is kigyúlt, az úszó utolsó táncába kezdett. Alaposan megtáncoltatta a tökleveles népét a csodaszép pikkelyes ponty. A tánc után mindannyian a stégen pihegtünk, majd kezet, pardon uszonyt ráztunk és a távoli viszontlátás reményében búcsút vettünk egymástól. Elégedetten dőltünk hátra az angol sporttársakkal. 

“Na, ilyen egy vadvíz mifelénk! ” – mondtam, majd halk gyufasercenéssel meggyújtottam győzelmi szivaromat. 

Az úszó táncát a füst különös játéka váltotta fel a nyári estében.

2. rész

Az ember a szokások rabja, tartja a mondás, egy bevált horgászhellyel kapcsolatban pedig mindez fokozottan igaz. Így én is visszatértem a “tökéletes töklevelesbe” angol sporttársaimmal. 

Gyermeki örömmel érkeztünk a csatorna partjára, Mr. Edgar Sealey és Mr. Fred Crouch majd kiugrottak izgalmukban a csomagtartóból. Persze, ilyenkor minden eltékozolt percért kár, minden felesleges forgalmi akadály, sor a horgászbolt kasszájánál a horgászidőből farag le súlyos perceket. 

A szokottnál nagyobb volt a nyüzsgés a Kékszalag hétvégéjén a csatorna partján is, de boldog örömmel konstatáltuk, hogy kedvenc helyünk szabad, csak ránk várt. Gyors kipakolás után halkan pergett a víz tetején a néhány marok csemegekukorica, minden a tervek szerint alakul. 

Közben az egyik szemközti stégen idősebb sporttárs telepedett le, kedvesen köszöntöttük egymást, ő pipára én szivarra gyújtottam, s csendesen vártuk az alkony történéseit. 

Az első kapásra nem is kellett túl sokat várni, a Kapitány István féle úszó ellentmondást nem tűrve merült alá a tökösben. Éreztem, komolyabb az érdeklődő, hiszen szép sprintet vágott le a levelek között. Nem sokkal később egy egészséges pikkelyes ponty landolt a merítőben. Idős sporttársammal összenéztünk, s megegyeztünk abban, hogy többet nem is kívánhatnék. Csodás hely, kedves pontyocska, remek szivar, mi kellhet még? 

A szákolás pillanatában népes csoport telepedett le a szemközti stégen, köszönés nélkül etetni kezdtek, harsányan nekikezdve a horgászatnak. 

A kaland után újabb kukoricaszemek merültek alá a tökleveles szélében, időnk még bőven volt a csillagok kigyúlásáig. Nem siettem, a potyka amúgy is hangoskodott, idő kellett a csapat visszatértéig. 

Időközben a szemközti “sporttársak” egyre nagyobb, s egyre közelebbi dobásokkal törték meg a víztető csendjét. Természetesen fenekeztek a mai kornak megfelelő felszereléssel. Semmi baj, nekem már megvolt a mai élmény, nyugodtan figyeltem az úszót. 

Kellett is a figyelem, hiszen hamarost ismét eltűnt a bóbita a látóhatárról. Gyors bevágás, megvan! Angol barátaim minden rezdülésében éreztem, komolyabb ellenállásba ütköztünk. Pikkelyes barátunk minden attrakciót bevetett, hol a tökösben szlalomozott, hol a csónak alá szaladt. A küzdelem erősen kétesélyes volt, a fogadóirodák a víz alatti félre adtak kisebb oddsot, a 0.18-as fő és a 0.16-os előkezsinórok miatt. Ám a türelem rózsát, jelen esetben pontyot terem! Gyönyörű tőponty pihegett a stégen, velem együtt. Idős sporttársam hangosan gratulált, közösen izgultuk végig a fárasztást. Néhány fotó, majd kíméletes visszaengedés következett. 

Időközben elkapok néhány beszédfoszlányt a szemközti stégről; “Á, ezek nem a fenéken esznek! (Dehogynem), ” Nincs nálam úszós cucc! “, ” Nem igaz! “… 

Miközben az élmény hatása alatt szórtam be a maradék kukoricát kedves barátaimnak, az én tökösöm szélében landolt a szemközti “gránát”. Majd mégegy. Alig fél méterre az etetett helyemtől. 

Szájszéli mosollyal gyújtottam meg a szivart, csináljátok csak, én már csak az ittlétet szeretném élvezni. Negyedórával később megunták, összecsomagoltak, és köszönés nélkül távoztak. 

Magunkra maradtunk az öreg Matulával, dohányfüstbe burkolózva űztük a szúnyogokat, rövid búcsúzás után hamarosan hazafelé kormányoztam az autó kerekét. 

