Mesél az orsó 2. rész

Végre megérkeztem. Haza. Nem mondom, hogy rossz volt a boltban. Sőt! Imádtam hallgatni a horgásztörténeteket. Mert, ha már egy horgász belép a boltba, nem bírja ki, hogy ne meséljen a legutóbbi fogásáról. Na, de látni és hallani a vízpartról az két külön dolog. Márpedig én vízpartra fogok kerülni, mert gondolom, hogy kisgazdám nem a polcra szánt dísznek. Zsír új vagyok. Szó szerint is. És ez a zsír arra vár, hogy szétkenődjön tekerés közben.

Első rövid utam a konyhába vezetett azzal a kísérőmondattal: „Nézd anyu, de szép orsót vettem”. Jött a válasz: „igen, az.” De ez inkább azt jelentette, hogy „most nem érek rá, éppen kavargatom a rántást. Egyébként meg kész a leckéd?”

A konyhából kisgazdám hálószobájának polcára kerültem. Egy ágy, egy íróasztal, két szekrény és néhány szobanövény. Otthonos. Itt kipihenhetem a fáradalmakat a peca után, gondoltam. Kisgazdám nekiállt tanulni az ágyon, de ahogy egyet lapozott a történelemkönyvben, felállt és megtekergetett. Úgy látom ő is meg én is csak egy dologra tudunk gondolni: a pecára.

Teltek a napok, hetek. Semmi érdemleges nem történt. Egyszer csak kisgazdám hazaállított egy bottal és azt mondta: „erre rakom rá!” Jól megnéztem magamnak és nem hittem el. Erre? Tehát ez egy Kettner pergetőbot. 2,4m hosszú és 40-80g dobósúlyú. Erre nagyobb és erősebb orsó való. Jaj nekem, csak nem akar velem durva fonottal harcsára pergetni? Ugye nem? Szétvágja a görgőmet, ha akaszt egy fenevadat.

Rátett a botra és azt mondta: „hú de jó, na majd ezzel fogok úszózni.”

  • Úszózni? Ezzel? Akkor 7/0-s horogra fog kárászt tűzni és azzal harcsázni? Az még rosszabb. Akkor inkább pergess, az sportszerűbb. Nem hallod, haver?

És nem….nem hallotta. Berakott a kocsiba a bottal együtt és indultunk szüleivel Dunavarsányba.

Kivett az erősen szaunává vált Wartburg csomagtartójából és egy tisztes őszes halántékú úr kezébe adott: „Nézd Papa, ez az új fegyverem”.

Papa csak mosolygott és csak annyit mondott:

  • akkor holnap hajnalok hajnalán?
  • úgy ám papa, hajnalok hajnalán! Kipakolok, aztán felmegyek a szobámba szerelni, jó?
  • Jól van Csabám, de mama főzött szilvás gombócot. Együnk előtte.

Én felkerültem egy emeleti előszobába és beállított a sarokba több más bot és orsó mellé. Szétnéztem. Nahát, mintha valami időutazás lett volna. Hokév és címke nélküli üvegbotok, Tokoz és Germina orsókkal, plusz egy 4m-es teleszkópos bakelit-textil üvegcső bot. Egy kakukktojás volt: egy sárga fém Daiwa orsó. De én a Kettner bottal még nagyobb kakukktojás voltam. Én voltam a legfiatalabb, így ahogy azt illik, köszöntem az idősebb orsóknak és botoknak. Mondták is a sztorikat én meg csak tátottam a felkapókarom, hogy micsoda történeteik vannak és mennyi kalandon estek át. Hallgattam volna még, de kisgazdám befejezte a szilvás gombócot és jött szerelni, zsinórt tenni rám. Reszketve figyeltem a kezét, hogy milyen zsineget vesz elő. Csak ne fonottat, csak ne fonottat! Huh! Szerencsére nem. 20-as monofil. Profesional volt a márkája. Kicsit vastagnak ítéltem, de hallottam a többi orsót a másik szobából, akik hüledeznek, hogy milyen vékony damilt tesznek rám. Úgy látszik itt még kevésbé terjedt el a finomítás.

