Nyári élmények a Délegyházi-tavaknál

A Délegyházi-tavak és a közeli falu Dunavarsány fogalommá váltak gyerekkoromban. 21 éves koromig minden nyarat ott töltöttem a nagyszüleimnél. A Budapesttől nagyjából 30km-re található Délegyházi-tavak több tóból álló tórendszert alkotnak, melynek összterülete kb. 180 hektár. Hogy pontosan hány tóból is áll, azt nehéz megmondani, mert több különböző adatot is találni ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint 5 tóból áll, de egy 90-es évek eleji térkép 6 tavat különít el. (Megjegyzem ma is így van. Az 5-ös tavat a naturisták használják, míg a 6-ost a horgászok. Ezért különítik el a láthatólag egy egységet mutató “két” tavat)

Ahol én gyerekkoromban megismerkedtem a horgászattal az a 2-es és 3-as számú tó volt. Sose gondoltam volna akkor, hogy ezek mesterséges tavak, hiszen annyira vadregényes környezet jellemezte. Változatos partszakaszok, fűzfákkal és nádasokkal, földnyelvekkel, kitaposott horgászhelyekkel és néhol stégekkel. Kavicsos, iszapos és homokos aljzatok váltották egymást, az átlagmélység pedig 2-3m volt. Vize rendkívül tiszta. Nemrégiben a padláson találtam egy fotóalbumot és úgy gondoltam érdemes lenne beilleszteni párat. Mivel ezen fotók többsége 20 éves vagy még annál is régebbi, így nem a legjobb minőségűek. De talán ettől olyan patinás és így is át tudják adni a hely szépségét.

Kicsi sziget az 1-es és 2-es tavat összekötő átjárónál

Hogyan ismerkedtem meg a horgászattal?

Hat éves koromban kezdődött a varázslat. A hatodik születésnapomra kaptam egy játék pecabotot, amivel tátogó és forgó műanyag halakat lehetett kifogni. A születésnapom májusban volt (ez azóta sem változott). A májust követő nyáron nagypapám átalakította a játék horgászbotomat igazi horgászbottá: valódi gyűrűkkel szerelte fel, a nyélre erősített egy egészen kisméretű, piros tároló orsót, feltöltötte damillal, a damilra felfűzött egy kicsi úszót és felkötött igazi horgot is. Nagyon kicsi horog volt. Nem lehetett egyszerű megkötni. Szinte sebészi precizitás kellett hozzá. Nagypapa mindent megszerelt. Ólmunk nem volt. Mai nyelven szólva mondhatnám azt is, hogy ólommal nem terhelte a szereléket, hogy a csali minél természetesebben süllyedjen.

Ámulva szemléltem az új botomat, hiszen úgy nézett ki, mint egy valódi horgászbot. Mint a felnőtteké. Sokáig csodáltam, és amikor félre kellett tennem, mert elkészült az ebéd, nem tudtam nyugodtan ülni a fenekemen. Már a leves elfogyasztása után át akartam menni a másik szobába, hogy még egyszer kezembe foghassam első horgászbotomat. Nagyon lassúak voltak azok a percek, ami a húsleves és a rántott csirke között teltek el. Az az időszak pedig még lassabb volt, amit a felnőttek emésztésnek vagy ejtőzésnek hívtak. „Mit kell annyit emészteni? Megettük az ebédet és kész, menjünk” – mondtam én. Ma már felnőtt fejjel én is elüldögélek az ebéd után bámulva ki a fejemből, de ha horgászatról van szó, még most is ugyanaz a gyerek vagyok.

Ebéd, és szieszta után elindultunk a tóhoz kipróbálni mit is tud a felszerelés. Jó messzire sétáltunk, mert a közeli helyeken strandoltak. Elmentünk egészen a Hídig. A 2-es és 3-as számú tavat egy földnyelv választotta el, de annak a végén volt egy átjáró a két tó között. Ezt a folyosót kötötte össze egy híd, aminek a lábánál kiváló keszeges horgászhely rejtőzött. Itt vetettem be az újdonsült horgászbotot. Nagypapám tett a kicsi horogra csalit (kenyeret), én pedig minden erőmet és igyekezetemet beleadva próbáltam minél messzebbre dobni az úszót. A felnőttek azt mondták: figyeljem az úszót! Én meredten figyeltem, de nem történt semmi. És nem is igazán tudtam, minek kell történnie, de figyeltem összevont szemöldökkel. Le se vettem róla a szemem. Még aznap este is úgy aludtam el, hogy az úszó lebegett előttem. Néha gondoltam egyet és bevágtam, vagyis inkább kitekertem a szereléket és megkértem nagypapámat, hogy tegyen fel nekem valami „rafinált” csalit. Természetesen mindegyik csali rafinált volt. Nem tudtam mitől volt az, és hogy hogyan csinálta, de rafinált csalit rakott rá.

Az egyik kitekerésnél sikerült egy kis babahalat megakasztanom. Nem is hittem el, hogy én valódi halat fogtam. Csodálkozva néztem és a meglepődésen kívül csak szüleim hangját fogtam fel: „Csaba, te halat fogtál!”. Minden mást a külvilágból kizártam és próbáltam elhinni, hogy ez egy igazi hal. Alig lehetett nagyobb, mint 2-3cm. A horogszabadítással nem kellett bíbelődni, mert leugrott róla. Még a vízbeérés előtt elkaptam és néhány másodpercig néztem a tenyeremben ezt a csodálatos kis teremtményt. Legszívesebben megtartottam volna és vittem volna haza. Apu majd megoldja, hogy legyen akváriuma. Aztán hamar beláttam, hogy ennek az aprócska élőlénynek ott a helye a tóban. Visszaengedtem, kívántam, hogy nőjön nagyra, majd boldogan mentünk haza. Mint a Micimackóban a Tigris, úgy ugráltam össze-vissza a hazavezető földúton. Innentől fogva a horgászat, mint a gépszíj magával ragadott és a mai napig nem engedett el.

