Változnak az idők. Gyerekkoromban azzal tűntem ki a tömegből, hogy feeder és pickerbotokkal horgásztam, míg körülöttem legtöbben a karikát vagy a csipeszt figyelték. Ma pont fordítva van. Ráadásul ezt régi botokkal művelem. De hogy mégis miért vagy mikor van értelme visszamenni az időben, azt a következőkben fogom kifejteni.

Módszer vagy csak kapásjelző?

Manapság divatos lett mindent külön módszernek titulálni, míg régen megelégedtünk azzal, hogy úszó, fenekező és pergető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján és persze az olvasott irodalom segítségével is, azt be kell látnom, hogy pl. csak az úszózáson belül is igen szerteágazó lehetőségeim vannak és ugyanez igaz a fenekezésre is.

Különbségek feeder és fenekező között

Ha a feederbotos horgászattal hasonlítom össze a klasszikus karikás kapásjelzős fenekezést, akkor végszerelékek tekintetében szinte nincs is különbség. Bár a fenekezéshez leginkább a bordás kosarat szokták társítani, bármely más kosárral is kiválóan működik.

A feeder maga a csoda volt számomra annak idején. A finomítást jelentette és a fárasztás élményszámba ment. Nem volt szokás az égbe állítani a botokat, 40-esnél nagyobb orsót rátenni, 50m-nél távolabb dobni, 3,6m-nél hosszabbal pecázni, bojlit tenni a horogra és pláne nem csipogós kapásjelzőre tenni a botot. Vagyis semmi olyat nem jelentett nekem a feeder, mint ami ma jellemző.

A klasszikus fenekező azonban erős volt, nagy halakhoz kitalálva és a türelem volt a fő erély, amire szükség volt.

A feeder nekem most is ugyanazt jelenti, azonban a fenekezés időközben finomodott. Rájöttem, hogy lehet ezt használni keszeghorgászathoz is, mert maga a jelző nagyon jól jelez. Gyakorlatilag ellenállás nélkül tudja vinni a hal a csalit, amíg a karika nem koppan a boton. Mondjuk jellemzően 15-20 centit, de ha lejjebb engedjük, akkor persze többet is. Feederbot esetében fokozatosan erősödik az ellenállás, ahogy a spicc görbül, tehát nem egészen ugyanazt jelenti a halnak, mikor megindul a csalival 15-20 centire. Óvatosan kapó halaknál ennek lehet jelentősége.

Hasonló előnyökkel rendelkezik a lengőspicc is, de annak egyik hátránya, hogy magas parton, stégen vagy mély vízben nem annyira hatékony, mert kisebb mértékben tud mozogni, kilengeni a spicc. A karikának viszont mindegy, hogy stég vagy part, sekély vagy mély víz.

Bármilyen kapásjelzőt is használunk, a távolság mindig a jelzés érzékenységének rovására megy. A könnyű kis karika, csipesz nem képes eléggé megfeszíteni a hosszú zsinórt. Ha meg túl nehéz a kapásjelző, akkor az szintén nem szerencsés, mert a hal nagyobb ellenállást fog érezni. A feederspicc jobb, mert jobban feszesen lehet tartani a damilt, de bizonyos távolság után már csak olyan helyzetekben hatékony, amikor a hal megakasztja magát. Vagyis nem is a kapást jelzi már a spicc, hanem hogy a horgon van már a hal és csak fel kell emelni a botot.

További különbségeket egy élménybeszámoló keretében fogok bemutatni.

Horgászat a csatornán

A pecának több előzménye is volt. Tavaly számos alkalommal is úsztattam egy csatornán. Fogtam bodorkát, karikát, dévért vegyesen. Sok esetben a süllyedő csalira rávágtak a snecik. Amikor a csontit lecseréltem kukoricára, kevesebb kapásom volt, de az átlagsúly nagyobb és jellemzően akkor jött, amikor megállítottam vagy lassítottam az útszót.

Egyik alkalommal, bedobtam egy fenekezőt is egy páternoszter szerelékkel, kicsi ólommal és kukorica csalival. Arra számítottam, hogy azon nem igazán lesz kapás, de ha lesz, akkor az valami botvivős, látványos kapás lesz. A páternoszter szereléknél a hal egy darabig ellenállás nélkül tudja vinni a csalit, aztán megfogja a letett bot. Mondhatjuk akár önakasztós szereléknek is. Kapásjelzőnek nem karikát, hanem egy meghajlított, megtört botot használtam, mert az még inkább autentikus.

