Nem jellemző rám, hogy minden hétvégén kint ülnék egy tó vagy egy folyó partján kapásra várva, szóval a horgászat terén valamiféle amatőr műkedvelőnek vagy inkább lelkes megfigyelőnek vallanám magam. Számomra ez a műfaj – mint általában a legtöbb hobbi – sokkal többről szól, mint aminek látszik. Barátokról, nagy beszélgetésekről a vízparton, csendről, a természet közelségéről és a bizsergető izgalomról, ami abból fakad, hogy az embernek folyamatosan az úszón és a boton kell tartania a szemét, mert az áhított zsákmány bármikor csalira akadhat.
Az első élményem igazán különlegesre sikerült, ezt szeretném megosztani veletek.
Gyermekkoromban állandó családi programnak számított a két hetes balatoni nyaralás Zamárdiban. A szüleim béreltek ott egy faházat, melynek majdhogynem földig érő teteje volt, mögötte takaros kert, gondosan nyírt sötétzöld gyeppel, és amitől különleges volt számomra, külön partszakasz tartozott hozzá. A víz csendesen lubickolt a parányi stég alatt, olyan kényesen nyaldosta a partot, mint egy elkényeztetett macska a tejet, és amikor az ember lassan beleereszkedett a langyos vízbe, odalent puha, nyálkás iszapba süllyedt a lába.
Hiába a saját bejáratú stég, minden reggel lesétáltunk a város strandjára, ahol fürödtünk, napoztunk, lángost és hekket ebédeltünk. A strandon mindig voltak olyan boltok, ahol gumimatracot, napernyőt, Fabulon napvédő krémet és megannyi a nyaraláshoz, napozáshoz nélkülözhetetlen kelléket lehetett vásárolni. Nyolc évesen az egyik ilyen bódéban pillantottam meg az első „horgászbotomat”. Narancsszínű műanyag bot volt, törékeny orsóval. Legalább két méter cérna lehetett feltekerve rá, a végén piros műanyag játékhoroggal. A szett része egy kifejezéstelen tekintetű, fröccsöntött műanyag hal, melynek szája helyén egy nagy karika volt. A játék abból állt, hogy a vízre bocsátott halat ki kellett fogni úgy, hogy a boton levő horgot az ember beügyeskedte a hal száján levő karikába, majd óvatosan felcsörlőzte az orsóval.
Közepesen boldog délutánt töltöttem el azzal, hogy a felfújható medencémbe vizet hordtam és újra és újra kifogtam az én piros halacskámat. Végül ráuntam, és ahogy ott ültem a medence szélén, remek ötletem támadt. Mi lenne, ha kérnék a szüleimtől egy igazi horgot – számos horgászbolt volt a közelben – és megpróbálnék ezzel a kezdetleges „szerelékkel” igazi halat fogni. A család kételkedve fogadta a lelkes bejelentésemet és kérésemet, ám kitartó könyörgésemre végül belecsusszant a bankó a kezembe – sőt, talán mintha némi büszkeséget is véltem volna felfedezni édesapám tekintetében – rögvest rohantam is horgot vásárolni. Sajnos úszóra már nem maradt pénzem, így kénytelen voltam azt egy kisebb fadarabbal helyettesíteni. Negyed óra aprólékos kötözgetés után elkészültem. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a horgászboton alapból valamiféle erősebb cérna volt, olyan, amit alig bírtam eltépni, amikor a műanyag horgot leszedtem róla. Kicsit benedvesítettem egy kenyérhéjat, a mutató és a nagyujjam segítségével apró gombócot formáltam belőle, aztán óvatosan ráhúztam a horogra. Ahogy a parton álló horgászoktól ellestem, magam mögé tartottam a botot, aztán egy nagy lendítéssel bedobtam a horgot. Az úszó alig másfél méterre tőlem csobbant a vízbe, és egy pillanatig láttam a kenyérgombóc remegő formáját, amint eltűnik a sötét vízben. Tudtam, hogy most várakoznom kell, de ami történt minden képzeletemet felülmúlta.
Alig egy perc múlva a kezdetleges úszóm nagy hirtelen eltűnt a felszínről és a boton erős remegés szaladt végig, amit határozott rántás követett. Az izgalomtól mindent, amit addig tudtam vagy véltem a horgászatról elfelejtettem. Pár pillanatnyi ijedtség után megragadtam az orsóm parányi tekerőjét és megpróbáltam bevontatni a halamat, de legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a kis műanyag fogantyú könnyedén elhajlott a kezemben. A csapkodásra felfigyelt a verandán ejtőző családom és barátok, akik lesiettek, hogy részt vegyenek az eseményekben.