Első halfogás utáni próbálkozások

A következő nyáron már többet voltam a vízparton. Kétféle módszert alkalmaztam a halfogásra. Az egyik fegyver strandolás közben került mindig elő. Nekem a matrac és az úszógumi mellett szinte kötelező kellék volt a négyzet alakú háló. Amikor unokatestvéreim is a nagyszülőknél nyaraltak, akkor egy jellemző jelenet volt, hogy a strand felé ment libasorban a négy gyerek: elöl a legidősebb (Feri) a matraccal, mögötte a három évvel fiatalabb (Bálint) egy vízipisztollyal, mögötte nővérem (Szilvi) a törölközőkkel, én meg az úszógumival és a hálóval. Időnként a sor meg-megállt, mert a szűk úton gyakran a sövénybe gabalyodtam. A strandon ezt a hálót jó nagy lendülettel bedobtam a vízbe, beálltam lesfigyelő pozícióba, és amikor egy hal elúszott fölötte, rántottam egy jó nagyot rajta, majd minden erőmet beleadva húztam-húztam. Sokszor szinte ipari mennyiségű haltömeget sikerült kihúzni. Naphal, sügér és ritkán vörösszárnyú volt a zsákmányt. A sügért és naphalat visszadobtam, a keszegeket meg egy kis vödörbe gyűjtöttem, amit nagymamám paprikáslisztbe forgatva kisütött vacsorára.

A másik módszer az úszózás volt. A felszerelésem a következőkből állt: 1,65m hosszú, kétrészes üvegszálas bot (Hokév Pajtás), egy nagyon kicsi méretű tároló orsó, amire kb. 0,30mm vastagságú damilt tekertem. Akkor ez még viszonylag vékonynak vagy mondhatni inkább átlagosnak számított. A damilra csomóval kötöztem egy kis úszót, a zsinór végére pedig a rokonságból valamelyik felnőtt kötött nekem horgot. A csali kenyérgalacsin volt. Általában este mentem nagypapámmal úszózni a földnyelvre, amin a ’60-as években valószínűleg munkagépek termelték ki a sódert. Az ún. „Kiskettesen” horgásztunk, ami a 2-es tóból nyíló kis öböl volt. Akkoriban (kb.’94-ig) rengeteg hínár és békanyál borította a vizet. Horgászat előtti napokon gereblyével csináltunk egy kis lyukat, ahová be lehetett dobni az úszót. A felállás az volt, hogy nagypapám csalizott (természetesen csak rafinált csalival), én meg bedobtam és vártam a kapást. Eleinte nem is tudtam, mit kell nézni, csak megérzés alapján néha kiemeltem az úszót. Sok esetben már a csali sem volt rajta, nemhogy hal. Ekkor jött az intelem a papától „Csabám, kopasz horoggal horgászol?”

Neki mindig voltak jellegzetes mondatai. Amikor elaludtam a kapást, akkor elkezdett énekelni: „János, nehogy álmos legyen”. Amikor én tettem fel a csalit és nagyra sikerült, akkor: „Csabám, bálnát akarsz fogni ezzel a billiárdgolyóval?”. Amikor kapás volt, akkor: „viszííííí, viszíííí!”. A zsákmány hasonló volt, mint amit hálóval fogtam, annyi különbséggel, hogy több volt a keszeg.

A Kiskettes, arról a stégről fotózva, ahol a legtöbbet voltunk (Jani bácsi stégje)
Ugyanarról a stégről ezt láttuk, ha balra néztünk

Ahogy teltek a nyarak, úgy egyre eredményesebb lettem és néha olyan gyorsan jöttek a kapások, hogy nagypapám még épphogy befejezte a csalizást, már szedhette is le a halat a horogról. Nem csak rutinossá váltak bizonyos mozdulatok, de másoktól is tudtam tanulni. A legidősebb unokatestvérem, Feri (akit csak Frecsinek vagy Fegyának hívtunk), szép kárászokat és pontyokat hozott haza, amiket nagy ámulattal csodáltam. Ezek a halak sokszor a fürdőszobai kádban úszkáltak és várták a számukra szomorú sorsukat. Én szinte félóránként bementem megnézni ezeket az uszonyosokat és időnként meg is simogattam a hátukat. Amikor lespricceltek és csuromvizes lettem, mindenki tudta, hogy hol jártam. Mindig arra vágytam, hogy én is fogok majd akkorát és minden horgászatkor azt mondtam a papának „ma nagy halra megyünk”. De sajnos ez még pár évig váratott magára.

9-10 éves koromban már kimondottan csalódás volt egy-egy horgászat, mert a nagy hal sehogy sem jött össze. Aztán egyszer 10 évesen véletlenül akasztottam egy tekintélyes méretű kárászt, de a nagy meglepetéstől nem tudtam hirtelen mit csináljak vele. A partra emelve leakadt és visszabukfencezett éltető elemébe. Nagyon csalódott voltam. Talán még toporzékoltam is. Azon a nyáron nem is jött több nagy hal, de a következő év meghozta az áttörést. Egy májusi napon sikerült annyi kárászt és más nagyobb keszeget fogni, hogy bele se fért mind a haltartóba. Máskor (kis túlzással) egy teljes nyár alatt nem fogtam annyi halat, mint akkor. Érdekessége ennek a sikeres horgászatnak, hogy ugyanott történt, ahol az első halat fogtam. E jól sikerült nap után már alig vártam a szünidőt. Kicsit be is újítottam a felszerelésen. Megörököltem unokatestvérem teleszkópos botját, aranyszínű fém orsóját, ami csodák csodájára nem adott hangot tekerés közben. Aztán kaptam és vettem is egyéb hasznos aprócikkeket, mint pl. damilok, horgok, úszók. És vettem még a zsebpénzemből egy kisméretű peremfutó orsót is. A tároló orsó a múlté lett. Olvastam 1-2 horgászkönyvet is, amik közül a leghasznosabb talán az „Első horgászkönyvem” volt Nyerges Bélától, amiből az alapvető kötéseket tanultam meg, valamint azt, hogy melyik hal hogy néz ki, mik az alapvető módszerek, felszerelések.

