Hajnali dévérek

Nyári hosszú napokon igencsak dilemmát okoz, hogy hova menjek horgászni. A napijegyes tavak 6-kor nyitnak, amire én azt tudom mondani, mint a boszorkány arra, akit evőeszközzé változtat: már kés ő. Lemaradok a 4-6 óra közötti legjobb időszakról és a fényváltás csodás jelenségéről, amikor velem együtt ébredezik a természet és lesz minden egyre hangosabb és csicsergősebb. Mehetnék ilyenkor a csatornákhoz, de most valami másra vágytam: vissza a gyerekkorba. Egy tópartra, ahol nincs körülöttem senki. Egy széles kavicsos partot szeretnék, ahol mögöttem, mellettem fák adnak árnyékot, de van elég helyem bőven mindent elhelyezni magam körül. Ez a hely a Délegyházi 2-es tó. Sajnos már eléggé beépült, így a szabad helyek száma két kezemmel megszámolható. De amíg a legutolsó hely is el nem tűnik, én minden évben meglátogatom pár alkalommal. Sokat változott a tó gyerekkorom óta. Már nem mindig ugyanott és ugyanúgy kapnak a halak. És vannak csalik, amikre fittyet hánynak manapság, míg régen kifejezetten fogós volt. Sokat betliztem, de mindig reménykedem, hogy majd legközelebb jobb lesz.

Most az adott nagy reményt, hogy nemrégiben fiam két szép dévért is fogott első horgászata alkalmával. Gondoltam, ha én tudnék több ilyet is fogni, akkor az már egy nagyon jó peca lenne. Az ő története itt olvasható: Horgászik a család

Néhány nappal a horgászat elött elintéztem előre a napijegyet és kötöttem néhány horogelőkét. Ha valami miatt gubanc van, akkor nagy kincs, hogy nem a parton kell kötözgetni. Persze van, amikor csak legyintek rá, hogy „majd ott úgyis megkötöm”, de amikor ott vagyok a parton, akkor igazán bosszantó tud lenni, hogy még ezzel is kell foglalkozni.

Jó korán keltem, hogy 4-re már kint legyek. Ez nem sikerült, inkább 5 lett belőle. Nagy a harc ilyenkor az álommanóval. Napokig készülök a hajnali útra, de amikor félkómásan kóválygok a sötét lakásban, akkor arra gondolok, hogy a franc enné meg az egészet: itt kínzom magam néhány keszegért, miközben aludhatnék egy bojlis sátorban kényelmesen….na de én pörgős és rövid peát szeretem.

Még indulás előtt kikevertem az etetőanyagot. Bár keszeg a célhal, én most egy durvább szemcséjű etetőt választottam, hogy ne a kisebb snecik jöjjenek, hanem inkább nagyobb dévérek, kárászok, esetleg pontyok. Ezek a szemcsék ottmaradnak a fenékközelben, egy helyen tartva ezzel a halaimat.

Nem szoktam túlkombinálni az etetést, nem vagyok ízmágus és nem kísérletezek egy fél horgászboltnyi aromával, csalival. Van néhány bevált és egyszerű recept, ami jól működött eddig, ezért nem variálok. Nagyobb jelentőséget tulajdonítok a helyválasztásnak, a szerelék összeállításának annak peca közbeni változtatásának. A bevált elkészítési módot itt olvashatjátok: Etetőanyag, ahogy én szeretem – vagyis a halak

Az otthoni etetőanyag keverésnek megvan az az előnye is, hogy kellemes horgászbolt-illat terjeng a kocsiban odafelé. Ettől csak még izgatottabban várom a bevetést. És milyen jó, hogy nem erjesztett mixet viszek az amuroknak…na akkor jobban beletaposok a gázba, hogy minél rövidebb ideig érezzem a kocsiban a bukét.

Érkezés a tópartra

A Kiskettes, itt horgásztam pár hete a fiammal
Fák takarásában a Nagykettes
Behelyezkedve

Érkezéskor már javában játszott a zenekar, aminek karmestere az felkelő nap volt, a tagokat pedig madarak, békák, tücskök tömege alkotta. A szúnyogokat még szerencsére nem hívták meg. 1-1 halfröcskölés is közbeszólt a játéknak, ami újabb reményt adott arra, hogy nem hiába jöttem.

Előttem nagy terület volt meghorgászható. A tó nem kicsi, így az volt az elképzelésem, hogy rögtön megérkezéskor dobókanállal beszórok az előttem lévő területre búza-kender kombinációt. Ez ugyan szerteszéjjel repül, de akkor is, amíg pakolok, egy szűkebb területe csalja a halakat a nagy vízfelületről. Később pedig pontosan egy helyre, az úszóhoz fogok célozni az etetőanyag-gombócokkal. így már csak egy kisebb területről kell egy pontba terelnem a halakat. Az a tapasztalatom, hogy hasonló szituációkban és pláne ilyen kis halsűrűségű vizeknél ez a fajta etetés sokkal hatékonyabb, mintha rögtön egy pontba szórnám a kaját.

