Perzselő forróság volt odakint. Ha kiléptem a szobából, olyan volt, mintha fegyvertelenül párnacsatáztam volna az égiekkel, akik egy felforrósított dunnával csak arra várnak, hogy nyíljon az ajtó. Ott vannak készenlétben és figyelik, mikor jövök ki, aztán bumm! Nesze neked.

De akkor is inkább itt vagyok Délegyházán, mint Pesten. Ott még rosszabb lenne ez a meleg.

Már egy órája vagy talán két órája is ott döglőttem az emeleten. Nagypapám vagy a pincében szerelt valamit vagy a teraszon iszogatta a hűsítő fröccsöt azzal, aki épp arra járt és beköszönt. Ej, de jó is volt az a Szekszárdi Kékfrankos. Persze én csak éppen hogy megkóstolhattam azon a nyáron, amikor befejeztem az általános iskolát. Oltári nagymenőnek éreztem magam attól az egy teáskanáltól is: borozom, mint a felnőttek.

Ezen a meleg nyári napon unatkoztam. Nem is kicsit. Csak feküdtem az ágyon és azzal szórakoztam, hogy dobáltam egy kis gumilabdát a plafonhoz. Feldobom, elkapom, feldobom, óóó…elgurult…nem megyek érte. Valamit azért csak kellene csinálni…Nincs itt egy haverom se….menjek a tóhoz fürdeni? Nincs kedvem. A pecához meg meleg van. Még egy órát kéne várnom, mert kb 6-tól már elviselhető.

Szétnéztem az arzenálon, de a látvány nem volt túl biztató. Elfelejtettem, hogy a legutóbbi horgászat balszerencsés volt, és összegubancolva hagytam az unokatesómtól örökölt Hokév üvegbotokat. Mondjuk van egy órám felszerelni…de most nincs kedvem. Milyen jó is lenne, ha csak felkapnám a botot és mennék. Na az már más lenne.

Ettől a gondolattól egész fellelkesültem. Igen. felkapom és megyek. Gyúrok útközben egy kenyeret és mire a parthoz érek, már kész is a puha gyurma. De sajnos most szerelni kellett. Nagy nehezen rávettem magam a dologra. Felültem, de a sok fekvéstől szédelegtem, mintha kicsit többet is ittam volna abból a kékfrankosból. Na jó, csak nyugi Csaba, van még idő.

Magam mellé tettem az ágyra a botot, amin szénaboglyaként díszelgett az úszós szerelék. Kinyitottam a dobozom és az első, amit megláttam egy fehér twister volt. Hoppáááá! Hát ezt csak fel kell kötni, és kész is. Pergetni fogok!

Egy csapásra magamhoz tértem. Szinte újjászülettem. Nyoma sem volt a fáradtságnak, és a flegma unalomnak. Buzgón válogattam ki egy kisebb dobozba a pergetéshez szükséges csalikat, jigfejeket, drótelőkéket, fogót és ollót. Ezért szeretek pergetni: kevés cucc kell hozzá és akár az első dobásra jöhet valami. Volt is rá példa. Peti barátom legelső dobásával akasztott egy akkora dögöt, ami csak egy kicsivel volt kisebb nálunk. Drótelőke hiányában sajnos meglépett, de hárman is láttuk a szörnyet.

Ahogy szereltem a szobában, szinte nem is láttam mit csinálok, mert bárhová néztem, csak az a zöld krokodil lebegett előttem, amikor Peti felhúzta a felszínre és csapkodott, forgolódott. Mármint a hal, nem Peti.

De ez így nem mehet tovább, még nekimegyek valaminek.

Pár perc alatt kész voltam. Kinyitom az ajtót és bumm…képem csapott a meleg. Majdnem hanyatt is estem. De nem érdekelt. ha peca van, akkor peca van.

Lenyitottam a pincébe és szóltam.

• Papa, lemegyek a kiskettesre pergetni.
• Jól van Csabám, de sötétedésre gyere haza.
• Rendben!

Indultam. Egyik kezemben a bot és a doboz, a másikban a merítőháló. Rögtön lementem az első stégre, Jani bácsi stégjére. Ez a kiskettes sarkában volt. Sekély víz volt itt, a part mentén nádas. Ez a sarok fogós volt. A nádasban megbújtak a csukák. Volt olyan, hogy láttam, amint előbukkan és egy darabig követi a csalimat, majd elkapja és kezdődhet a tánc. Most is ebben bíztam.