Miközben úsztattam, a szemem sarkából láttam, hogy a kis kettétört botocska gyakran elindul felfelé, de aztán mindig visszamegy. Kihúztam, a csali meg sehol. A fenekezővel nem fogtam semmit. Úgy tűnt, hogy itt arról van szó, hogy termetesebb keszegek is vannak, akik igencsak kedvelik a kukoricát is. Ezekhez azonban ott akkor nem volt jó a páternoszter. Hosszabb úton cipelték volna magukkal a csalit, mint amennyit a szerelék engedett volna. Hamar megérezték az ellenállást és kiköpték a horgot, a csali meg leesett vagy a szájukban maradt. Ebből arra következtettem, hogy itt sokkal jobban működne, ha az ólom vagy a kosár csúszóra lenne szerelve. A kapásjelző maradna a félbetört botocska, mert viszonylag kicsi a súlya ahhoz, hogy a keszegnép észrevétlenül megmozdítsa. El is határoztam rögtön, hogy legközelebb csak ezt a botot viszem magammal, csúszóra szerelve.

A helyzet időközben egy kicsit változott annyiban, hogy a fiamat is egyre inkább kezdte érdekelni a horgászat. Mivel a hétköznapok mindig rohanósak és kevés közös időt tudunk egymással eltölteni szórakozással, így arra gondoltam: mi lenne, ha ő horgászna az általam kitalált szerelékkel? Még ha valószínűleg nem is fog minden kapás szákolással befejeződni a rutintalansága miatt, még így is sikerélménye lesz. ilyen szép tavaszi időben szinte mindig jól lehet fogni a keszeget, vagy akár a pontyot is.

A tömör Üvegbot helyett egy könnyű teleszkópos botot szereltem fel neki. Nem mai darab, legalább 30 éves, de lehet hogy még több. Remek karakterisztikája van és a hossza-súlya is olyan, amit egy 8 éves fiú jól tud még kezelni (2,4m). Kicsike kosarat szereltem fel, mert nem akartam, hogy ijesztő legyen egy nagy csobbanás. Az előke kb. 70cm hosszú, ami egy gyorskapoccsal csatlakozik a főzsinórhoz, így könnyen tudom cserélni, ha a helyzet úgy kívánja.

Otthonról hoztam pár ágat a februári fametszésből, nehogy az legyen, hogy a parton nem találunk lehullott darabokat. Mert ugye az ottani fákról nem fogom letördelni. Pláne, hogy virágzik minden.

Érdemes sokat vinni, mert fogyóeszköz. Egy bevágáskor el tud repülni a szélrózsa minden irányába, tehát kell, hogy legyen tartalék. A karikánál azért is szeretem jobban, mert ez tuti nem csavarodik rá a botra, ha ejtős kapásra vágok be.

A szemetelés veszélye sem áll fenn, hiszen ezek a szerteszét repült darabok majd jók lesznek a madaraknak a fészekrakáshoz.

Fiam azt kérte, ébresszem fel 5-kor és énekeljem el neki a ho-ho-horgászt. Meglepő gyorsasággal pattant ki az ágyból. Bezzeg, mikor másfél órával később hétköznap az iskola miatt keltem fel, akkor már nem ilyen fürge. Ki érti ezt….

Én már előző nap bepakoltam mindent. Az 5 órai ébresztő előtt hajnalban bekevertem az etetőt, hogy mire odaérünk, már jó állagú legyen. Semmi fixni-faxni, csak egy jól bevált Timár vaníliás, aminek több, mint 30 éve ugyanaz a csomagolása. Első lépésként kukoricakonzerv levével és egy kis vízzel beáztattam egy kiflit, utána fokozatosan adtam hozzá a zacskót. Vagyis nem a zacskót, hanem annak tartalmát. Plusz még néhány szem kukoricát. Lehetett volna persze kunsztozni: 3 féle zacskó, kétféle aroma, pasztuncsinnó vagy mi a rosseb, angolmorzsa, szúnyoglárva, ragasztott csonti, pellet meg minden lószar és majd a parton vigyorogva mondom a kamerába, hogy „egyszerű, szupertitkos tavaszi receptem az ébredő pontyoknak, keszegeknek”. De minek szórnám feleslegesen a pénzt? Csalik, etetők kombinálása helyett én inkább a technikán csiszolok, ha szükséges.

Míg a fiatalúr reggelizett, kimentem a kertbe gilisztát ásni, mert sajnos elfelejtettem csontit venni. Gondoltam, majd jó lesz a girnyó is. A kukacvadászatot azonban több dolog is nehezítette. Egy: olyan száraz volt a föld, hogy esze ágában se volt egy gilisztának sem ott tartózkodni. Kettő: csipkebokor-vessző. Három: nem is olyan rég hozzánk költözött egy kutya, aki állandóan ott ugrált körülöttem, dugta az orrát a földbe és próbálta elvenni az ásómat. Kénytelenek voltunk tehát élőanyag nélkül elindulni. Kicsit aggasztott a dolog, de próbáltam bizakodó lenni.

