1997-ben születtem Kínában. Ha látnátok, mi van itt…Gyárak és gyárak….kereskedelmi és logisztikai csomópontok….nagy irodaházat, üzleti negyed, stb. Én is egy nagy gyárban születtem sok millió orsótársammal együtt. Van itt tengeri, legyező, multi, pergető….amit csak akarsz. Vannak itt kész orsók, amik csak arra várnak, hogy hol ilyen, hol olyan logót tegyenek rájuk és már mehessen is a boltokba a világ különböző pontjaira, más-más fantázianévvel és persze árakkal. Van olyan, ahol esetleg kicserélik előtte a hajtókart vagy kap még egy kis kozmetikát és úgy megy tovább.

Büszke voltam rá, hogy én egy kicsit egyedi vagyok. Illetve…lehet, hogy koppintottak valahonnan, de nem sok hasonló orsót láttam, mint én. Az igénylőnek az volt a célja, hogy egy könnyű, sima futású, jó fékrendszerű hátsófékes orsó legyek match, picker vagy bolognai botokhoz és mindezt elérhető áron. Ok, elismerem, nincs bennem se bronz csiga, sem acél tányérkerék és a vázam is inkább műanyag…de normál használat és kis törődés mellett sok-sok évig lehetek hű társa valakinek. Eurostar VIP35 nevet kaptam.

A kínai gyárban nagy volt a szigor. Ha valaki felált, hogy megmozgassa elfáradt végtagjait, rögtön jött a műszakvezető: „Csáo Cheng, csak itt teng leng?”

Még meg sem vásárolt senki, máris bejártam a fél világot. Sokadmagammal hatalmas dobozban raktak repülőre. A repülő raktárja tele volt. Még egy egér se tudod volna itt megmozdulni. Szerencsére mi sem. Jó alaposan becsomagoltak. Még ha egy kis légörvénybe is került a gép vagy leszállt nagy zöttyenéssel, akkor sem mozdultunk egy mikrométernyit sem. Semmi rázkódás, semmi sérülés. Így szólt a csomagolási utasítás: „Chen! csendbe csend be. Cucc nem ráng, nem kong mint kis pingpong”

Először Pekingbe kerültem a gyárból, de onnan már mentem is tovább Koreába. Ott kipakoltak néhány dobozt és indultunk tovább. Milyen jó, hogy a kipakolás sorrendjében tettek be a rakodótérbe…lett volna ejházás, ha legbelül van, ami először kell.

Koreából Japánba kerültem. Ott kivettek megint pár dobozt és helyettük betettek másokat. Ott is szigorúak voltak az utasítások: „Figyu oda, ne duma, ne baki, nuku ramazuri, lesz harakiri”

Nemsokára indultam vissza Kínába, de egy másik, kimondhatatlan nevű kisvárosba, ahol még újabb dobozokkal pakolták meg a repülőt. Talán még a pilóta lábánál is volt, annyira teletömték. Már nagyon vágytam egy vízparti levegőre, de tudtam, hogy az még odébb van, és visszább kellett fogni a hajtókaromat és féklamelláimat.

Na de innen már nagyot ugrottunk és a németországi Kölnbe kerültem. Mindent kipakoltak és vagy 50 másik repülőbe szortírozták szét a dobozokat. Az én uticélom Magyarország volt. A repülőtérről a vecsési vámraktárba kerültem, majd onnan a Budapest, III kerületi Szentendrei úti nagykerbe. Végre levegő! Igaz, nem tóparti, de levegő. Nem sokáig élvezhettem. Csak kinyitották a dobozt, hogy az van-e benne, aminek kéne, aztán vissza is zárták. Újra sötétbe. Mint valami fogoly, akit megnéznek a zárkában, hogy él-e még. Node mindegy….tudom, nem leszek sokáig dobozban…de akkor is…unatkozom….ha legalább polcra tennének és látnám a többi orsót és a ki-bejárkáló embereket. Már ez is jó lenne. Na de egy pecaboton várni a kapást! Na az lenne az igazi. El is kezdtem ábrándozni, gondolkodni: vajon kihez kerülök és milyen botra tesz? Esetleg egy folyóvizi horgász illeszt bolognai botjára. Húhú, megküzdhetek paducokkal, márnákkal. A márna nem viccel. Ha az megindul, akkor felköthetem a gatyám…őőő, akarom mondani, behúzhatom a fékem. De jó lesz! Nézhetem a robogó vizet, hallhatom a morajlást. Egyedül leszünk csak mi hárman: a pecabot, a horgász, meg én. Az az igazi szabadság.