Felszerelésem nem éppen csukás, de nagyon nem volt miből válogatni akkoriban. 2,4m hosszú két részes Kettner bot. 40-80g dobósúllyal. Vastag és merev volt, mint egy paradicsomkaró. Mégis menő volt, mert a környéken talán nekem volt egyedül karbon botom. Itt valaki vagy gyerek volt, vagy nyugdíjas. És mivel ez a két korosztály rendszerint együtt járt horgászni, így a felszerelésük is ugyanaz volt. tömör üvegbot, régi fém orsóval.

Nekem Eurostar VIP35 orsóm volt. Könnyű volt és hangtalan a tekerésnél. Még csapágy is volt benne. Nagyon menő cucc volt akkor és ott. Mindenki ki akarta próbálni.

Ezzel a szettel úszóztam, fenekeztem és pergettem. Igazi univerzális kombinációnak érztem.

Csaliból volt fehér twister, két körforgó és egy támolygó, amit Jani bácsi kalapált. Ezek voltak itt a nyerők. Gondoltam, ha ezekre nem jön semmi, akkor itt nincs hal.

A körforgóval kezdtem. Odadobtam a szomszéd stég lába elé. Onnan húztam el és a nádas előtt tekertem végig. Jól sikerült dobás volt. Kicsit rizikós. Néhány csalim már akad be a stég lábába vagy épp a nádasba. Vittem magammal mindig a csónaklakat kulcsát. Pont ahhoz a stéghez volt kikötve, ahonnan dobáltam. Ha valami beszakadt, akkor utánamentem. Szereztem a környéken egy vastag erős botot és azzal hajtottam, toltam magam. Evező ugyanis már nem fért volna el nálam. Nem kimondottan pergető felszerelés.

Most jó dobás volt. Le se vettem a szemem a csaliról. Éreztem, sőt szinte hallottam, ahogy rezeg a körforgó. Annyira rákoncentráltam, hogy minden más zajt kiszűrtem. Szívem a toromban dobogott. tekertem, tekertem és figyeltem, mikor csap le rá valaki. Vajon meglátom-e, megérzem-e, nem keverem össze egy akadóval? Amikor egészen közel volt már a csali és készültem kiszedni, akkor izgultam a legjobban. mi van, ha követi és most fog utána ugrani. Istenem, csak egyszer legyen egy ilyen kapás. Beszarás lenne.

Nem ugrott utána senki. de játszma újra elkezdődött. Minden egyes dobásnál újra átéltem ezt az izgalmat. Újra szurkoltam, újra kigúvad a szemem és újra lüktet a torkom. Minden húzásban ott az esély, ott a remény. Két dobás balra, kettő előre, kettő jobbra. Semmi. Jöhet a twister aztán a támolygó. A támolygót élveztem a legjobban. Igaz, hogy durung volt a bot, de mégis jó érzés volt táncoltatni, pöckölgetni. Elhittem, hogy egy-egy spiccrángatásnál én tudom utánozni a sérült halat és így még vonzóbb lesz. A twisternél és a körforgónál csak a sebességet változtattam vagy időnként megállítottam és újrahúztam. De a támolygó….na az volt az igazi játék.

Mentem tovább a következő stégre, ami szintén egy sarokban volt. Arra a stégre csak akkor mehettem rá, amikor nem volt otthon senki. A legjobb hely volt a kiskettesen. Bár ott ragadozót nem fogtam, kárászokban nem volt hiány. a stégtől balra egy földnyelv, ami elválasztotta a kiskettest a nagykettestől. Azon a földnyelven horgásztam a legtöbbet. Néha ezen az oldalon, néha meg a másikon. A stég és a földnyelv között nagy tavirózsamező terült el. Na itt biztos fogok, gondoltam magamban. Tökéletes hely. Ráadásul az idő se volt már olyan dögmeleg. Pont jó. Kishalakat láttam a stég előtt úszni. És ahol kishal van, ott ragadozó is.