Találkozás Petivel és Lacival

11 évesen már szinte minden alkalommal fogtam legalább 20-30 dekás kárászt, dévért, vörösszárnyút, bodorkát. Nagyon jó érzés volt, amikor az én fogásaimat csodálták a környékbeli gyerekek úgy, mint ahogy pár évvel korábban én csodáltam Feri fogását. Így volt ezzel Peti is, egy 10 éves szőke kisrác, aki egyszer csak odajött hozzám horgászat közben megnézni, mit csinálok és hogyan. Másnap már nem csak nézni jött, hanem kész felszerelést hozott magával. Csak csalija nem volt, de adtam az enyémből. Neki is sikerült kárászt fogni és nagyon örült neki. Innentől kezdve már ketten mentünk mindenhova. Rendszeres program volt, hogy reggel 8-9 között mentünk strandra, aztán ebéd után fociztunk vagy valami kisebb csíntevésen törtük a fejünket. Az esti órák pedig a pecázásé voltak. Szépen fogtuk a kárászokat. Kimondottan jól szórakoztunk, hiszen majdnem minden horgászatunk eredményes volt.

Aztán egy hónappal később, augusztusban csatlakozott hozzánk az akkor 9 éves Laci is. Vékony, barna hajú, szeplős, jóképű gyerek volt. Vele azóta is megmaradt a kapcsolat és a barátság. Peti viszont 3 évvel később már nem jött Délegyházára és később sem találkoztunk vele. De 1995 és 1998 között egy jó kis triumvirátust alkottunk. Lacit hamar bevettük a csapatba. Egyéni gondolkodásmódja, kreatív ötletei, rendkívüli meglátásai, meggyőző érvelései és közvetlensége mind nagyon szimpatikussá varázsolták a szemünkben. Mindig tudott valami meglepőt mondani vagy valami szokatlant tenni. Sok témában rendkívül tájékozott volt. Ami különlegessé tette őt, az hatalmas gyermeki rácsodálkozási képessége. Az emberek többségéből ez a képesség fokozatosan elmúlik, de Laciban megmaradt. Egy emlékezetes jelenet volt, amikor nálunk ebédelt és anyukám csülkös bablevest készített csipetkével. Az első kanálnál a csülökre csodálkozott rá: „Aáá! Szóval ebben ilyen is van!” Ez után a csipetke következett „Ááá! Szóval ebben ilyen is van!”. De a horgászat terén sem volt másképp. Amikor már horgásztunk együtt pár éve és túl voltunk sok halfogáson, ő még akkor is nagy felkiáltással jelezte: „Odanéz, mekkora hal ugrott!”

Nem unatkoztunk mellette és ez ma sincs másképp. Talán, amit legjobban szerettünk benne, hogy sosem aggodalmaskodott, mindig pozitívan állt a kihívások elé. Én vele ellentétben mindent szerettem előre tudni és megtervezni. Egyszer egy napijegyes tóhoz készültünk és egy emlékezetes párbeszéd zajlott le:

  • Laci: El kellene menni pecázni, csak sajnos a jobbik horgászbotom Szegeden maradt. Itt van ez a régi, talán jó lesz, csak az a baj, hogy föl kellene szerelni, de nem nagyon van mivel.
  • Mondom én: És a horgászbolt már bezárt.
  • Laci: Be, a franc egye meg, de majd megoldom valahogy.
  • Én: És mivel fogsz majd beetetni?
  • Laci: Hát ez jó kérdés, de csak van ott a tónál valami, amit lehet venni?
  • Én: Annál a tónál sajnos nincs. És mi lesz a csali?
  • Laci: Hát ez jó kérdés, de csak lehet ott valamit venni.
  • Én: Legfeljebb konzervkukoricát, ha az jó neked.
  • Laci: Végül is, jó csak az a baj, hogy nincs pénzem, valakitől kellene kölcsönkérnem, de nincs itthon senki.
  • Én: Pedig pénz nélkül nehéz. Te, és mondd csak, mivel akarsz lemenni, mert a biciklid is defektes. Akkor hogy jössz?
  • Laci: Tudod mit, ha ennyire túlbonyolítod a dolgokat, akkor inkább ne is menjünk horgászni!

A Lacival és Petivel alkotott a triumvirátus, ha lehetősége volt rá, együtt ment mindenhová. Gyerekkorom legszebb időszaka volt. Mindig volt partnerem a focihoz, fagyizáshoz, biciklizéshez, fürdéshez és persze a horgászathoz. Sajnos csak nyaranta találkoztunk, mert Peti miskolci volt, Laci meg a főváros másik felén lakott. De nyár elején mindent ott tudtunk folytatni, ahol abbahagytuk.

Lacival egy hajnali horgászaton

Mivel már hárman voltunk, így rohamosan fejlődött a horgászati tudásunk. Együtt ötlöttük ki a taktikákat, a nyerő csalit és módszert, a helyszínt, időpontot, logisztikát, stb. Kipróbáltuk a fenekezést is. Annak ellenére, hogy elvileg még két évet várni kellett volna vele, hiszen 14 év alatt csak úszózni lehetett volna. De már nem tudtuk kivárni azt a két évet és úgy gondoltuk, igazán nagy halat csak fenekezve tudnánk fogni. E hitünket csak megerősíteni tudták azok a nyugdíjasok, akik nagypapámhoz jártak borért és időnként sztorizgattak arról, mekkora halat fogtak. Csodálkozva hallgattam a legendás történeteket és sok-sok éven keresztül álmodoztam róla, milyen lehet egy 20 kilós amurt megfogni.

