Otthagytak a garázsban. Vége a jó világnak, kitettek, mint valami lomtalanításra váró vackot. Nem díszelgek többé kisgazdám polcán, nem ékesítem horgászbotjait. Persze…már nem is kisgazdám, hiszen felnőtt, dolgozó ember. Mire gyerekkorában vágyakozott, majd valósággá és hű társává vált, most megunt ócskaság lett. Más lett a fontos. Én meg itt ülök a sötét, nyirkos és koszos garázsban.

De nézzük a jó oldalát! Ki is dobhatott volna vagy lehetnék csak úgy lerakva a sarokba, hogy hálót fonjon körém a pók. De nem. Polcon vagyok. Látom, amint gazdám apukája reggelenként kihajt a kocsival. Ilyenkor mindig éberen figyelek és nézem a pár másodpercre nyitva hagyott ajtón keresztül, vajon milyen idő van. Rögtön megy is a kombinálás: vajon eszik a ponty ilyenkor? Mozgolódnak a keszegek? Fröcsköl a balin?

Egy-egy napsugár, ha rövid időre behatol az ajtón, máris eszembe jutnak az együtt töltött nyarak, a kora hajnali kelések, amikor pont ilyen éles szögben egy lézercsík jelent meg a padlón, amint kinyílt az ajtó. És mentünk….mentünk, ha sütött, mentünk, ha fújt, mentünk, ha esett….most nem megyünk.

Körülöttem a polcon szerszámok sorakoztak: kalapács, reszelő, fűrész, villáskulcsok, csavarhúzók stb. Volt néhány pecás cucc is. Kisgazdám legelső horgászdoboza, egy villantós készlet, néhány úszó. Mindegyikkel voltam együtt már a stégen, vízparton. Legalább nem vagyok egyedül….De mégis…nincs mozgás, nincs beszéd. Hiányzik, amikor látom kisgazdám, hogy bújja az újságokat és tervezi a pecát.

Az idő lassan telik itt, de folyamatos reménykedéssel. Minden ajtónyitáskor azt remélem, hogy hozzám jönnek. De hol egy szerszám kell, hol csak egy törlőrongy, de legtöbbször csak az autóért jönnek.

Ahogy az lenni szokott egy garázsban, hamarosan látogatók érkeztek: egy egércsalád. Volt egy régi kutyaház és az oldalán egy lyuk. Szépen belakták. Bármi neszt hallottak, a lyukon át elszeleltek. Legtöbbször azonban órákig nem történt semmi és ezt kihasználva nem keveset randalíroztak. Nem kíméltek ezek semmit: mindent megrágtak, amit csak tudtak…és ahol bevétel van, ott kiadás is. Nem kevés.

Cikáztak össze-vissza és ami útban volt, azt mind leverték a polcról. Csodálkozott is gazdám: „Úgy emlékszem ezt a csavarhúzót a polcra tettem, mit keres a földön?”.

Sokáig elkerültek engem a kis sajtkedvelők, de rettegtem, hogy mikor csinálnak belőlem ementálit.

Egyszer csak az egyik elsuhant előttem, majd látom, hogy óvatosan visszasomfordál és bekukkant. Ajjaj, most lesz nekem annyi – gondoltam. De tévedtem. Igaz, hogy ezek mindent szétrágtak, de engem nem bántottak. A legkisebb egérke volt a kíváncsiskodó és összevissza dörgölőzött hozzám, mint egy macska. Bebújt a dob és a felkapókar közé és így pihent. Én meg ettől úgy néztem ki, mint aki átkarolja ezt a kis cincogót. Mintha most én vigyáznék rá és őrizném álmait. Mellém telepedett a család többi tagja is. A kutyaház helyett most az én polcom lett az otthonuk. Ez volt a bázis, a kiindulópont. Innen jöttek, mentek. Végre nem voltam egyedül, Most már ők az én családom. Izgalommal figyeltem, melyik merre megy, mit rosszalkodik, milyen ennivalót talál, mivel tér vissza. Mulatságos volt, ahogy egymással hancúroztak és olyan fürgén szaladgáltak, mint amikor az amur szákolás előtt torpedóként kilő. Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem is figyelem, hogy nyílik-e az ajtó vagy ha bejön valaki, akkor miért jön be. Inkább azon izgultam, hogy macska ne járjon erre vagy ne tegyenek ki egércsapdát.