Lehet, hogy ott volt, de a csalijaim nem érdekelték. Láttam nagy kárászokat is úszkálni. Mérgelődtem egy sort, hogy nincs nálam az úszós felszerelés, majd mérgelődés helyett továbbmentem a földnyelv első lejárójához, ahol Peti barátom azt a monstrumot fogta első dobására. Sose felejtem el. Bármikor, ha erre jövök pergetni, jobban izgulok, mint bárhol máshol. Általában ezt a helyet hagyom a végére. Itt aztán tényleg a lábam előtt is lehetnek. Egyszer még láttam is egy csukát a talpam alatt és megpróbáltam merítővel kiszedni…nem túl sok sikerrel.

Ahogy dobáltam, egyre inkább elfogott a csalódás. Már csak dobtam és húztam. Az összes tuti helyet végigpergettem és semmi.

Már épp indulni készültem, amikor a legkisebb körforgóra egy halacska elcsábult. Apró kis ütéseket éreztem a spiccen, mintha valaki az ajtón kopogna. A bot egy leheletnyit se görbült. Éreztem, ez valami kis hal lehet, nagy önbizalommal. Így is volt. Egy tenyérnyi sügér mentett meg a betlitől. Gyönyörű volt. Azok a tüskék, azok a vöröses úszók…festeni se lehetne szebbet. Be kell szerezzek egy lágyabb botot. Már gondolatban a bevásárlólistát kezdtem összeírni, majd megráztam a fejem: én most csukára megyek.

Mivel nem volt vödröm, így visszaengedtem. Pedig de finom lett volna….

Ha egy hal jött, akkor jön még egy, gondoltam. Körbenéztem, hogy hol érdemes még pergetni. A túlparton van egy nagy nádas. Mindkét oldalán stég. Szép dévéreket fogtam ott. Biztos van csuka is. Uccu neki.

Átvándoroltam és ugyanazzal az izgalommal kezdtem el pergetni, mint amikor a legelső stéghez érkeztem. De hogy micsoda látvány fogadott…Az a stég szembe volt a nappal.

Ezért nem horgásztam ott sose délután, csak hajnalban. Most viszont alkonyodott. A nap szembesütött, de nem sárgán, vakítóan, hanem olyan volt, mint valami gigantikusra hízott narancs. Vagy, mint valami óriási hőlégballon, ami lassan ereszkedik lefelé. Vagy, mint egy festő palettája, aki mindent összemázol narancsszínűre. Narancs volt a nádas, a bokor, a pólóm, a nadrágom, a villantóm. Csak ámuldoztam és nézelődtem. Tudtam, hogy szépen lassan elfogy a festéke a művész úrnak és hamarosan lehúzza műhelyében a sötétkék rolót.

Egy bordás kosaras fenekező készség csobbanása törte meg a nyugalmat, amit a szomszéd stégről Sanyi bácsi dobott be. Majd rám kiálltot. Szervusz Csabi!

Biccentettem felé, aztán dobtam én is….semmi…gondoltam, most türelmes leszek és addig dobálok itt, amíg hal nem lesz. Már vagy 20-szor elröpítettem a csalikat, amikor egyszer csak szemem sarkából megláttam Papát. Aki megkérdezte: „Mit fogtál, Csabám?”

Ugyan válaszoltam, hogy egy sügeret, de valójában az a kérdés azt jelentette, hogy „kiskunokám, nem ebben állapodtunk meg. Azt mondtad sötétedésre hazaérsz.”

Mert, ha már a Papa utánam jött, akkor annak már oka volt. És nem az, vagy nem csak az, hogy megérdeklődje mit fogtam.

• Menjünk Csabám! Hozzak valamit?
• Csak még egy dobást, papa!
• Sötétdik.
• igen, tudom. De csak még egy dobást, kérlek.

Pár másodpercig nem válaszolt, ami nála azt jelentette, hogy ő elindul és 5 perc múlva bezárja a kaput, ha bejöttem rajta, ha nem. Felnőtt fejjel eléggé elképzelhetetlen volt, hogy kizár, mégis elhittem és úgy voltam vele, hogy hoppá, itt nincs kecmec. Ha jobban belegondolok soha nem kellett engem fenyíteni. Volt olyan tekintélye, hogy elég volt az is, ha csak mondott valamit. Nem ellenkeztem.

Legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Jó.

Az engedékenységtől felbátorodva, azon filozofáltam, vajon kialkudjak-e 3 dobást az egy helyett….de nem, az már túl merész volt, így csak annyit mondtam.