A hazaúton ismét a Tátrai Band muzsikált a kocsiban, az első alkalommal a “Tökéletes Tökleveles” felfedezésekor az “Utazás az ismeretlenbe” című szám passzolt a hangulathoz, várván az új kalandokat, így a sokadik csatornapecán pedig már inkább a “Titkos szerelem” lesz a megfelelő. Nekem ez a tökleveles már a “Titkos szerelem, soha nem ér véget… “

És ez jól van így!

3. rész

Szeptember

Hát eljött. Megint. Idén sem marad el az ősz, a szüreti mulatságok, az újbor illata. Idén is örülni fogunk minden napsütéses órának, percnek. Minden vízparton töltött másodpercnek. 

A dolgom a Balaton partjára vezetett, adódott a lehetőség a “tökéletes tökleveles” felkeresésére.

Vajon mit mutat meg magából az ősz első napjaiban a tikkasztó nyári napok kedvenc horgászhelye? A szokásosnál korábban érkeztem, számolva a hamarabb elcsendesedő nappal, s ezúttal Apa is velem tartott. Ráfér a kikapcsolódás és az élmény az elmúlt nehéz hónapok után. Kényelmesen elhelyezkedtünk a szokott helyen, némi pellet és csemegekukorica törte meg a víztükröt, majd vártunk. Nem tudtam, mire számíthatok, a hőmérséklet majd a felére csökkent az elmúlt hetekben. A csatornapart továbbra is lenyűgöz, már csak néhány bátor fürdőző baktat az utcában, érezhető az utószezon. Megkezdődtek a házfelújítások is, a strandolók zsivaját felváltotta a flex visító hangja. Az égbolton seregélyrajok cikáznak, keresvén az érett szőlőültetvényeket. A szél is hajtogatja a nádat, ami már szárazabban zúg a szokásosnál. Az utolsó tomboló német fiatalok rohamozzák a partot, persze, nekik a 20 fok már kánikula. Lassan peregnek a késő délután percei, az úszó csak finom pöccintéseket jelez. Az apraja már megérkezett, gondolom a pelletet szedegetik, a kukorica még nagy nekik. Az első igazi kapás luft, valaki lelopta a csalit a kampóról. Nade, legalább van történés. Közben egy teknőctarka macska társamul szegődik, rútul érdeklődik a centrepines horgászat iránt. Az első halra már nem kell sokat várni, tenyeres ezüstkárász jelentkezik. No, már nem jöttünk hiába, halas fotó is készülhet. Persze sosem jövünk hiába, rossz kampózás nincs! Még a betli sem kudarc, az “ottlét” a lényeg. Újabb kukorica landol a tökös szélén, várakozunk tovább. 

“Csak 6 után fognak megindulni!” – mondom Apának, remélve, hogy a nyári tapasztalatok most is beigazolódnak. 

“Ismerik az órát? ” – hangzik a válasz. 

Ez már jó jel, humorizál. Csendesen élvezzük az alacsonyan sütő napot, a szél is alábbhagy. 

18:15, az úszó elmerül, bevágás után a “cájg” megindul, szerencsére a nyílt víz felé. 

“Ponty! Menetrendszerűen! ” – mondom boldogan, s próbálom gyeplőzni. Az először “mélyvízbe dobott” (persze, az ereszték 2 méter) Edgar Sealey Octofloat DeLuxe remek, feszes nádbot, meg sem kottyan neki a ramazuri. A Grice & Young Avon Royal centrepin pedig nem csak szép, precíz is. Remek kis páros, néhány perc múlva a szép kis töves már a merítőben fotóztatja magát. Hamarost útjára engedem, közösen örülünk Apával. 

Van még háromnegyed óránk, mostmár csak élvezzük a természetet. A maradék pellet és kukorica a tökösben landol, az utolsó szemet tűzöm fel a kampóra. A vízisí után nem várok semmit, biztosan szétszaladt a “ménes”. Beszélgetünk, szivarozunk, nézegetjük a képeket. Éppen az utóbbi pontyot mustráljuk a telefonon, amikor elindul a nádbot. A racsni kattan. Szerencsére a bot mellett állok, bevágni már nem is kell. A kis tengeralattjáró rútul megindul, a nádas és a tökleveles között cikázik. Időnként kimegy a nyílt vízre is, ott fárasztja magát. Közben csónakos horgászok csorognak a képbe, ők is figyelik, ahogy hajlik a nádbot. Tőponty ez is, de már a jobbik fajtából. Lassan fárad a koma, rövidülnek a tiszteletkörök, majd a merítőben landol ő is. Egészséges, szép pikkelyes, boldog örömmel fotózom, majd engedem vissza. 

“Hát, bántam volna, ha nem jövök! ” – mondja Apa, s látom az örömöt, az élményt, a felfrissülést a szemében. 

Hát nem csodálatos dolog a horgászat?

Fotók és szöveg: Szittnyai Zalán

Hasonló írások a témában: Egy jól sikerült keszegezés az RSD-n