Lassan el is felejtettem, hogy mire vagyok való, amikor valaki benyitott. Nem foglalkoztam vele, nem is igazán vettem észre, hiszen immunis lettem már az ajtónyitásokra. De az a valaki, aki benyitott, egyszer csak kézbevett és megszólalt: „ez még megvan?” Ekkor hirtelen elöntött a düh és a méreg. Mi az, hogy ez még megvan? Mi vagyok én: facebook hirdetés? Igen, megvagyok…. te raktál ide, mint valami vackot, pedig mennyi éven keresztül vigyáztál rám és mennyi halat segítettem ki neked. Hú, de mérges lettem. Ha tehetném, jól fenékbe billenteném.

Kisgazdám betett egy autóba sok doboz társaságába és elindultunk valamerre. Csak nem akar így pecázni vinni? A zsír, ami bennem van, már megkövült gyanta, a féklamelláim összetapadva, a görgőm nem forog és csupa kosz vagyok.

Kisvártatva megérkeztünk egy kis lakáshoz. Másfél szobás, kellemes kis hely. Még nincs teljesen berendezve és sok a doboz is, de láttam, hogy a hálóban van egy kis gardrób, ahol ismerős pecabotok sorakoznak. Ott volt a picker, a match, a bolognai, pergető, feeder. Nagyon megörültem nekik. Ezek szerint kisgazdámnak saját lakása lett és vitte a pecacuccait is. Engem se hagyott ott. Ezek szerint számításba vesz engem is. Nagyon megörültem neki. Újra orsó lehetek és nem egérkuckó. Jajj, az egerek….na tőlük el se köszöntem, csak egyik pillanatról a másikra eltűntem. Ó, de visszamennék hozzájuk csak egy pár percre.

Napokig, sőt hetekig nem tudtam igazán örülni annak, hogy újra látom kisgazdám újságot olvasni és tervezni. Folyton a kis családom járt a fejemben….évekig ők voltak velem, én pedig minden mozdulatukról tudtam és láttam, ahogy a legkisebb egérke is felnőtt egérré vált és aztán neki is születtek kis egérkéi.

De legalább itt van újra velem kisgazdám. Kicsit borostás, kicsit már kopaszodik, kicsit már pocakot növesztett, de én még most is annak a kisgyerkőcnek látom, aki félénken toppant be összekuporgatott zsebpénzével a bolta még valamikor 1998 környékén. Azóta eltelt 15 év.

És ahogy lenni szokott, megint történt valami váratlan. Felkapott és azt mondta: megyünk a boltba.

Na erre kíváncsi vagyok! Mit veszünk? Mi lesz a célhal, módszer?

Hamarosan megérkeztünk és odaadtak a boltosnak: „Ezt át tudná nézni, hogy minden rendben van vele? Szeretném újra használni”. Hú, micsoda öröm volt ezt hallani, áááá! Erre vártam, erre a pillanatra. Alig bírtam magammal és nem győztem kivárni a boltos táskájában, hogy mikor visz le a szervízbe és néz át a féklamellámtól a felkapókaron át a legkisebb pöcökig.

A boltos zárás után hazavitt, nézegetett egy darabig, megtörölgetett egy nedves, aztán száraz ronggyal, majd visszatett a táskába.

Na, mi az? Ennyi? Ez most komoly? Két törlés és kész. Hmmm…Na most mi lesz? Visszaadnak így, aztán kisgazdám azt mondja, hogy ez vacak és vesz egy másikat. Hogy a fene egye meg, ennél még az egerek közt is jobb volt.