Mikor felfűzte a zsinórra a kis pálcikaúszót, a három sörétet és a kis horgot, akkor már végleg megnyugodtam, hogy szó sincs itt se pergetésről se harcsázásról. Egyszerűen csak ezt a botot tudta megvenni a zsebpénzéből kisgazdám. A lényeg, hogy ő örül neki. tulajdonképpen már én is egészen összeszoktam a Kettner bottal, úgyhogy nem bántam, hogy így alakult és már vártam az első pecát.

Fél 6-kor törte meg a csendet a vekker. Kisgazdám lecsapta és már fel is pattant az ágyból.

Ez igen, gondoltam, ez a kissrác nem szötymörög, ha pecáról van szó. Szaladt is le velem az emeletről. Benyit az ajtón és valami oroszlán hangját hallottuk „hhhhhrrrrrrrrraaaaaaahhhhhhhrrrrrrrrr”.

„Ó, a papa még alszik.” – mondta kisgazdám. Akkor nem oroszlán volt 😊

Papa gyorsan felébredt és csak annyit mondott. Indulunk.

Gyalog mentünk. Először földúton, majd egy kis ösvényen és végül egy stéghez értünk. Végre megláthattam a tavat. Kellemes környezet volt. A parton több stég is sorakozott, melyek között nádas és víz fölé hajló fűzfák sokaság színesítette a tájat. A fák ágai és nád levelei között sok-sok kis élőlény talált élő -vagy búvóhelyet.

Mi ugyan csendben lopakodtunk, de a bennszülöttek annál nagyobb lármát csaptak. Madarak csipogtak, békák kuruttyoltak, halak fröcsköltek, tücskök ciripeltek, rovarok zümmögtek, szitakötők táncoltak és valaki kertjéből egy kakas is úgy gondolta, most már ideje riadót fújni. Zsongás-bongás, sistergés-bizsergés. Ez vett körül. Jó helyen vagyok, gondoltam magamban.

  • Nagy halra megyünk, Csabám? – kérdezte Papa
  • De bizony. rafinált csalit gyúrsz, Papa
  • A legrafináltabbat!

Papa kezében egy kenyérgyurma volt, amit még otthon kisgazdám benedvesített, megpaprikázott és egy kis margarinnal is megkente. Ettől aztán igazi gyurma lett. Odaadta papának, hogy amíg sétálnak, addig gyúrja rafináltra a csalit. Papa meg csak gyúrta és gyúrta. Kisgazdám leült a stég szélére, papa csalizott, kisgazdám lendített. Láttam Papa mosolyogva figyelt engem, hogy milyen csendes vagyok és milyen könnyen pereg le rólam a damil. Büszkeség töltött el. Aztán alig ért vizet az úszó, máris húzta valami. Kisgazdám éber volt. Bevágott és már tekerte is a halat. Egy kárász. Kisgazdámnak fülig ért a szája és ez a mosoly ott is ragadt az arcán letörölhetetlenül. Mivel eddig csak polcon voltam, így most értettem meg igazán mitől is varázslatos ez a horgászat. Ez olyasmi, mint egy űrutazás. Mintha egy másik bolygóra utaztunk volna, ahol csak mi vagyunk és a természet. Ez olyan bolygó, ahol nincs rossz, nincs gonosz, megszűnik a gond és aggály, nem görcsöl az ember feleslegesen minden apróságon. Itt nincsenek elvárások, csak álmok, remények és meglepetések. Nincs aggódás, csak szurkolás, hogy mikor tűnik el az úszó. Nem kér senki se számon, hogy miért nem fogtál, hanem csak azt mondja, hogy görbüljön. Nem kell sietni. Az idő múlását csak egy gyomorkorgás jelzi, mely figyelmeztet, hogy kéne valamit reggelizni is. Fantasztikus világ ez: az ember úgy lógatja a lábát, mintha megnyerte volna a lottó ötöst és semmi dolga nem lenne már. Ez a horgászat ez maga a szabadság.