Miközben pakoltam 5 percenként küldtem egy kis magmixet, majd amikor már beállítottam ez eresztéket és felcsaliztam a horgot, akkor már csak az úszó köré löttem a gombócokat.

Néhány szó a felszerelésről

Matchbottal terveztem pecázni, ám otthon kezembe akadt egy tűspicces teleszkópos bot: DAM Tremalino. Ez nem telematch bot, hanem állóvizi pisztrángozó az un. tremarella módszerhez, amit magyarul talán „rezegtetős” technikának fordíthatnánk. Egyszer biztos ki fogom próbálni, most viszont úgy gondoltam remek bot lesz úszós horgászathoz, mégpedig azért, mert ezzel a bottal kisebb súlyú úszókat is messzire lehet lőni.

A botnak érdekessége, hogy gyárilag egyel kevesebb csúszógyűrű volt rajta, mint kellene. Szerencsére egy barátom tett rá egy plusz gyűrűt, így most már nyugodtabban használható. A bot dobósúlya 2-8g. Ennél kapható a piacon sokkal érzékenyebb bot is, akár 0-3g dobósúllyal. Az olasz gyártóknak meglehetősen széles kínálatuk van az ilyen botok terén.

A javított gyűrűsort a szitakötő is megcsodálta

Az orsó a sokat megélt Eurostar VIP 35-ös. Régi hátsófékes könnyű kis orsó. Erre a botra ez való.

A főzsinór 16-os, előke 14-es, horog 18-as. talán néhányak számára erősnek tűnhet, de a beeső pontyok miatt ezt tartottam ideálisnak. Ezen a horgon 3 szem csonti kényelmesen elfért.

Először egy érzékeny antennájú kis wagglerúszót tettem fel. 3+2 volt a mérete. A horog felett két db 0,08g-os ólom, felette pedig a főólmozás több sörétből. Azt szerettem volna, hogy a felszínen és vízközt gyorsan haladjon át a csali, viszont az utolsó fél méteren lassan hulljon le. Volt is több alkalom, amikor ebben a lehulló szakaszban érkezett a kapás. Az úszó antennáján jól látszott, hogy mikor kerül helyére a főólmozás, aztán mikor jön a második, majd az első jelzőólom. Mikor bedobom, a teljes antenna kilátszik, aztán jön a főólmozás és az antennából már csak 3 centi látszik ki, ahogy leér a második jelzőólom, már csak kb 1,5cm látszik ki, majd amikor az első jelzőólom is leér, akkor csak a bóbita látszik. Amint ez az ütem megváltozik, másképp merül az úszó vagy nem merül tovább, akkor vízközt kapta el a csalit a hal és be kell vágni.

Ez a szerelék pontosan az, amiről a Egy matchbotos alapszerelék cikkben írtam. Ide most csak a képet teszem, de akit bővebben érdekel a téma, kattintson az előbbi linkre.

Az eresztéket úgy állítottam be, hogy a csali pár centire lebeg a fenék felett. Persze a délelőtt folyamán tologattam még erre-arra, kísérletezgettem, de ez a beállítás adta a legtöbb kapást.

Kezdődjön a horgászat

A folyamatot úgy képzeltem el, hogy bedobom az úszót és rögtön utána lövök egy golflabdányi gombócot. Az első 4-5 dobásra nem jött semmi. Kb. 2-3 percenként újra dobtam. Ennek jelentősége, hogy így újra megismételhettem a lehulló csali imitálását a vízoszlop alsó szakaszán, illetve az úszóval együtt mindig repült 1-1 gombóc is. Aztán mikor csúzlizás közben jött az első feltolós kapás és lemaradtam róla, akkor megfordítottam a dolgot: előbb löttem a gombócot és utána az úszót. Miért is nem jutott ez elöbb az eszembe…

Nagy reményekkel dobtam újra és még jobban összpontosítottam az úszóra.

Amikor így nagyon koncentrálok, akkor szokott előfordulni, hogy elképzelem magam előtt, amint eltűnik az úszó és úgy beleélem magam, hogy sokszor nem is tudom, hogy valóban kapás volt-e vagy csak szeretném. Másodlagos hatása pedig, hogy 2-3 napig vízen lebegő horgászúszókkal álmodom.