Eltelt egy hét, mire hallom csörög a telefon. Kisgazdám telefonált:

• Kész van már az orsó?
• Igen, épp most lett kész….hát…csodát nem tudtam tenni vele…5 ezer lesz

Ez után, mint a focimeccs elején az egy perces néma gyász, olyan csend következett. 3290 forint voltam, ez meg itt 5 ezerért megtörölt. Hát persze, hogy kisgazdám sokkot kapott. A boltos folytatta

• Kell az orsó?
• Igen, holnap megyek érte.

Jött is másnap. Elcsodálkozott, hogy milyen tiszta vagyok, de mikor megtekert, akkor éreztem rajta a csalódottságot. A következő mondata azonban megsokkolt.

• Nincs véletlenül egy orsója, max. 5 ezerért?
• Annyiért ma már nem kapsz orsót. De nézd, itt ez az Okuma 13 ezerért.
• Hú, az nekem túl drága, esetleg valami más?
• Van egy Nevis orsó 9800-ért.
• Na arról nem hallottam, olyat nem veszek.
• Higgye el, ami 5 ezer vagy az alatt, az olyan is.
• Értem, köszönöm, viszontlátásra.

Beletaposott a gázba és rohant egy másik boltba, ahol hasonló párbeszéd zajlott le, de ott kapott egy orsót 2700 forintért. Na erre kíváncsi vagyok. Ugyan engem visszatett a polcra, de sejtettem, hogy az új orsó nem lesz hosszú életű. El is vitte egy feederezésre. Ugyan nem tudom, mi volt, de kisgazdám „de szar ennek a fékje” kijelentéséből ítélve nem lehetett egy sikeres peca.

Hibájából nem tanulva vett egy másik orsót. Az már 4300 forint volt. Mintha a fogát húznák, úgy fizette ki. El akarta kezdeni a blogírást. Ezt az új orsót vitte magával, de mint később egy cikkben kiderült, az első dobáskor szétesett az orsó.

A teljes történet itt található: Botladozások

Kisgazdám elkezdett hát utánajárni a dolgoknak: mit kell figyelni egy orsón, mik a szempontok, mi az a minimum összeg, amit költeni kell rá, így karácsonykor már egy Spro Passion 730 orsót vett. Na ez már remek kis orsó, azt én is elismerem. Csalódottnak kéne lennem, de mégse voltam az. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy én is újra fogok horgászni. Kisgazdám ugyanis ragaszkodik a régi jól bevált dolgokhoz, másrészt nem szereti az elsőfékes orsókat. Sokkal kényelmesebb neki a hátsót tekerni. Ezt szokta meg, ez áll kézre, tehát biztos vinni fog engem is.

Sokat kellett várnom, de megérte. Kisgazdám véletlenül meglátott egy hirdetést egy felújított DAM üvegbotról és eszébe jutottak régi emlékei. „Mintha, ilyennel horgásztam volna gyerekként” És tényleg. Én is ilyenre emlékeztem ott Délegyházán, bár azok nem voltak ilyen jó állapotúak. De ez a bot hozta meg az áttörést nekem is. Jött ugyanis még egy és még egy antik bot, majd csatlakozott gazdám egy antik horgászcikkes csoporthoz és elkapta a gépszíj, meg a gyűjtő szenvedély. Már nem a reklámokkal teli újságokat olvasta, hanem kutakodott és felfedezte a nádbotokat, üvegcső botokat, megismerkedett neves angol gyártók termékeivel és összehaverkodott pár igazán „bolond” fickóval, akik kidobásra szánt vackokat, botokat, orsókat varázsolnak teljesen újjá, széppé és nem utolsósorban használhatóvá. Ők egy külön kis világot hoztak létre maguk körül, akik nem egymás ellen vannak, hanem segítik egymást és nem kötekednek, okoskodnak. Ők nem követik a divatot, nem visznek egy fél horgászboltnyi csalit magukkal. Tisztelik és szeretik az értékeket, megbecsülik a cuccaikat. Jó, hogy kisgazdám közéjük keveredett. Egész másképp állt a horgászathoz és a csalik-etetők felhalmozása helyett inkább a horgászat taktikai oldalával kezdett foglalkozni és egyre eredményesebb is lett.