Egy teli szák kárászt vittek haza. Kisgazdám elbiciklizett a pékhez friss kifliért, ami egyszerre volt robogós és puha. Sehol máshol nem lehetett ilyet kapni. Időközben papa elkészítette a „mindent bele rántottát”, majd amikor megjött a kifli, jóízűen falatoztak. Reggeli után nekiálltak a halpucolásnak. Az lett az ebéd. Én meg csak figyeltem őket a teraszról. Papa és unoka nagyon jó párost alkottak. Szavak nélkül is értették egymást. Összehangoltan és gyorsan végeztek a halakkal. Én meg alig vártam, hogy újra mehessek.

Így teltek a délelőttök nyáron. Nem okoztam csalódást. Sőt, büszkén mutogattak a környékbeli gyerekeknek. Kuriózum voltam a faluban, mert hangtalan voltam tekerésnél. Mindenki gratulált és elismerte „ez remek orsó, barátom”.

Teltek a napok, hetek és szépen fogtuk a kárászokat, karikákat, compókat….A fékem viszont úgy állt, mint amikor hazavittek a boltból. Nem volt rá szükség. Vártam, hogy egyszer legyen egy olyan hal, ami megdolgoztat egy kicsit. Erre azonban egy évet várnom kellett. Ősszel levettek a Kettner botról és felkerültem a polcra. Úgy éreztem magam, mint egy mormota, aki téli álmot alszik. Persze annál sokkal jobb dolgom volt. Kerülhettem volna a garázsba is, ahol hideg van és egerek járkálnak. De nem. Én bizony a jó meleg szobában figyelhettem végig mi történik a házban. Csak akkor mozdítottak meg, amikor port töröltek. Örültem is mindig a tiszta polcnak. A por bizony nagy ellenségem.

Volt valami, amitől nagyon boldog lettem: kisgazdám horgászújságot kapott. Minden hónapban hozta a postás. Ahogy gazdám kibontotta a nejlonból, már hozzá is kezdett, hogy kiolvassa. Néha azt láttam, hogy bedugja a földrajz atlasz alá, hogy amikor benyitnak hozzá, akkor azt lássák, hogy tanul. Néha meg azt láttam, hogy felpattan és írogat, körmöl, jegyzetel: hova megy horgászni, milyen etetőanyaggal, milyen csalival. Összeírt helyszíneket, recepteket, taktikákat és bevásárló-listát. A listára pillantva hevesen kattogott, dobogott bennem a fogaskerék. Azt írta fel: pickerbot. Egy álom válna valóra, ha engem tényleg pickerbotra tenne. Azt is felírta, hogy „páternoszter fülön csontikosár”.

Nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ebből.

Kisgazdám kiművelődött és a rabjává vált a finomszerelékes horgászatnak. A karikás kapásjelzőt és az erős botokat félretette. Damilból nem vett 20-nál vastagabbat. A horogkészletében se volt 10-esnél nagyobb.

Elérkezett a tavaszi szünet. Kisgazdámnak bármilyen szünet egyet jelentett azzal, hogy peca. 3 napra kapott kimenőt Dunavarsányba a Papához, de előbb még elment horgászboltba. Én otthon maradtam és izgatottan vártam, hogy mit fog hozni. Reméltem, hogy új botra kerülök. Olyanra, amihez igazán passzolok. Egyszer csak nyílik az ajtó, és mintha tudta volna, hogy én mire vágyom, felkiáltott kisgazdám: tádám!

Egy Balzer Miami Winklepickert mutatott nekem és azonnal rátett az orsótartóra. Összerakta, választott hozzá spiccet és kilógatta az ablakon, mintha stégről horgászna. Vigyorgott, mint a tejbetök. Én is azt tettem volna, ha ember lennék. Nagyon jól éreztem magam ezen a boton. Ez a nekem való, valami ilyesmire vártam. A felszerelésben való gyönyörködést a szomszéd mély öblös hangja szakította meg:

„Mit fogtá, Csabi?”