Eltelt egy perc a bedobás után és gondoltam, mozdítok egyet az úszón, hátha a fellibbenő csali felingerli a halakat. Megmozdítom és nézem, hogy az úszó kicsit elmerül. Bevágok és érzem, hogy nem érzek semmit. Na, mondom, ezt elszúrtam. De aztán valami kis ficergést mégiscsak láttam a zsinór végén. Hát egy kis sneci kapott oda. Valamivel volt csak nagyobb, mint a horog. Azt viszont rútul benyelte. Belendítettem a kis fickót a vízbe, hogy amíg megkeresem legkisebb fogómat, addig se a parton vergődjön. Talán 10 másodpercig, ha bent volt a vízben, de ez idő elég volt, hogy kiköpje a horgot és tovaússzon. Pedig tényleg jól benyelte…Hogy ez hogy történhetett, nem tudom. De mindegy is, örültem, hogy nem kell műteni. Nosza rajta tovább, hátha lesz még nagyobb is.

Repül az úszó ki tudja hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Kicsit nagyobbat dobtam, mint eddig, de gondoltam nem baj, majd lassan áthúzom magam felé az etetés felett. Nem kellett sokat várni, egy szép oldalazós kapás jött. Bevágás és hopp, a bot görbül, éreztem a súlyt. Ez már nem sneci, ez valami nagyobb keszeg lesz. Kárászra vagy bodorkára tippeltem, mert elég jól küzdött a horgon. Meglepő módon azonban egy dévér volt. Nem is kicsi. Nem csak hosszra, hanem vastagságra is. Meglepően jó kondiban lévő izmos hal volt, nem afféle kis nyamvadék, amit az ember csak kiteker. És ezzel a tűspicces bottal kifejezetten élmény volt a fárasztás. Nagyon jól közvetítette a bot a hal minden mozzanatát és szépen hajlott, amikor kellett. A hal kisvártatva már a szákban pihent, majd gyors fotó után ment vissza. Nagyon örültem neki, imádom ezeket a nagyobb keszegeket. Ez már az a méret, ami küzd a horgon, de viszonylag gyorsan kijön, így pörgős marad a peca. Persze itt ez nem egy intenzíven telepített víz, szóval itt nem fogok több tíz kilónyi halat pár óra alatt, de ha 10-20-30 percenként jön egy ilyen, az már jó eredmény.

A spicc érzékeny, a kisebb halaknál is hajlik. Nagyobb terhelésre a bot tovább hajlik, de fokozatosan felkeményedik.

Repült vissza az úszó, pár perc nyugalom és csend következett. Éppen fotóztam párat a tóról és a felszerelésről, amikor rakétaként kilőtt az úszó, olyan szép feltolós kapás volt. Sajnos lekéstem róla. Adrenalintól felpörögve újra dobtam és vártam a kapást. Egy szerényebb feltolós jött újra, de ezt már sikerült elkapni. Újabb dévér, még nagyobb, mint az előző.

És ez így ismétlődött tovább. 1-1 hal után mindig volt egy kis szünet, aztán újabb kapás. Volt mindenféle: merülős, feltolós, oldalazós….A halak egyre nagyobbak voltak. Néha 1-1 sneci vagy kisebb bodorka is tiszteletét tette. A kapások mind nagyon óvatosak voltak és rövid ideig tartottak. Gyorsan kellett reagálni és bevágni. Sokszor nem volt egyszerű eldönteni, hogy mikor kell még várni, mikor van az, hogy csak piszkálgatja és mikor van „igazi” kapás. Néhány rontott bevágás után, levontam a tanulságot: akkor lehetek itt eredményes, ha mindenre bevágok, ami gyanús. Ezt az elvet követve több halat akasztottam. Voltak kisebbek is. Csak a szebbeket fotóztam. Erőtől duzzadó szép egészséges dévérek voltak. Néha jött egy kis gubanc, ami megtörte a lendületet, de ilyenkor is próbáltam tartani a ritmust és csúzliztam a gombócokat szerelés közben is.

Úszócsere

Egy idő után a fényviszonyok megváltoztak és az eddig árnyékban lévő úszót megsütötte a nap. Nem láttam jól, ezért feltettem egy olyan pedzőt, amit régóta szerettem volna kipróbálni: egy kézműves wagglerúszót. Egész szép gyűjteményem van már a világ minden tájáról kézműves úszókból. Van libatoll, varjútoll, sültüske, balsa, parafa, nád és még sokféle. Az mellett, hogy nagyon mutatósak, rendkívül strapabírók, jól látszanak a vízben és szinte minden helyzetre találok megfelelőt. A mostani úszóm antennájának csúcsa sötétbordó, alatta pedig fekete-fehér csíkok tarkítják, így jól látni a feltolós és merülős kapásokat is. Az előző úszóhoz képest ez igényelt még egy kis plusz súlyt, így egy némi finomhangolás után már az új úszóval folytattam tovább. Jobban is látszott, mint az előző bolti úszó és kevesebb kapást is rontottam.