De az is lehet, hogy pickerbotra tesznek. Kis tavakhoz látogatok, amit a mai ifjú titánok úgy hívnak angolos víz. Pedig csak kis tó….Vagy csöndben csordogáló csatornákhoz visznek. Leraknak a bottal a tartóra és várhatom, mikor rezegteti meg valaki a spiccet. Láthatok compót, kárászt vagy akár pontyot is. Ha ügyes lesz a gazdám, akkor nem hagy sokáig a tartón, hanem sűrűn dobál. Kell a ritmus a keszegezéshez. Csak törölje meg a kezét, miután megtölti a kosarat, mert ha bemegy a lamelláim közé az etetőanyag, akkor aztán csodálkozhat, hogy mért akadozik a fék….

Még az is lehet, hogy matchbotra kerülök. Nagyokat suhintanak majd, én meg engedem neki a zsinórt, hadd szálljon a waggler jó messzire. Aztán olyan gyorsan tekerem ki a cájgot, hogy nem lesz egy veszített másodperc sem. Még versenyre is vihetnek. Gyors vagyok és könnyű.

Nem sokáig ábrándoztam, mert jött egy fickó és bepakolt egy furgonba.
Mit bepakolt…bedobált…mintha csak a méhtelepre vinne. Vártam jobb sorosomat, mert mióta kikerültem a gyárkapun, azóta nem sok jó dolog történt.

Így kerültem egy budapesti kis horgászboltba. Volt itt etetőanyag, aprócikkek, állateledel, papagájkalitka, haltartó szák és néhány pecabot. Kifejezetten kellemes illat volt. Horgászbolt illat. Sajnálom a mai orsókat, akik hallisztes, fokhagymás és erjesztett magmix bűzfelhőjében várakoznak gazdáikra. Az én időmben még az eper, a vanília, méz aromákkal dúsították az etetőanyagokat és csalikat.

Egy kedves, idős néni vett ki a dobozból és a pult mögötti falra tett. Két kis tüske fogta meg a talpam és úgy lógtam ott, hogy ha egy normál testmagasságú férfi belép ide, akkor neki én nagyjából szemmagasságban vagyok. Tökjó. Engem vesz észre először. Alattam olcsóbb Goldstar, felettem drágább Daiwa. Tőlem balra egészen pici kis kurblik 20-as, sőt 10-es méretben. Tőlem jobbra meg a nagy gránátvetők. 50-60-70, sőt 80 méretben. Remekül elrendezte a néni. Úgy néztünk ki, mint valami koordináta rendszer, ahol a vízszintes tengely a méretet, a függőleges meg az árat jelentette. Így aztán bárki könnyen választhatott. Én a középmezőnyben voltam. 3290 Forint. Ezt a cédulát illesztették alám. És még valamit, amitől dagadtam a büszkeségtől „3 csapágy”. Bizony ám! 3! És olyan helyen, ahol kell! Na itt aztán hamar elvisznek, gondoltam.

Volt alkalmam időközben megfigyelni az embereket. Közelben volt egy tó. gyakran érkeztek ide futva, lihegve, hogy elfogyott az etetőanyag vagy a kukorica, és már rohantak is vissza, nehogy elvigye közbe a hal a botot.

A közeli panelben festő, gipszkartonozó, glettelő szakik is eltévedtek ide, akik farzsebükből vették elő a postásgumival átkötött vaskos ezresköteget és több kilónyi etetővel pakolták teli a kis furgonjukat. Nekik nem én kellettem, hanem a gránátvetők.