Kisgazdám gyorsan behúzta a botot, mintha semmi nem történt volna. Majdnem a csillárt is leverte zavarában. A botot szétszedte és betette velem együtt a csomagtartóba.

Másnap hajnalok hajnalán a Délpesti HE tavát látogattuk meg Papával. Kisgazdám arcán huncut mosoly jelent meg és azt mormogta az orra alatt, hogy „Na most, megmutatjuk a papának, mi is az a finomszerelékes peca”. Figyelte is Papa csodálkozva, hogy miféle botot hozott az unoka.

Ott a parton rakta össze a felszerelést. Átfűzte a gyűrűkön a damilt, kötött egy páternoszter fület, belefűzte a fülbe a csontikosarat és a damil végére, ami kb. 70cm-re volt a kosártól, oda kötött egy horgot. Nagyon egyszerű, de hatékony szerelék volt. A szivacsos csontikosarat bedugta egy doboz csontiba, ahonnan a nyüvek belemásztak hamar a lyukacsokba. A horogra 3 szem csonti került, aztán repült befelé kb. 20-30m-re. Papa felvonta őszes szemöldökét, és csodálkozva nézte, hogy mért keresztbe van letéve a bot.

  • Kapásjelzőt nem raksz rá?
  • Nem, nem. Itt most a bot spicce fogja jelezni a kapást. Nézd csak: enyhén beferdítem, ha kiegyenesedik vagy még jobban görbül, akkor van kapás.

De alighogy elhangzott ez a mondat, a bot úgy meggörbült, hogy azt hittem levisz a hal miket a bottartóról. Bevágni már nem is kellett, csak a botot felemelni. És akkor bekövetkezett az, amire vártam egy évet. Felvisított a fékem: vííííííííííííííííí vííííííííííííí víííííííííííííí!!!

Ez az! Ezt már szeretem! Ez az igazi harc. Na most aztán megmutatom mit tudok én. Figyeld csak meg kisgazdám, nem lesz vesztett hal akadozó fék miatt. Ne félj cseppet sem, majd én megállítom, ha túl messzire megy és engedni fogom, ha hírtelen ugrik egyet. Te csak pumpáld a botot és eszedbe ne jusson akkor tekerni, amikor a hal mindent visz! Akkor aztán búcsút inthetsz a damilnak, mert akaratom ellenére is úgy megpödröm, mint egy fusili tésztát. Csak akkor tekerj amikor magasban a bot és engeded lefelé. Akkor nem lesz gond. Forog a görgőm is, ne aggódj.

Nem is aggódott. Ügyesen fárasztott. Pont annyi ideig, hogy gyorsan kijöjjön a hal, de azért ne is rángassa. Bő két kilós ponty. Ment is vissza a ponty is és a szerelék is. Papa arcán meg ottmaradt a csodálkozás és a mosoly. Szerencsés napunk volt, mert egymás után jöttek a halak. Papa talán a harmadiknál jutott szóhoz: „az anyád, hogy görbül a bot”. Sose látott még rezgőspiccest. Ámulatba ejtette a bot hajlékonysága, karcsúsága és ereje. Kisgazdám már számított erre a látványra, de a Papát teljesen lenyűgözte. Az tette a pontot az I-re, amikor vízbecsobbanáskor kapta el a ponty a csalit. Vicces volt, mert úgy nézett ki, mintha dobás után valaki ki akarná szedni a botot a kezéből.

„Nézd Papa rárabolt a ponty”. Papa nem is hitte el az egészet, csak mikor már a szákban volt a hal.

A legnagyobb izgalom mégis ezután jött. Kisgazdám kiszedte a hal szájából a horgot, amin még volt két szem csonti. Hogy ne legyen útban a horog, félredobta. A kosár még a parton volt, de az előke már a vízben. Valami rossz érzésem volt. Kisgazdám éppen vízbe tette a pontyot, amikor nagy meglepetésemre valami megrántott, a bot pedig velem együtt elindult a víz felé. Pattogtam, zörögtem a sóderen és közben kiáltottam volna: „Segítség, segítség!”.