Reggel 6 után kicsivel sikerült elindulnunk. Felhős volt az ég, de nem úgy nézett ki, mintha esni készülne. Ez így tökéletes, gondoltam. A levegő kb. 12 fokos lehetett, a víz kicsivel hűvösebb talán.

Érkezés

Majdnem egy óra volt az út, de szerintem az a szép környezet igazán megéri. Bár kedvenc helyem foglalt volt, így is rengeteg lehetőség kínálkozott. Választottam egyet. A víz iszaposnak tűnt és nem túl mélynek (talán 1,5m). A parton sok kagyló, ami úgy gondoltam jó jel. A felszínen folyamatos mozgolódás, fodrozódás. felettünk, előttünk madarak sokaságának változatos koncertje. Csekély szúnyogzümmögés, levélsuhogás, brekegés. Békés minden körülöttünk. Fele kék, fele zöld.

Kipakolás, gyors csalizás és már repült is a kosár be majdnem középre. Dobás után beszórtam még két marék kukoricát és utánaküldtem egy kisebb etetőgombócot.

Gyereknek fenekező?

A legtöbb horgásznak az a véleménye, hogy a gyerek az spiccbotozzon, mert gyors-pörgős pecát tesz lehetővé, könnyen kezelhető neki és hamar ad sikerélményt. Ebben sok igazság van, de én nem tartom ördögtől valónak azt sem, ha egyből orsós bottal kezd. A spiccbothoz azért több előre szerelt létrával kell készülni, mert gyerek kezébe adva könnyen előfordulhat, hogy a 3m-es zsinórszakasz 20 centis madárfészek lesz. Másrészt kifejezetten hasznos finommotorikai és mozgáskoordinációs fejlesztő eszköz egy gyereknek az orsós bot.

Azt kifejezetten üdvözítőnek tartom, hogy most már az éves országos gyerekjegyen nincs megkötve, hogy csak úszóval horgászhat. Csak annyit ír, hogy egy bottal. azt nem, hogy az milyen legyen. Szerintem az a jó, ha minél többféle módszert, eszközt és technikát megismer a gyerek és nem korlátozzuk a tanulásban. Mondom ezt úgy, hogy egyébként nekem az úszós peca a kedvencem. De én magam is úgy vagyok vele, hogy azzal szeretek horgászni, amihez kedvem van és nem azzal, amivel lehet.

Mivel Bence fiam már túl van néhány pecán, elérkezettnek láttam az időt, hogy ne csak az úszó eltűnése, hanem a kapásjelző mozgása is okozzon neki izgalmat.

Jó kezdés, biztató folytatás

Alig ért vizet a kosár, máris cibálta valami a damilt. A bevágás még nem volt ugyan elég határozott, de szerencsénkre jól akadt a horog és nemsokára már kézben is volt az első halacska, egy szép bodorka formájában. Az öröm, a jókedv már megalapozott volt és gyorsan ment ugyanoda az újracsalizott horog.

Innentől egy kis szünet következett, ami a szákolásokat illeti. Mert kapás az volt bőven, de Bence vagy későn reagált vagy bevágás helyett csak éppen hogy kézbe vette a botot és a halak a csalival együtt eliszkoltak. Hát igen, ezt is meg kell tanulni. De mintha csak magamat láttam volna. Izgatottan ült ugrásra készen bedobás után és árgus szemekkel figyelte, mikor mozdul a jelző. Jó volt látni. Nagyjából 40-50 perc elteltével végre megérkezett a második hal, ami már egészen szépen meggörbítette a botot. Nagy meglepetésemre egy kárász volt a tettes. Korábban itt még sosem fogtam kárászt, de ebből is látszik, miért szeretem én annyira a csatorna- vagy egyéb vadvizi pecát: sose lehet tudni, mi akad majd horogra.

A kárász után úgy tűnt, Bence kezdett ráérezni, hogy hogyan kell bevágni, és arra is, hogy mikor. Kevesebb volt a rontás, a halak pedig jöttek vegyesen: karika, bodorka, kárász.

A taktika

Megfigyeltem, hogy bedobás után nagyjából 1-3 perc elteltével jött a kapás. Ha ez nem következett be, akkor a harmadik percben dobtam utána egy gombócot. Esetenként ennek is volt hatása de ha nem, akkor a negyedik-ötödik percben „felhívtam a halakat”. Ez annyit jelentett, hogy tekertem 1-2 fordulatot az orsón lassan. A megmozduló csalira egy percen belül utánakapott a hal. Ha ez elmaradt, akkor a „telefonhívás” után két perccel kihúztuk és újradobtuk. Nem mértem az időt, csak úgy érzésre saccoltam, de mindenképp akartam adni egy kis dinamikát, ütemet a pecának. Nem láttam értelmét sokkal tovább várakozni. Már csak azért sem, mert amikor nem volt olyan kapás, amire be lehetett vágni, akkor elég gyakran csali nélkül szedtük ki a cájgot. Viszonylag észrevétlenül lelopkodták a horogról a kukoricát.