Jöttek ide idősebb urak, akik nem is feltétlenül vásárolni tértek be, hanem inkább csak egy jót sztorizgatni. Képesek voltak néhány jó szóért órákat is eltölteni a boltban, és végül csak egy zacskó mézes pufit vittek haza. Ellenben szívesen segítettek minden arra tévedőnek, hogy milyen botot, orsót, csalit vegyenek, fellendítve ezzel a néni forgalmát. Kedves és közvetlenek voltak. Sajnos kevesen vannak. Nekik sem én kellettem. túl finom ketyere voltam nekik. Az ő felszerelésük régi, ám örök életű.

Aztán sajnos sok volt a csoró és igénytelen, akinek minden mindegy, csak occsó legyen és bírja a nagy pontyokat. Nekik én csak játékorsó voltam. A nagy orsók kellettek meg a sárgavégű teleszkópos, ami a kor egyik meghatározó cucca volt akkoriban.

Voltak a flegmázósak, akiknek már mobiltelefonjuk is volt, ami persze egyfolytában csörgött. Ők a nagymenők, a tökös fiúk, akik játszák az eszüket. Öltözéküket elnézve megvehették volna a legdrágább orsókat is anélkül, hogy meg kellene húzni a rájabörből és aranycsattból készült nadrágszíjjat, ám nekik még az én 3290 forintos cédulám is bőven lélektani határ felett volt.

Betévedtek ide a büszke tudatlanok, akiknek simán volt 8 ezer forintjuk orsóra és 10 ezer forintjuk botra és ettől azt hitték, hogy már felsőkategóriás cuccot vásárolnak. Pedig, ha tudnák, hogy azok sem különbek sokkal mint én….És el is várták, hogy a néni prémium vásárlóként kezelje őket. Ha más is bejött a boltba és kérdezett valamit, ők csak pökhendien odaszóltak: „most engem szolgálnak ki”.

Betéblábolt ide néhány olyan jómadár, akik valamilyen úton-módon tájékozottak voltak már a nyugati sajtóból és keresték a Van Dan Eynde etetőanyagot. Vagy a Mosellát, miután látták VHS-en az első videóját annak a megosztó személynek, akik túlartikulálta a szavakat és akinek akkor még a legkisebb leszeg fogása is örömet jelentett. Sajnos őket el kellett keseríteni, hogy amit keresnek az itt még nem kapható. De még csontit is csak dobozban tudnak venni és nem literszámra. Tájékozott horgászok voltak ezek, bár úgy kicsit elvesztek a részletekben.

Szerencsére kevés volt belőlük, de láttam kockafejűeket, akik a legkisebb hibát is képesek voltak észrevenni. Ha szerencséje volt a néninek, akkor a boltban vették észre, de ha nem akkor otthon és visszahozták a botot azért, mert a matricán halvány volt felirat, vagy egy pici csepp gyanta rácsöppent a gyűrű szárára. De jó, hogy engem nem vittek el….vajon velem mi lett volna a bajuk…?

Voltak itt kockásinges, vastagkeretes szemüvegű mérnökök….az igazi időrablók, akik műszerekkel járnak, mindent mérnek és elmondják véleményüket ha kell, ha nem. Nem is értettem hogy volt türelme az eladó néninek végighallgatni őket….Néha volt, hogy besokallt és azt mondta „jajj, éppen kezdődik az ébédidő! Vesz valamit, vagy bezárhatok fél órára?” De eljátszotta simán a szőke nőt is, aki csak bejött helyettesíteni. Ezzel hamar lerendezett mindenkit, akit nem akart hogy sokáig a boltjában legyen.

Kedvenc vásárlóim a gondos nagyszülők voltak. Bennük bizakodtam, hogy megvesznek. Az unokájuknak vásárolnak. Mindegy, csak jó legyen. Nem értenek hozzá olyan nagyon, de nem szeretnék, hogy a kis Tibike vagy Lacika csalódott legyen. Őket rá lehetett beszélni szinte bármire, de nyilván csak olyat ajánlottak nekik, ami tényleg jó. Sokan visszatérő vásárlók lettek. Volt olyan is, hogy a néni kezébe nyomtak egy ezrest, mert kedves volt velük, vagy megjelentek egy csokor virággal vagy egy doboz bonbonnal. Ők az igazi felemelő erők.