• itt már dobáltam sokat. Viszont nézd, ott az a nagy tavirózsa a sarokban. Ott szeretnék még egyet dobni.
• Add ide a merítőt, majd én viszem.

Ez még jobban meglepett. Azt hittem nem lesz alku. De gyorsan odaadtam, mielőtt meggondolná magát és siettem a 20 méterrel arrébb lévő lejáróhoz. Nyári estéken azon a kis placcon szalonnát szoktak sütni. Most nem volt ott senki. Egyike volt a legjobb helyeknek. Balra a tó sarka, előttem 30m-re a nádas, jobbra meg a tavirózsamező.

Egy dobás…egy jól megfontolt dobás…az kell ide. Melyik csalival? hmmm….körforgó, támolygó, twister… A körforgóval fogtam a sügeret. Korábban csukát is. A támolygóval kevesebb, de nagyobb csukát fogtam. a twister az örök klasszikus, ami mindenre jó. Legyen a támolygó! Remegő kézzel akasztottam a karbínerbe. Lendítem hátra a botot. Célzok. A tavirózsán kicsit túldobok, majd elhúzom mellette és időnként megállítom és hagyom süllyedni. Még hátrébb lendítek és hussssss…..bluggy. Tökéletes dobás. A növényzet elé. Kezdődjön a móka. Kb 15-20m-es dobás lehetett, de úgy éreztem, mintha egy kilóméterre hajítottam volna, mert ezen a rövid úton akartam bevetni összes csalivezetési tudásomat. A „bluggy” után hagytam kicsit sűllyedni, aztán megemeltem a botot, megint süllyesztem. A botot oldalra fordítottam és lassan tekerem. Odaér a levélmező mellé, aztán PUFF! PUFF! PUFF! Három ütés a boton. Bevágok. Megvaaaan! Zöld nyilak cikáznak a tó alatt. Botom a víz irányába bólint. Villámgyorsasággal cikcakkozik valami a csalimmal, majd egyszer csak kiugrik és tornászokat megszégyenítő módon szaltozik háromszor is egymás után, Azt se tudtam a döbbenettől mit csináljak. Így csak kiáltottam hátra, hogy Papa! Papa, idenézz.

Papa csak annyit mondott a csodálkozástól, hogy „Az anyááááád!” Jött is merítővel. De ez a hal ide-oda ugrált. Többet volt a levegőben, mint a vízben. Micsoda tánc volt! Fröccskölt, vergődött, mindent csinált. Aztán egyszer csak elfáradt és szép lassan be lehetett vezetni a merítőbe.

Megvan! – mondtuk egyszerre. Ez már méretes. Nem kapitális, de végre méretes. 47 centi. Nagyon örültem neki. Eddig 43 volt a legnagyobb. Kicsit félve fogtam meg, de könnyen kiszedtem a horgot. Felemeltem, nézegettem. Papa mondta: vigyük haza.

Én még nézegettem egy darabig. Ez a tekintélyt parancsoló ragadozó most kérően nézett rám. Mintha csak egy bodorka cuppogna nekem, hogy dobjam vissza. Én meg hajlamos vagyok engedni ennek. Bár szeretem a halat és a papa jól készíti. Ezt a csukát most megszántam és kértem, hogy engedjük vissza. Papa bólintott. Visszaengedtem. Egy darabig csak egy helyben nézelődött a víz tetején, ahová leraktam. Eszembe jutott, hogy valahol hallottam, hogy ringatni kell, de nem mertem újra megfogni. Ezért csak az ujjammal kicsit megböktem az oldalát, jelezvén, hogy „hahó, újra otthon vagy, mehetsz”. Tudomásul vette és szép lassan elúszott.

Hazafelé megköszöntem Papának, hogy még dobhattam egy utolsót, ő pedig gratulált nekem a fogáshoz. Így valóban sötétedésre értünk haza.

Sajnos jó pár éve Papa már nem kísérhet el horgászni. De azóta is előfordul, hogy a peca végével, hátrafordulok, és bár tudom, hogy nincs ott, mégis mondom: csak még egy dobást, Papa!

Kapcsolódó írások:

Nyári élmények a Délegyházi-tavaknál
A zagyvai csukák szelidítése