A tónak jelentős amurállománya volt a ’90-es években. Egyszer láttam is egyet, amit csónakból fárasztottak a 3-as tavon. Nagymamám szólt, hogy menjek át Marika nénihez (aki nagyon finom citromos palacsintát sütött nekem időnként), és az ő stégjéről jól lehet látni, ahogy egy nagy halat fárasztanak. Rohantam is át, mindent félredobva. A hal olyan erővel húzta a zsinórt, hogy a csónak szinte a teljes tavat bejárta. És amikor megláttam, döbbenten néztem, hogy van olyan hal a tóban, ami még nálam is nagyobb. Mondanom sem kell, nekünk nem sikerült ekkora amurt fogni, mégis nagyszerű élmény volt tervezgetni, kombinálni, összebeszélni és lelkesedni.

Jellemző volt, hogy ha nagyhalas fenekezésre készültünk, akkor én egész délután szereltem a botjaimat és hajnali 6-kor volt a találkozó. Peti ott várt a felszerelésével a házunk előtt. (Nem kellett sokat várnia, én akkor még pontos voltam.) Aztán mentünk Lacihoz. Ő is várt már minket a házuk udvarán, de ha véletlenül elaludt, akkor kicsit bajban voltunk. Mobilon nem tudtuk megcsörgetni, hisz akkor még vezetékes telefonja sem volt mindenkinek. Neki sem. De csengő se volt, így két lehetőségünk maradt, ha nem akartuk otthagyni: vagy elkezdtünk kiabálni és így a környéken mindenki tudta egy idő után, hogy mi horgászni megyünk. Vagy a másik lehetőség, hogy bemásztunk a kerítésen és kopogtunk az ajtón, amíg valaki ki nem nyitotta.

Én nagyon lelkesen mindig vittem a merítőszákot, de alig volt rá szükség. A legnagyobb fogásunk békéshal kategóriában egy 30 centis dévérkeszeg volt, amit fenekezve mézes pufival sikerült elcsábítani.

Ismerkedés a pergetéssel

Ragadozó halak közül egy kicsivel nagyobbat is sikerült fogni, miután megismerkedtünk a pergetéssel. Egyszer szokás szerint kárászoztunk valamelyik délután, amikor egy 50-es évei közepén járó horgász odajött hozzánk, hogy dobhat-e párat a műcsalijával. Ő volt Jani bácsi. Az ő stégjén pecáztunk leggyakrabban akkoriban, de sokáig olyan volt ő, mint Columbo felesége, hogy csak hallottunk róla. Na de most….most találkoztunk is vele. Meglehetősen markáns, karakán arca volt. Magas, vékony, szikár ember. Kétféle horgászatot szeretett: éjszaka horgászni békéshalakra úszóval kihalt bányatavakon (mert meg volt róla győződve, hogy van ott hal… De sose fogott semmit). A másik módszer a pergetés volt. Ebben jóval több sikerélménye akadt. Mi a pergetéssel akkor szembesültünk először. Bár azzal a pár dobással épp nem fogott halat, mégis szájtátva néztük, ahogy a fehér kis twistert húzza kifelé. Annyira elméláztunk, hogy észre sem vettük, hogy egyikünknek kapása volt és egy jókora kárász már messzire vitte az úszónkat. Jani bácsi elmondása alapján a fehér twisterrel remekül lehet csukát fogni. 3-4 dobás után szinte biztos, hogy lesz valami, ha van a közelben csuka. Megszemléltük közelebbről a twistereket, memorizáltuk, majd elindultunk Tamás bácsi horgászboltjához. Ami igazából egy ABC volt, csak tartott horgászcikkeket is. Peti javaslatára egy támolygó villantót vettünk, mert valahonnan azt hallotta, hogy az jobb, mint a twister. Felkötöttem a zsinóromra, elmentünk Jani bácsi stégjéhez, lendítettem a botot és a villantó gyönyörű ívben a vízbe repült. És ott is maradt… Ezt azóta csak úgy emlegetjük, hogy a 150 forintos dobás. A sima csomó úgy látszik, nem működik.

Visszamentünk Tamás bácsihoz twisterekért. Nem akartuk azzal húzni az időt, hogy mindhárman átszereljük a botunkat, ezért csak Petiét készítettük fel az új harcmodorra. Ő volt a legvagányabb hármunk közül, így nem is volt kérdés, hogy az ő botját szereljük fel. Visszamentünk ahhoz a helyhez, ahol kárászra horgásztunk néhány órája és elkezdetünk dobálni. Peti második dobására valami kegyetlenül rávágott és karikába hajlott a tömör üvegszálas bot. Sikerült a partközelbe csalnia az ismeretlen ellenfelet, aki egyszer csak feljött a felszínre, hogy megmutassa magát, fordult egyet, majd angolosan távozott. Utána jöttünk rá, hogy nem ártana drótelőkét használni, mert a normál damilt elharaphatja a ragadozó hal. Nem tudom pontosan mekkora lehetett az a hal, de akkor úgy véltük, hogy csak kicsivel lehetett kisebb, mint mi. Azóta sem láttam még olyan nagyot.