Ez a kis közösség hozta meg nekem is az áttörést, mert egy hirtelen gondolattól vezérelve, kisgazdám odaadott egy fickónak rendbetételre. Egy füstös, dohányszagú kocsiban 20 másik orsóval együtt zötykölődtem a műhelyig, ahol úgy szétkapott pillanatok alatt, hogy csak pislogtam. Talán ennyire még a gyártósoron se voltam szétszedve. Jött egy nagy fürdő, aztán kezdődhetett a kirakós játék. Jajj, csak el ne perdüljön egy rugó, mert akkor aztán nem tudom, mi lesz.

De az évek, meg a rutin megoldotta a problémát és secperc alatt minden alkatrészem a helyére került és úgy pörögtem, mintha elemről működtem volna. A fék is olyan precíz volt, mint még soha. Na gondoltam, most aztán lenyűgözöm kisgazdám. A hatás nem is maradt el. Mikor újra kezébe kerültem, pont olyan csodálattal nézett rám, mint amikor kissrácként a boltban nézegetett. Láttam rajta, hogy azon kattog az agya, hogy hova vigyen. Na meg hogy mire fog feltenni…match, picker, bolognai? Nekem jöhet mind.

Jöhet mind, gondoltam, de amire rátett, arra nem számítottam és minden képzeletem felülmúlta: egy úszós pecára alkalmas nádbotra tett rá. Rutilus Roach volt a neve és Angliából érkezett. Sose voltam még nádboton, sem ilyen csúszó gyűrűtartón. Előkelőnek éreztem magam, mint egy arisztokrata. Jó kis szett lett ez így, teljesen jó volt az összhang. Kisgazdám cikket is írt a horgászatról, amit itt olvashattok: Egy jól sikerült keszegezés az RSD-n

Részemről nagyon jó élmény volt. Így kell ezt újrakezdeni. Egyik hal a másik után, egy kuriózum bottal, egy gyönyörű környezetben. Ez a horgászat bizonyíték volt arra, hogy öreg orsó nem vén orsó és kellő odafigyeléssel (hogy klasszikust idézzek) „évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell”.

Ritkán vettek elő, de amikor mégis, akkor valami hasonlóan különleges élményben volt részem. Kisgazdám mindig megadta a módját. Ha engem vitt, akkor jó alaposan előkészített mindent és csak olyan botra tett, amivel jól tudtam együtt dolgozni.

Nem egészen arra terveztek, hogy apáról fiúra szálljak, de a legkülönlegesebb élmény mégis az volt, amikor kisgazdám saját márkájú botjára kerülve az ő majdnem 6 éves fia kezébe kerültem és a kissrác megfoghatta élete első halait. Néhány snecit és két termetesebb dévért. És mindezt azon a helyszínen, ahol az egész történet elindult: a Délegyházi tavaknál. Mintha az életem egy körforgás lenne.

Most úgy tűnik, kezdődhet minden elölről egy kisember és az én történetemben. Remélem a gyerekeknek legalább annyi élményt fogok adni, mint kisgazdámnak. Lehet, hogy egy idő után nem forog már úgy a rotor, meg nem fog majd olyan jól a fék és még a dob is lötyögni fog, de kisgazdámnak mindig én leszek AZ ORSÓ. Köszönöm, hogy elolvasták történetem. Ha valaha régi orsót találnak pincében, padláson, kérem ne dobják ki. Lehet, hogy valaha derék harcos volt és még az is lehet, hogy működőképessé lehet tenni. Ha nem kell, próbálják odaadni olyannak, akinél jó kezekben lesz és vagy vitrinbe teszi, vagy pecabotra. Lám, én is újjászülettem, adjuk meg másnak is az esélyt.

Kapcsolódó írások: Mesél az orsó 2. rész; Mesél az orsó 1.rész