Két dolog viszonylag hamar világossá vált számomra. Az egyik, hogy az egyetlen módja, hogy kifogjam a halat az, hogy szépen lassan elkezdek hátrafelé menetelni, mert azzal pótolhatom az orsó hiányát. A másik pedig az, hogy mivel ennél a típusú műanyag botnál nem beszélhetünk hajlékonyságról, ezért mereven magam elé kell tartanom, mert félő, hogy a legkisebb erőhatásra pillanatok alatt kettétörik. A fentiek miatt nagyon lassan hátrálni kezdtem, mert a hal vergődése miatt néha olyan feszes lett a cérna, mint a gitárhúr és tartottam tőle, hogy a folyamatos rángatás miatt elszakad. Pár lépés után a hal vergődő ezüstös teste felbukkant a felszínen. Meglehetősen nagynak tűnt, sokkal nagyobbnak, mint amekkorát egy ilyen bottal ki lehet fogni. Újabb pár lépés után a hal már elérte a stég első lépcsőfokát. Valaki egy nagy kockás konyharuhát nyomott a kezembe, gyorsan letettem a botot és odasiettem a stéghez majd ügyesen beletekertem a vergődő halat a textilbe, hogy ne csússzon ki a kezeim közül. Egy perc múlva a hal – ami egyébként egy csodálatos ponty volt – tátogva meredt rám és a tekintetében ugyanazt a csodálkozást fedeztem fel, mint ami mindenki tekintetében ott volt, nevezetesen, hogy ez mégis, hogyan történhetett meg. Hiszen lehetetlennek tűnt ezzel a kezdetleges bottal és gyenge cérnával ekkora halat fogni. Ahogy elnéztem az áramvonalas testét, a bajuszt a tátogó szája körül, és a csodálatos pikkelyeket a testén elneveztem Pikkelynek. Miután mindenki kigyönyörködte magát, Pikkelyt átmenetileg betettük a fürdőkádba, amíg én a medencét fáradságos munkával telihordtam vízzel a tóból. Ahogy elkészültem, óvatosan áttelepítettem a halat az új otthonába. Azt terveztem, hogy a nyaralás idejére a vendégünk marad, és az utolsó napon majd ünnepélyes keretek között elengedjük. Rettentő kíváncsi voltam, hogy mit csinálnak ezek a halak a vízben, hogyan esznek, hogyan alszanak és úgy gondoltam, hogy a medencében majd megfigyelhetem. A sors azonban közbeszólt.
Már beesteledett mikor a család, akik még mindig a horgászteljesítményemet taglalták, és egyre valószínűtlenebb horgásztörténetekkel hozakodtak elő úgy döntöttek, hogy ideje lefeküdni.
Az izgalomtól még sokáig nem tudtam lehunyni a szemem. Elterveztem, hogy reggel kenyeret, gilisztát és kukoricát szerzek Pikkelynek és kíváncsi leszek, miképpen porszívózza fel villásreggelijét a medence rücskös gumialjáról. A ház is elcsendesedett éppen ezért halhattam meg az emeleti szobámból a kintről jövő csapkodó zajt. Olyan hang volt, mint amikor valaki a tenyerével csapkodja a vizet. Először az jutott eszembe, hogy lehet, hogy odakint időközben vihar kerekedett – a Balaton különösen ingatag idegrendszerű tó volt, a Bakony felől fújó szelek hamar felborzolták az idegeit – de annyira azért nem volt erős a zaj. Kiugrottam az ágyból, leszaladtam a lépcsőn, és láttam, hogy nem csak engem vert fel ez a különös hang, hanem a család többi tagját is. Ahogy kiértem a verandára meghűlt ereimben a vér. Pikkelynek nyoma sem volt a medencében, és a veranda kövein vízfröccsenés nyomait lehetett látni a medence szélétől a veranda széléig vezetett.
Felgyújtottuk a kinti világítást és egy jókora vidrát pillantottunk meg, ahogy Pikkellyel a szájában a Balaton felé iszkol. Amilyen ügyesek a vidrák a vízben, annyira esetlenek tudnak lenni a parton – főleg, ha egy pontyot is cipelniük kell – így utána vetettem magam, hogy hátha elérem még mielőtt a vízhez ér, vagy esetleg megijed és elejti a szájában tartott halat. A vidra azonban kemény legény volt. Nem érdekelte a Snoopy-s pizsamában felé rohanó kisfiú, sem pedig az uszonyaival csapkodó Pikkely, pár ugrással a stég szélén termett és mire odaértem nem maradt más utána, csak a finoman fodrozódó víz. Zseblámpával végigpásztáztam a sötéten kavargó vizet, ami a holdfényben olyan volt, mint a higany, de semmit nem láttam.
Akkora volt a csalódásom – és a felháborodásom, hogy a vidrának miért éppen az én pontyomat kellett ellopnia, amikor a tó teli van hallal – hogy a többi napon már egyáltalán nem horgásztam, és jó két évnek kellett eltelnie, mire újra pecabotot ragadtam. De az már egy másik történet.