Sokszor dobálgattunk műcsalit eredménytelenül, egészen addig, amíg újra nem találkoztunk Jani bácsival és megbeszéltük, hogy az egyik hajnalban együtt megyünk pergetni vele és Lacival. Előző nap azt találgattuk, vajon milyen lesz az ő felszerelése és a csalija. Még fogadást is kötöttünk, hogy kinek lesz igaza. Jani bácsi már hajnalban harcra kész volt velünk együtt. Mentünk utána az ismeretlenbe. Megmutatta az egyik kedvenc helyét, a Patkó-öblöt. Nem ez hely valódi neve, igazából csak ő hívta így, mivel patkó alakja volt. Nem fogtunk ugyan semmit, de legalább megnéztük, hogy egy profi hogyan csinálja, milyen felszereléssel, hova dobja a csalit, meddig hagyja süllyedni, milyen sebességgel húzza ki, stb. És nem utolsósorban kaptunk tőle saját készítésű támolygó villantókat és műcsalis dobozt. Néhány kanál még most is megvan.

Jani bácsi kanalai

Másnap elmentem egyedül az öbölhöz és Jani bácsi kanalával fogtam egy 33cm-es csukát. Micsoda ramazúrit csinált…Két dupla szaltó meg egy tripla leszúrt ritberger dupla luccal egy cukahara után. Hamar megvolt. Nagyon örültem neki. Félve közelítettem a szájfeszítővel meg a fogóval, mert pont a csukahorgászat előtt hallottam mindenféle rémtörténetet a csuka fogaival és harapásával kapcsolatban. Szerencsére nem lett semmi baj, a halat meg visszaengedtem, hadd nőjön. Aznap körforgóval, majd egy támolygóval fogtam még egy 36 és egy 39-es csukát. Nagyon lelkesen pergettem még tovább, mert ha matematikailag nézzük a számsort, akkor a negyedik csukának már méretesnek kellett volna lennie. De negyedik nem jött. Sőt a legnagyobb azóta is csak 45cm volt, amit szintén Délegyházán fogtam. Sajnos a pergetés egyre ritkábban adott eredményt, így fel is hagytam vele. Jó sok éven keresztül elő sem vettem a pergető botot.

Egy fordulópont 1997

1997 júliusa kulcsfontosságú hónap volt horgászpályafutásomban. Megkaptam életem első horgászújságját. Már nem tudom pontosan felidézni, mi volt benne, de a lényeg, hogy ettől az évtől fogva sokáig fizettem elő az újságokra, amikből alapvető vagy épp különleges technikákat és taktikákat megtanultam. Egy valami azért megmaradt a fejemben abból az újságból: akkor dőlt meg az országos pontyrekord 32,33 kg-mal, amit ha jól emlékszem a Csorba-tavon fogtak.

Ez a hónap más szempontból is jelentős volt, hiszen akkor fogtam életem első pontyát. 1997. július 17-én történt, erre pontosan emlékszem. És arra is, hogy a kocsiban odafelé a Beatles „Help” kazettájának B oldala szólt, így arról a zenéről mindig a horgászat jut eszembe. Két pontyot is fogtam a Moby Dick 2 tórendszeren. Két tükröst. Az egyik 1,05kg, a másik 1,2kg volt. De hogy micsoda felszerelésem volt….Akkor nagyon komolynak éreztem, de ma már inkább megmosolygom: 1,8m hosszú teleszkópos bot (ma szerintem egy pergető botnak menne el, akkoriban elsősorban úszózásra használtam). Orsó: nem emlékszem a márkára, csak arra, hogy aranyszínű volt, fém orsó, legalább 50-es méretű volt. 30-as zsinórral volt feltöltve és két aba-bilinccsel volt rögzítve a botnyélre, mert a gyári orsótartóba nem fért bele. Egy fenekező készséget állítottam össze, spirál etetőkosárral és két horoggal. Az egyik horog egy páternoszter fülön lógott, a másik horog a főzsinór végére volt felkötve. A kosarat egy befőttes gumiból készült ütköző fogta meg, hogy ne csússzon le az alsó horogig. Az etetőanyag saját készítésű volt: áztatott kenyér és kukoricadara keveréke. A csali egy mézes pufi volt a felső horgon és egy szalonnadarab az alsón (valahol olvastam, hogy az jó csali lehet). Természetesen a mézes pufira jött a ponty. Először el sem hittem, hogy én pontyot akasztottam, csak a szákolásnál láttam, hogy tényleg az. Nagyon el se lehetett téveszteni a kapást, mert a kapásjelző koppanásig ütközött, és a bot már indult a víz felé, mikor elkaptam. Boldogságom határtalan volt, amikor éreztem, a súlyt és az ellenállást a zsinór végén. Addig még sose kellett úgy megküzdeni egy hallal, de azt a pontyot bizony fárasztani kellett. Kb. 5 perc után már láttam a halat és azt is, hogy a szomszéd felé indul, így nemcsak azon izgultam, hogy meglegyen a hal, hanem azon is, hogy ne szedje össze más felszerelését. Utolsó pillanatban irányt változtatott és egyenesen a szákba úszott. Jól összegubancolta a damilt, a horgokat és az etetőkosarat, így újra kellett szerelnem. A másodikra sem kellett sokat várni, de az a hal felém úszott, így a kapásjelző karika a földre esett. Volt annyi rutinom, hogy úgy vágtam be, hogy ráfogtam a lelógó damilt a botra, így a kapásjelző nem tekeredett fel a botra. Büszkén vittem haza a zsákmányt és út közben csak azon járt az eszem, vajon mit fog szólni ehhez a két óriáshoz a nagymamám és az anyukám, hiszen egész addig ekkora halat még nem hoztam haza.