Az előző csoport ellentéte a suhogó nadrágos rikító cipős, akinek az én kedves bolti eladó gazdám, csak nyanya volt vagy nagymuter. Mindenről megvolt a véleményük és ész érvekkel se lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről.

A legviccesebb réteg, aki újságból pecázik. Mindig azt veszi amit a hirdetésben látott. Mintha a memóriája csak 1-2 hónapra lenne érvényes. De ezek ahogy meglátnak valamit, már rohannak is. Mindegy hogy tél van, ő jön a nyári cuccokért, ha éppen arról olvas. Néha még az újságot is hozza és mutatja, hogy neki ilyen kell, mint amiben ebben a cikkben halat fognak. Meg hallott valami bojliról vagy miről és neki az kell.

Célirányos és gyors vevők…csukott szemmel is tudja, mit hol talál. Lekapkodja, ami neki kell és már megy is tovább. Visszatérő vásárló, bár nehéz eset, mert semmi újdonságról és semmi másról nem lehet meggyőzni őket. Ők azok, aki ugyanazzal a felszereléssel horgásznak végig egy teljes szezont és órákat várnak, míg újradobják a bordás kosarat.

És végül az utolsó csoport: a lelkes kezdők, akik bármilyen tanácsot meghallgatnak, elfogadnak. Érdeklődőek, van saját elképzelésük is, de az nagyon képlékeny, ezért nagy szerepe van az eladónak, hogy milyen irányba is tereli őket.

Ebből a lelkes kezdő csoportból érkezett egy srác 1998 tavaszán. Olyan 14 körül lehetett. Orsót akart venni. Kis fémdobozkában hozta el hónapok alatt összegyűjtött zsebpénzét, amit hétvégente spórolt össze: „anya, lemegyek a boltba kenyérért meg tejért, megtarthatom a visszajárót?”. Anyának ez nagy segítség volt és örült, hogy nem neki kell hajnalban cammognia. A fiú így hónapok alatt az aprókból összegyűjtött 5 ezer forintot. Ebből pedig már komoly orsót lehet venni. Olyat, amiben csapágy is van. Olyat, ami néma a kitekerés közben. Olyat, ami hátsófékes és könnyű. Olyat, ami nem gyűri-pödri a damilt. Vagyis: én kellek neki. Szimpatikus volt nekem. Kiszórta a pultra a sok aprót, ami csak úgy csörgött-zörgött. A néni meg csak annyit mondott. Tyűűűű, de sok pénzed összegyűlt.

A kissrác alaposan szétnézett: láttam tekintete kóvályog. Nézi a Goldstart….nem kell neki, mert gagyi. Nézi a Daiwát, ami 5 csapágyas és pont 5 ezer. Csúcsszuper, gondolta magában. De akkor elfogy az összes pénze. Tekintete megy lejjebb és megakad rajtam. Ez aaaaaz! Mondta jó hangosan.

– Azt kérem ott ni. Azt az Eurostar-t.

A néni levett, kezébe adott, ami még illatozott a nemrég elmajszolt Kindertojástól. Meg is törölte a nadrágjába, hogy ne maszatoljon össze. Nézegetett, forgatott, megtekert. Áááá, végre valaki megtekert, mert nagyon kellett a fogaskerekeimnek. Éreztem, hogy a zsír is szétoszlik bennem. Kipróbálta a féket is. Megszorította és próbálta forgatni a dobot. Mondtam is volna neki: na, látod milyen erős vagyok! Nincs elveszett hal a fékem miatt.

És jött az a mondat, ami után új életem kezdődött: Ezt megveszem!

Újra dobozba kerültem a pótdobommal együtt és indultam HAZA!

Hogy milyen botra kerültem és hol láttam meg először a vízpartot, az már egy másik történet lesz.

Hasonló cikkek a témában: Mesél az orsó 2. rész; Mesél az orsó 3. rész