Egy óriási balin is borzolta az idegszálainkat. Fröccskölt, ugrált, kergetőzött….Elő is jött a vadászösztön és azon gondolkodtam, fel kéne tenni egy kis körforgót, de hát a tilalom az tilalom. A nagyobb keszegeket szerencsére nem zavarta, a kisebbekre meg nem akartunk horgászni.

A kapások akkor kezdtek csökkeni, amikor elvonultak a felhők és szikrázóan sütöttt a Nap. De pont jókor történt mindez, mert egyébként is indultunk volna ebédidőre.

Konklúzió

Azt kell mondjam, hogy amit elképzeltem, az kiválóan működött, még így is, hogy nem én horgásztam. A kapásjelző remekül jelzett, de azért volt néhány tanulságos pillanat, ami a későbbiekben hasznos segítség lehet a szerelék megválasztásában.

Nem volt mindegy, milyen ágat teszek fel jelzőnek. Amiket magammal hoztam, különböző vastagságú és hosszúságú volt. 20 centinél hosszabb már nem jó, mint ahogy a 10 centinél rövidebb sem. Vigyázni kell arra, hogy ne legyen túl nehéz. A halnak meg kell mozdítania azt az ágat és ha nem könnyű, akkor már lesz egy kis ellenállás, ami elég lehet ahhoz is, hogy idő előtt kiköpje a horgot.

Ha túl könnyű, akkor nem tudja megfeszíteni eléggé a damilt vagy a csatorna enyhe sodrása folyamatosan fel fogja húzni a botspicchez.

A jelző akkor a legjobb, ha a spiccgyűrű elé van feltéve. Korábban próbálkoztam olyan jelzőkkel, aminek egyik vége a bottartóhoz volt kötve és a jelzőt a zsinórra kellett csippenteni. Ezzel az volt a gond, hogy jóval előbb láttam a spicc után a damil feszülését. A hal már vitte a csalit, a jelző pedig még nem mozdult meg. Az ilyesmi jelző akkor jó, ha nincs rá szükség, vagyis amikor a ponty megindul, mint a gőzmozdony.

Mikor nem jó a hagyományos fenekező

Jelen esetben itt a csatornaparton megtörtént az, hogy a halak gyorsabbak voltak, mint én. Bedobtam a botot, letettem, lehajoltam a törött ágért és mielőtt odaértem a spicchez, hogy feltegyem a jelzőt, már láttam, hogy a hal cibálja, rángatja a damilt és bólogat a spicc. Lekéstük a kapást, mielőtt a jelző felkerült volna. Szerencsére ez csak egyszer fordult elő (vagy legalábbis egyszer volt ilyen látványos), de felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos körülmények között ez a klasszikus fenekezés nem használható.

Amikor beáll a hal az etetésre, akkor a legizgalmasabb másodpercek közé tartozik az a pillanat, amikor a kosár már leért, de a horog még nem. Régi pickerbotos horgászataim során gyakran előfordult, hogy a kapás a csali leérkezése előtti vagy utáni pillanatokban következett be. Ha ez így van, akkor esélyem sincs arra, hogy ezt karikás jelzővel vagy faággal érzékeljem, mert mire azt felteszem, már késő. De mind a feederspiccet, mind a lengőspiccet be lehet állítani közvetlen a csobbanás után úgy, hogy rögtön alkalmasak legyenek a kapás jelzésére.

A mostani pecán az volt a szerencse, hogy a csobbanás után a halak még mángoroltak egy kicsit a kosár körül és nem azonnal, mohón vetették rá magukat.

Ebből következően a klasszikus fenekezés olyan helyeken jó, ahol egy kicsit várni kel. Legalább annyira eredményes, mint a feeder, ha nem jobb. A feederhez képest ugye még megvan az az előny is, hogy jobban látható a jelző és szűk nyílásokhoz is be lehet ülni.

Az eredmény

7db halat sikerült fogni vegyes méretben és fajtában. Talán kevésnek tűnik 3 óra alatt, de szerintem egy 8 éves fiútól, aki most horgászik először fenekezve, szerintem szép teljesítmény.

Ami meg magát a módszert illeti, számomra az a tanulság, hogy semmit sem szabad lebecsülni, ami régen volt használatos. Ami ma már nem divat, nem jelenti azt, hogy nem működik ugyanolyan jól, mint régen. Sőt…

.

.

.

Hasonló cikkek a témában

Rezgőspicc és centrepin