Első pontyom fárasztása

Első pontyom után még jobban belemerültem a horgászatba és a szakirodalmakba. Az újságoknak köszönhetően beújítottam a felszerelésemet, új botokat, orsókat szereztem be, vékonyítottam a damilon, csökkentettem a horogméretet. A karikát feederspiccre váltottam, a pálcikát wagglerre. Elkezdtem kipróbálni más tavakat is. Egyrészt a kíváncsiság miatt, másrészt azért, mert ’97 körül annyi törpeharcsa került a Délegyházi-tavakba, hogy gyakorlatilag mást nem is lehetett fogni (az akkori híresztelések szerint 40 mázsát telepítettek). A horgászati lehetőségek a tavon erősen lecsökkentek. Amikor bekerültek ezek a szúrós kis ördögök, a triumvirátusunknak alapvetően három gondolat forgott a fejében: Hol lehet máshol horgászni, hogy lehet kikerülni a törpeharcsát, és ha nem lehet kikerülni, akkor hogyan lehet szelektálni a nagyobb példányokat.

Napijegyes tavak látogatása

Az első kérdésre a válasz nem volt nehéz. A környéken több napijegyes, intenzíven telepített tó is megnyitotta kapuit. Azóta számuk megduplázódott. Aki belép a Dunaharaszti-Bugyi-Kiskunlacháza háromszögbe, az rengeteg lehetőség közül választhat manapság. Mi is kipróbáltunk pár tavat. Hármunk közül én horgásztam a legtöbbször az ilyen tavakon, mivel én sokkal többet voltam Délegyházán, mint Laci vagy Peti, és még biciklim is volt. Peti ráadásul ’98 után már nem is jött, így csak Laci maradt, akivel közösen mehettem horgászni. Ha ketten mentünk, akkor az alapfelállás az volt, hogy Laci szerelt, én meg fogtam szépen a halakat. Laci szereléke vagy hamar begubancolódott – pechére – vagy föl sem szerelte horgászat előtt. De olyan is volt, hogy horgászat közben gondolt egyet és átszerelte az úszót fenekezőre vagy fordítva. Mindig elfoglalta magát és persze kommentálta is a történéseket: „Ej, ez így nem lesz jó. Ide kötök egy hurkot, abba bele az előkét. Ez miért nem megy bele? Kötök egy másikat. Na, ez elméletileg működik, már csak egy kis ólom kéne. Hol az ólom? Őőőő…Csaba, adsz a tiedből?” Én meg csak mosolyogtam a történteken. Laci sem maradt eredménytelen, sőt, néha fordult a kocka és én voltam az, akinek nem lett halnyálkás a keze. Ennek ellenére a mai napig megmaradt bennünk az a kép, hogy én horgászom, Laci szerel.

Ha egyedül mentem, vagy a nagypapámmal, akkor az újságokból próbáltam alkalmazni valami új technikát. Nagypapámat lenyűgözte a görbülő spicc látványa az első pickerbotos horgászatomnál. De az is lenyűgözte, ahogy a wagglerúszó elszállt 40m-re, hiszen vele korábban csak a part mentén fogtam a vörösszárnyúkat. Volt olyan nap, hogy a horgászat szinte halkitermelésbe ment át. Egyszer 4 óra alatt 13 pontyot fogtam egy délelőtt. Az volt talán az egyik legsikeresebb horgászatom. A siker valószínűleg azért volt, mert a körülményekhez képest a legegyszerűbb felszerelést állítottam össze, amivel semmi bonyodalom nem volt. Akkor úgy éreztem, én bárhová megyek, tudok halat fogni. Később persze beigazolódott, hogy ez koránt sincs így. Ami egyik helyen vagy akár egyik napszakban működik, az más körülmények között csődöt mondhat.

Horgászat a törpeharcsás években

Ha nem a telepített tavakon horgásztunk, az volt a kérdés, hogy hogyan tudnánk kikerülni a törpéket. Akkor erre nem találtuk meg a megfelelő választ, de utólag azt mondom ennek a kérdésnek akkor lett volna értelme, ha a törpék mellett lett volna más alternatíva is, de ez nem így volt. Jelentősen megcsappant a keszeg, kárász és a ponty állomány is.

Ha nem giliszta vagy csonti volt a horgunkon,akkor titkon mindig reménykedtünk abban, hátha véletlenül akasztunk egy amurt. Próbáltuk partról, csónakból és egy olyan stégről is, ahová nem szabadott volna felmennünk. Az eredmény nulla volt. Ha egyszer egy nagy amurt sikerülne zsákmányolni a Délegyházi-tavaknál, az egészen biztosan minden álmomat felülmúlná. Egyelőre ez még mindig csak álom marad.

Mivel az amur-, ponty– és keszeghorgászat nem hozott sok sikerélményt, ezért arra horgásztunk egy idő után, ami volt: törpére. Azokból próbáltuk kiszűrni a nagyobbakat. Kezdetben nagyobb horoggal próbálkoztunk, de azt ugyanúgy felvették a kicsik is. Aztán találkoztunk egy sráccal, aki azt a tippet adta, hogy próbáljuk ki halszelettel, mert arra a nagyobbak fognak jönni. A tipp napjának délutánján már ment is a tervezgetés Lacival: kishalat kell fogni valahogy, azt fölszeletelni és csalizni. A kishal fogására azt találtuk ki, hogy egy zsebpecára feltekerünk kb. kétméternyi vékony damilt, annak végére egy pici horgot. A horogra kis kenyérgalacsint tűztünk vagy egy szem csontit. Elmentünk Jani bácsi stégjéhez, ott felcsaliztuk a horgot, majd fokozatosan engedtük le a létráról a damilt, egészen addig, amíg a felcsalizott horog vízbe nem ért. A tiszta vízben látszott a csali és az is, ha egy halacska közelített a csalihoz és beszürcsölte. Nem kellett sokat várni. A stég alatt sok sneci tanyázott, amiket ezzel a belógatós módszerrel könnyen meg lehetett fogni. Rövid műtét után már készen is voltak a nagyjából 2*3cm nagyságú halszeletek. Ezeket egy jókora méretű horogra tűztük, ami egy nagyon egyszerű, ólom nélküli úszós szerelék végén helyezkedett el. Az ólomra nem volt szükség, mert a csali pont kisúlyozta az úszót. Jöttek is a halak. Nem olyan nagyok, mint amikre számítottuk, de nagyobbak, mint amik addig keszegezés közben ugranak be. Ezzel a módszerrel újra értelmét nyerte a horgászatnak az a része, hogy az úszó eltűnése után egy szívdobogtató izgalom jött ránk: vajon ez mekkora hal lehet? Egyszer sikerült egy majdnem kilós példányt is fogni, így vágyakozásunk egy óriás törpe iránt nem volt alaptalan. Ha nem is gyakran jött nagy hal, remekül szórakoztunk a kicsit nagyobb 15-20 dekás példányokkal, hiszen etetés nélkül, bárhová dobtunk, a dobás halat eredményezett.