A felkapókarom már vizes lett, de kisgazdám éppen jókor elkapta a botot, a fékem meg visított, hogy víííííííííííííííí!

Valami falánk ponty elkapta a partról lelógó kis csontimaradványt és meglódult vele a tó közepéhez. Azóta sem volt ilyen élményben részünk. De el nem felejtem az biztos.

Mindössze 3 órát voltunk a parton, de ez idő alatt 13 pontyot fogtunk ki 1-3 kg között. Én nagyon élveztem, de azért a peca végére alaposan elfáradtam. Jó volt megpihenni a hűvös szobában és hallgatni, ahogy Papa és unoka egymás szavába vágva mesélik az eseményeket a Mamának.

Sok hasonló pecában volt részünk. Igazi mindenes orsó lettem, mert engem rakott fel matchbotra is. Ide-oda rakosgatott kisgazdám, hol erre, hol arra.

Egy dologra nem gondolt kisgazdám: hogy időnként nem ártana megtisztítani, szervízbe vinni. Persze nem várhattam el tőle, hogy ő maga csavarozzon szét. Mert, ha nem jó sorrendbe rakja vissza az alkatrészeimet vagy világgá perdül egy rugó vagy elgurul egy csavar, akkor nagyobb a baj, mintha semmit se tett volna. Azért az eszébe juthatott volna, hogy télen megnézet. Mert sajnos kaptam én mindent: sarat, etetőanyagot, halnyálkát, halpikkelyt, homokot, vizet, moszatot, stb. Az első két-három évben nem volt különösebb gond. Kívül nem voltam tiszta. Úgy néztem ki, mint azok a festők, akik régen betévedtek ebédszünetben a horgászboltba. Viszont eltelt pár év és éreztem, hogy ment kosz a görgőm alá, a dobtengelyre, a hajtókarba és a féklamelláim közé. Mit mondjak, nem volt jó élmény.

Csikizett, viszketett, dörzsölt, mart. És tehetetlen voltam. Nem tudtam szólni. Nem élveztem már annyira a pecát. Tény, hogy jobb volt a vízparton, mint a garázsban. Legalább mozogtak az alkatrészek és nem állt a zsír. Csak hát az a zsír is már inkább gyanta volt egy idő után. Csodáltam, hogy nem tűnt fel kisgazdámnak az a szörnyű surrogó hang és az akadozó fék. Bár igazán azt se tudtam, hogy minek szurkoljak. Mert, ha észreveszi, akkor lehet, hogy kidob a kukába. Ha meg nem veszi észre, akkor meg csak egyre rosszabb lesz. Nem értem az egészet. Az ember megnézeti rendszeresen az autóját meg még ki tudja miét, hogy minden rendben van-e. Az orsóval miért nem teszik? Hát tudják, hogy egy mechanikus szerkezet és hogy sok alkatrészből áll. Hát akkor mért nem? Ha boltos lennék, nem is adnék úgy el orsót, hogy ne figyelmeztessem a vevőket. Sőt, egy év múlva kötelezném, hogy hozzák vissza szervízbe. ne járjanak úgy, mint én.

Nem tudtam mit csinálni, mint várni, hogy vajon mi lesz velem. Idegőrlő volt. Vagy úgy is mondhatnám: tányérkerék és féklamella őrlő. Úgy éreztem sose telt még ilyen lassan az idő. Minden nap bíztam abban, hogy valami talán ma fog történni. A remény hal meg utoljára. Ha meg elúszik a reményhal….akkor őt követi a szarok rája.

Hogy mikor mi lett és hogyan folytatódott tovább a történetem, az már egy következő mese lesz.

Hasonló cikkek a témában: Mesél az orsó 1.rész; Mesél az orsó 3. rész

2 thoughts on “Mesél az orsó 2. rész

Vélemény, hozzászólás?