Már 8 óra körül lehetett, amikor tartottam egy reggeliszünetet. És ilyenkor jön az, ami Délegyháza egyik jellegzetessége: közvetlenül a botspicc alatt elúszik egy bitang nagy feketesügér. Előjön belőlem a gyermeki vadászösztön, hogy de jó lenne a merítővel elkapni vagy belógatni elé a csalit, hátha elkapja. Pedig soha nem sikerült még semmilyen látott halat elkapni, mégis minden alkalommal úgy állok a bottal felfegyverkezve a parton és koncentrálok a halra, mint Clint Eastwood, mielőtt elsütné a koltot. De ezek a sügerek olyan óvatosak, hogy már akkor is menekültek, mikor a zsebembe nyúltam a telefonért, hogy lefotózzam. Nagyjából fél óránként elúszott egy elöttem. Az egyiket sikerült lencsevégre kapnom.

Ennél még szebb sügerek is elúsznak a horgászok előtt

Megpróbáltam a kukoricát is, hátha jön egy még nagyobb, de arra semmi mozdítás nem volt, így visszatértem a csontira.

Rút szél fútt

9 óra körül elkezdett szembefújni a szél és nem tudtam miatta az etetésre dobni. De még ha sikerült is, az óvatos kapásokat nem láttam a hullámzásban. Elhatároztam, hogy felszerelek egy fenekező botot. Murphy törvénye szerint, mire kész voltam, elállt a szél…folytattam tovább úszóval, mert ezen a helyen mindig eredményesebb volt, mint a fenekező.

Jött még egy hal és fél 10 után mintha eltüntek volna. Fél óránként talán egy kapás volt. Pedig ugyanúgy etettem dobáltam tovább. A csalit érintetlenül húztam ki, tehát az se mondható, hogy lekéstem a kapást, mert nem volt ott már hal se. Valószinűleg az erős napsütés hatására beljebb húzódtak. Bedobtam hát a fenekezőt egy lebegtetett kukoricával, hátha…Üldögéltem, nézelődtem, élveztem, hogy most egy kicsit megpihenek és nem dobálok folyamatosan. Szép hely még mindig, ezt megállapíthatom. És még mindig egyedül teljes nyugalomba. A fények, hangok kicsit megváltoztak. Eleinte csak a madarak, békák, tücskök koncertjét hallottam. Később elkezdtek a méhek is zümmögni, szitakötők táncolni. Egyik a fényképezéskor is berepült a képbe. Aztán lassan megjelent a természetben az ember. Hallatszott messziről a csipogó kapásjelző, a rádió, a gyerekeket reggilre hívó anyuka, majd kicsivel később a fűnyíró, a flex, a kalapálás, autók a földúton….még később a kirándulók, kutyájukat kergetők „Hé Bodri, ne menj a vízbe!”.

Jöttek gyerekek is biciklivel, volt olyan is aki meg is mártózott a vízben, nagyjából 30 méterrel mellettem egy másik lejárónál. Nem zavart. Ez is mind hozzátartozik a környékhez. Elektromos kapásjelzőt nem számítva minden zaj pontosan ugyanúgy változott hajnaltól reggelig, mint gyerekkoromban. És én még mindig egyedül vagyok és senki se zavar. Nem jönnek oda, hogy mit fogtáááá?!, nem dobálnak keresztbe, nem akarnak az úszóm mellett pergetni és nem száguldoznak az etetésem felett motorcsónakkal. Van elég helyem, nyugi van, szép a környezet. Ha fogok is valamit, az már csak hal a tortán.

Ezt is megcsodálta a szitakötő

Véget ért a móka mára

Lassan elkezdek pakolászni. Elégedetten távozhatok. Jól sikerült az, mit kigondoltam, nem volt sok gubancom, nem vesztettem se horgot, se ólmot. Szép halakat fogtam. Bár nem annyit, mintha egy kockatavon lennék, de nekem pont megfelelt. A felszerelés jól működött, élmény volt vele halat fogni. Külön öröm volt, hogy az idő elteltével egyre magabiztosabban éreztem, hogy mikor kell bevágni, még azelőtt, hogy a halak eltűntek volna. Kb egy tucatnyi dévért fogtam, köztük 7 szebbet a fél kilóstól a kilósig. Jött még néhány sneci, bodorka. Kiváncsi lettem volna, mit tud kezdeni egy ponttyal ez a bot, de ők most elkerültek. Szó szerint, mert vízből kiugrani láttam őket. Na de sebaj, remekül szórakoztam.

Ment vissza mindenki

Kapcsolódó cikkek a témához: Jégolvadás után – Tavaszi keszegezés

One thought on “Hajnali dévérek

Vélemény, hozzászólás?