Múlnak a gyermekévek

Nyaranta sok örömteli horgászatban volt részünk. Ahogy teltek az évek, úgy egyre önállóbbak lettünk. Bár éveink száma egyre gyarapodott és közelítettünk a felnőttkor felé, Délegyháza és Dunavarsány egy olyan hely volt, ahol úgy éreztem ugyanazok a gyerekek maradtunk Lacival, mint amikor megismerkedtünk. Ez volt az a hely, ahol teljesen ki tudunk kapcsolódni, minden problémát félretenni és 100%-ban olyan fontos kérdésekre koncentrálni, mint hogy mikor, hova menjünk horgászni, milyen csalival, menjünk-e utána strandra vagy inkább focizni, esetleg egy biciklitúra vagy a helyi kisvendéglőnél egy biliárdmeccs? Mindig le tudtuk foglalni magunkat és sose unatkoztunk. Annak ellenére, hogy nem volt se pláza, se internet, se számítógép, se okostelefon (vagy bármilyen mobiltelefon). Nem volt más, mint egy hatalmas tórendszer, sok barátságos nyugdíjas, egy kisvendéglő egy biliárdasztallal, két kicsi horgászbolt, egy nagyszerű pékség és egy szintén remek cukrászda, csinos pultoslányokkal. Ja, és egy füves focipálya, ahová akkor tudtunk belógni, ha nem volt edzés és nem látott senki. Ennyi bőven elég volt nekünk a boldogsághoz. Nagyszüleim mindent megtettek azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Bizonyos határokon belül, bármit kérhettünk és mindenre kaphatók voltak. Általában nagypapám jött velünk horgászni, de néha nagymamám is velünk tartott. Sajnos mama maghalt, mikor 14 éves voltam, így ő nagyon sok ottani élményben nem tudott már osztozni velem. 22 voltam, mikor nagypapám is meghalt. A házat eladtuk és ezután sokáig nem mentem Dunavarsányba. Nagy érvágás volt ez nekem, hiszen én nyaranta máshová nem is akartam menni, csakis oda….és….tulajdonképpen ezt most is így érzem.

Visszatérés felnőttként

Hosszú kihagyás után 2013-ban voltam megint a tavaknál. Ekkor már a menyasszonyommal sétálgattam azon az útszakaszon, amin gyakran futkároztam gyerekkoromban: a Kiskettestől a hídig, majd a híd után még néhány métert hol erre, hol arra. Gyerekkoromban ez nagy távolságnak tűnt. Amikor mondtam, hogy a hídhoz megyek, a nagyszüleim mindig azt mondták „hú, olyan messze”. És most kiderült, hogy még 10 perc séta sincs. Séta közben elmeséltem néhány élményemet, a hídnál pedig büszkén mutattam, hogy hol fogtam első halamat. Az időközben feleségemmé lett menyasszonynak nagyon tetszett a tó és környéke. Többször voltunk itt csak úgy sétálni, de horgászni is elkísért. Mióta megszereztem a jogosítványt és rutinosabb lettem a vezetésben, kinyílt előttem a világ. A Pest-Dunavarsány távolság szinte megszűnt, pedig gyerekként biztos voltam benne, hogy nagyon messze van Varsány a mi otthonunktól és nem lehet csak úgy elindulni, ha épp olyan kedvünk van. Arra rá kell készülni lelkileg ez egy hosszabb út lesz és nem a szomszédba megyünk. Most meg gondolok egyet és már ott is vagyok.

2013-ban 8 év horgászati szünet után ismét botot ragadtam és megpróbáltam üldözőbe venni a pikkelyeseket. Az eredményről sajnos nem tudok beszélni. Minden olyan más volt, semmi nem működött. Se az összeszerelés, se a mélységmérés, se az etetés, semmi. Meg voltam győződve róla, hogy mindent úgy csinálok, mint kamaszkoromban, de mégse úgy állt be az úszó, mégse úgy süllyedt a zsinór, mégsem úgy állt össze az etetőgombóc és persze nem fogtam semmit. De volt olyan is, hogy a felszerelés végre jól működött, és mégsem volt kapás. Pedig kellett volna, hogy legyen. És még a helyválasztással sem volt gond, hiszen jól ismertem a terepet. Egyszer Lacival rajzoltunk is egy térképet a mederviszonyokról. Csónakkal bebarangoltuk a tavakat és a frekventált horgászhelyeken egy hosszú evezővel kitapogattuk a mélységet és azt is feljegyeztük, hogy milyen a talaj: iszapos, sóderos vagy homokos. Szóval nem vaktában indultam horgászni, mégsem volt eredmény. Többször abba akartam hagyni ezt a nagyszerű sportot és eladni minden felszerelésemet, de feleségem biztatására nem adtam fel.

Rájöttem, hogy gyerekként volt egy nagyon nagy előnyöm, ami felnőttként nehezen kivitelezhető. Akkoriban minden nap több órát töltöttem szereléssel. Nagyszüleimnek kétszintes háza volt. Az emeleti szint volt az én birodalmam. Hosszú órákra felvonultam, leraktam az ágyra a botokat, szétterítettem az apró mütyüröket, szerszámokat és egyéb kiegészítőket, beraktam a magnóba kedvenc kazettáimat és szerelgettem, kötözgettem, készültem a horgászatra. Minden horgászatom előre eltervezett volt és gördülékenyen ment. Rendelkeztem legalább 3-4 előkötött előkével, ami gubanc esetén jelentősen megkönnyítette a dolgomat.

A 2014-es évben megpróbáltam jobban készülni a horgászatokra és meg is lett az eredménye. Csak sajnos ez az eredmény nem Délegyházán volt, hanem egy másik tavon. Bár itt a törpeharcsa állomány eltűnt, feketesügér telepítésnek köszönhetően, nem sikerült az utóbbi években már olyan eredményeket elérni, mint korábban. Ennek sok oka lehet, de sok horgásztársamhoz hasonlóan más tavaknál is azt tapasztalom, jobban meg kell küzdeni az eredményért. Sőt, szakirodalmakban is olvastam hasonló gondolatokat, pl.: Hamar Ferenc: „Etetőanyagok és etetési technikák” című könyvében. Régen, ha feltűztem a horogra egy gilisztát, azzal etetés nélkül is szép számmal lehetett fogni a halakat. Manapság meg a minőségi etetőanyagok használta sem garantálja a halfogást.

Az, hogy Délegyházán többször betlizés lett a horgászatból, még nem viselt meg annyira. Az igazi trauma akkor ért, amikor egyszer egy nagyobb sétát próbáltam tenni. Döbbenten vettem észre, hogy ahol Lacival, Petivel, Jani bácsival vagy a nagypapámmal kergettük a halakat, ott most hatalmas házak állnak elkerítve, bekamerázva. Megpróbáltam felkeresni a Patkó-öblöt is, mondván, hogy ott olyan meredek volt a part és olyan sűrű a növényzet, hogy annak még meg kell lennie. Tévedtem. Ahol korábban az első csukámat fogtam, ott most egy többszintes ház áll, hatalmas terasszal, ahol valaki épp a leanderét öntözte. 30 éves voltam ekkor, de úgy álltam ott a ház előtt, mint egy kisfiú, aki egyik nyáron házat épített a fa tetején és a következő nyáron azt látja, hogy egy gazdag bácsi ledózerolta és mélygarázst épített a helyére. Még oda is szóltam: „itt horgásztam gyerekkoromban!” De a „bácsi” nem felelt, csak öntözte tovább a virágokat. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy gyerekkorom élményeinek egyes helyszínei úgy néz ki örökre a múlté maradnak. Persze van még most is 1-2 szabad hely, ahol gyerekként is horgásztam. Azokat időnként manapság is látogatom, kisebb-nagyobb sikerrel. De úgy egyelőre még nem lett teli a szák, mint régen. Bárcsak vissza lehetne valahogy hozni a ’90-es évek elejét: szabad partszakaszok, változatos halfauna, nagy fürdőzések, izgalmas horgászatok izgalmas helyszínen, tiszta levegőn, békakoncert és tücsökciripelés mellett.

Persze azért annyira nem vészes a helyzet. Elmondható, hogy az utóbbi pár évben a horgászokkal, horgászattal sokkal jobban foglalkoznak, mint anno a törpeharcsás időszakban. Van pontytelepítés is, több horgászbolt, többféle napijegy, kialakított, sőt, bővülő horgászhelyek. Szóval mindenképp pozitív változásokról lehet beszélni.

Úgyhogy igyekszem továbblépni és új helyeket felfedezni, megtalálni a kihívást, a kikapcsolódást, az izgalmat máshol is. De Délegyháza lesz mindig is az a helyszín, ahol újra gyereknek érezhetem magam. Ahol átélhetem azt az izgalmat, hogy ha elmerül az úszó, akkor nem lehet tudni, hogy ki lesz az ellenfél. Ahol nem csipog mellettem senki kapásjelzője, ahová mindig szívesen visszatérek, és ami állandó kísérletezések helyszíne lehet.

Két célt tűztem ki magam elé: az egyik, hogy biztos vagyok benne, találok még hasonló helyet, mert rengeteg nagyszerű víz van kis hazánkban. A másik, hogy bárhová is megyek, mindenütt az lesz a cél, hogy az adott helyen és időben képes legyek a legjobb eredmény elérésére. Ezzel az új szemlélettel képes lehetek arra is, hogy jól érezzem magam akár egy nevenincs csatornán, egy agyonhorgászott tavon vagy a Dunán is. Minden víz más és más. A horgászatban az az igazi sikerélmény és izgalom, ha minél változatosabb terepen tudunk eredményt elérni és sikertelenség esetén lépni valami újat, valami mást: akár felszerelésben, csaliban vagy helyválasztásban. A játszma végén vagy a halak vagy én, de valaki majd sakkot vagy akár mattot fog adni a másiknak. Aztán jön egy új horgászat, új játszma, új élmény, új kihívás, új tapasztalat. Sosem lehet megunni.

Befejező gondolatként hadd osszak meg még egy gyerekkori élményt: 13 vagy 14 éves lehettem, amikor egyik osztálytársammal elmentünk horgászni a Budapesten fekvő Újhegyi-tóhoz. Odajött egy TV stáb, akik az akkori Kapásjelző című műsorhoz forgattak. Kérdeztek minket, hogy mióta horgászunk, mi a kedvenc módszerünk, halunk, stb. Megkérdezték azt is, hogy mit gondolunk, meddig tart ki ez a hobbi, meddig fogunk horgászni? Emlékszem, hogy határozottan azt válaszoltam: szerintem még nyugdíjas koromban is űzni fogom ezt a sportot. A riporter csak annyit mondott erre: legyen ez a végszó.

Vélemény, hozzászólás?